A szél behordta hóval az utakat, a lovak csülökig járnak benne; a
fenyőfák sötét lombja meghajlik a hóburok terhe alatt, az alsó geszt
vékony galyára pedig ráfagyott a nappali olvadástól a jég vastag
rétegekben, úgy, hogy mikor a szellő végig suhan az erdőn, a jégcsapos
lomb csilingel, mint valami tündéri harangjáték. Sebesen tovasuhanó
ólomszinű felhők közül előbukkanik néha a tele hold, s aztán, mintha
elég volna neki a mit látott, siet hirtelen egy újabb felhőkisértet mögé
elrejtőzni; az a zugó szél mintha az ő didergésének a hangja volna.
Az úttalan síkon, a hópalástos erdőkön keresztül vonul késő éjjel egy
lovas csapat. A lovagok hosszúsörényű apró paripái aláhajlott nyakkal
szimatolják az utat; bozontos kucsmáikról, hosszú hátravetett dárdáikról
felismerni a doni kozákokat.
Szabályszerű hadi felvonulás rendében utaznak. Elől kettős őrszem,
felvont karabélylyal a karján, utána egy szakasz, azután egy ágyu hat
lóval, azután egy egész szotnya, ismét egy ágyu, a rajta ülő tüzérekkel.
Annak a nyomában megint egy pulk lovas, és azután ismét egy hat lovas
ágyu, – de már ezen az ágyucső hiányzik. A helyett egy emberalak van rá
kötve. A két keze odalánczolva a laféta koronglyukához, a két lába
alácsügg s barázdát húz a hóban (mezítelen láb, rongyokkal félig-meddig
takarva). Az emberalak feje hátra van szegezve, s mikor egyszer-egyszer
kisüt a hold, látni egy kíntól eltorzult arczot, a miről minden szőr le
van vágva, vagy talán letépve, haja sincs már, ajka és szemei nyitvák.
Egy durva lópokrócz van rávetve és alája dugva, a minek az egyik
csücskéje alácsügg a hóba.
Ez a lelógó pokróczvég egyszer-egyszer egy vércseppet hullat el a hóba.
Annak a jele, hogy az az ember még él, mert még vérzik. A hóba hullott
vércseppből egyszerre rózsa válik. Piros virág a fehér hómezőben.
A kisértetprocessiót eltakarja a köd.
Távolabb, mindenütt a csapat nyomában, üget egy férfialak, hosszú
sörényű, szélesfejű paripán, termetét bundás kaczagány fedi, fejét
prémes kucsma; hosszú bajuszát belepte a zuzmara.
Csendesen és figyelve halad, mintha valamit keresne a földön. Aztán
valahányszor egy olyan piros rózsát megpillant a hóban, leszáll a
lováról, letérdel s azt a kristálylyá vált vércseppet egy arany
kanállal, (a minővel a protestánsoknál az úrvacsorai bort szokták beadni
a haldoklónak) kiemeli a hóból s elrejti egy zománczozott
ereklyetartóba. S megint továbbhalad – a következő vércseppig.
Az út szakadatlanul őserdőn visz keresztül, a hol még az ősbölény
számára szánt boglyák vannak rakva a tisztásra. Ez a bjelostoki erdő.
Bölény nincs már Európában másutt sehol. Ez az erdő még megfelel neki.
Fejszecsattogás nem hangzott még abban. A fákat nem dönti ki más, mint a
fergeteg; egyik erdő a másik korhadékán nő fel; bükkfák, tölgyek, hársak
versenyeznek a fenyőszállal. Az éjjeli csendben viszhangzik a hiúz
nyervákolása s a bölénytehén bömbölése, mely szopós borját félti, hívja.
Csak emberhang nem neszel. Nem laknak itt soha. Ha az út katonai vonal
nem volna, azt is benőtte volna az erdő régen.
A vércseppek csak vezetik a lovagot tovább; mindig nagyobb távolban
következnek egymásután. Egyszer aztán az utolsó rózsa is elfogy, az utat
csak az ágyukerekek által vágott barázda mutatja. A lovag azon is tovább
halad.
Az a lafétára kötött ember bizonyosan meghalt már, azért nem vérzik
többé. Ha meghalt, akkor bizonyosan el is fogják temetni valahol.
A rengeteg erdőn túl, melyben nem lakik ember, következnek városok, a
mikben szintén nem lakik ember. Egy nagy folyam partján két átelleni
város, a miket még a mult századbeli térképek ezzel a jegygyel [001.png]
(erődített város), a mostaniak pedig ilyennel mutatnak be [002.png]
(rom). Akkor még neveik is voltak, úgy hiszem Kazimir és Joannovicze,
most már csak az a nevük, hogy «rom». Dült falak, omladékok utczaszámra,
piaczok, a miknek közepéről a hóból kiállnak a csalánkórók, kastélyok, a
miken túlnőtt a szederinda, templomok, födél helyett bozóttal koronázva.
A nagy folyam be van fagyva, a jégből még fölmerednek a hajdani
dobogóhid lábainak félig leégett csonkjai, az út mellettük visz át a
jégen.
A magányos lovag ott is követi a nyomot. A folyam közepe táján aztán
megállítja nyomozó ügetését egy frissen vágott lék. Hogy azt csak most
törték a jégen, bizonyítják a mellette elhányt jégdarabok, miknek helyén
még nem támadt új jégkéreg. A jégen vágott rés hosszukás négyszegletű,
minő a sírverem. Mellette sűrű lábnyomoktól van letaposva a hó, – s nem
messze tőle a sima hórétegben egy emberalak benyomott mintája maradt
fenn, a ki arczczal lefelé fordulva feküdt ott. Valakit itt temettek el
– a vizbe. Leereszték a jég alá, (az igen biztos temető), a Nyemen majd
leviszi szép csendesen a tengerbe.
A lovag leszállt e helyen nyergéből, letérdelt a jégüreg szélére,
levette a süvegét fejéről és valamit mormogott – talán imádságot. Valami
hullott a vizbe – talán köny.
A tele hold e pillanatban teljes fényével világított le fejére. Olyan fő
volt ez, a mit egyszer látva, el nem lehet többé felejteni. Magas kettős
homlok, középen lenőtt hajjal, a haj szürke már, veresbe játszó s
hátrafelé van simítva. Arcza szikár, csupa ideg, kiálló arczcsontokkal
és állkapocscsal. Az orr merész hajlású, a szemek mélyen bennülők, a
bozontos bajusz előre van szoktatva. Elfojtott fájdalom, megkövült
panasz jelképe az egész arcz.
A felhő ismét eltakarja a holdat, a tájra sűrű, lomha köd száll alá.
Őserdők, romvárosok eltünnek, mint az álomkép. A magányos lovag alakja
árnyképpé mosódik el. Az erdő, a köd és az éjszaka sötétjében úgy zeng,
búg, dönög valami. Talán a bölény hívja fiát… Vagy talán valaki azt
énekli, hogy «bozse cos polske!»