Még olyan diákok is Ronda vendégei közé elegyültek, akik iskolába
jártak. Egyikük, egy nyurga, zsömlesárga fiu csinos összegeket vesztett.
A szezón vége felé, egy tavaszi szombat estén megjelent a küszöbön
Hübbenett, a tanár esküdt ellensége, aki Rondáról oly gyülölettel
nyilatkozott és Ronda saját osztálya előtt »erkölcsi rondaságról«
beszélt. Most ott állott férfias-peckesen és Ronda mérgesen mosolygott
feléje. Már várta a kollégáját, mert a fia nagyban játszott és otthon,
kedves kolléga ur, bajok vannak a nevelés körül.
Hübbenet rákvörösen támadt a fiára, aki egyszerre semmivé zsugorodott s
felszólitotta őt, hogy kövesse. Hozzátette hangosan, – de szavait
senkihez se intézte – hogy lépéseket tesz az ily állapotok
megszüntetésére, amelyeket lelkiismeretlen kalandorok idéztek elő;
amelyek ingatag fiatalemberek megkisértésére és elcsábitására valók;
amelyeket az apáktól elcsent pénzből s más titkos, véres és szennyes
eszközökkel tartanak fenn.
Egy tiszt sietve kiosont. Egy nyugtalankodó kártyás pedig a tanárhoz
fordult és tüzetesen magyarázta, milyen meggondolatlanság lenne lármát
csapni. Erkölcstelennek tartja ezt a társaságot? Méltóztassék csak
körültekinteni. Tetszik tudni, ki az a szürkeruhás ur a játékasztalnál,
ott mindjárt az ablak mellett? Az kérem ’ássan Breetpoot konzul. És ki
fordul Hübbenett felé, a homlokát ráncolva? Az kérem ’ássan Flad, a
rendőrtiszt. Vajjon Hübbenett csakugyan bölcs dolognak tartja-e, hogy
megrágalmazza ezt az elit-társaságot, amelyben ilyen tekintélyes urak
vannak?
Hübbenett nem tartotta bölcs dolognak: az arcáról sirt le. Még pár kátói
szót mondott, de már gyengébb hangon. Senkise törődött már vele. Csak
Ronda surrant mögéje, a diadaltól ragyogva, frissitőt adott a
kollegájának és mikor a tanár a válla vonitásával erkölcsi
felháborodását jelezte, szivesen utána kiáltott, hogy a háza a számára
és a fia számára mindig nyitva marad.
A fürdőszezón ujra beköszöntött. Ezuttal valóságos népvándorlás zudult
Rondáék nyomában a kis fürdőhelyre. Rondáék kibéreltek egy butorozott
villát. Az alázatosan egyszerü kanapékra himzett japáni selyemtakarókat
boritottak, az asztalra rulettet tettek és a »Fürdői emlék« felirásu
vizespoharakba pezsgőt töltöttek. Az uj »Ronda banda«, miután egész
éjjel rulettezett és mindenféle kicsapongásokat müvelt, hajnaltájt
kivonult a strandra, napfelkeltét nézni, vasárnaponként pedig a reggeli
térzene hangjainál kávézott meg. Gyakran házon kivül töltötték az
éjszakát. A jómódu kisérők tekintélyét felhasználva, Róza őnagysága azt
is kierőszakolta, hogy a strandvendéglős és kávés bármikor, amikor ő
kivánta, ujra kinyissa helyiségeit.
Róza kimerithetetlen volt. Udvarlóinak falkáját éjjel-nappal hajszolta,
hol jobbra, hol balra. Egyikhez botot vágott, másiknak koncot dobott s
mindezt sunyi oldalpillantással Rondácska felé, aki elégedetten
dörzsölgette kezté. Őnagysága mindenkitől azt követelte, hogy próbákat
álljon a kedvéért. Egyiket – egy rózsás, kövérke embert – felszólitotta,
hogy tüstént ebéd után – hat fogásból állott az ebéd – usszék ki egész a
homokzátonyig.
– Boldogtalan ifju, hiszen gutaütést kap – mondta neki egyik, aki eléggé
józan tudott maradni.
Frölich Róza szinmüvésznő őnagysága pedig igy szólt:
– Aki itt gutaütéstől fél, azt egyáltalán nem használhatom, az csak
hordja el innen az irháját. Ugy-e, Rondácskám?
– Ugy bizony, – mondta Ronda – az csak hordja el innen az irháját.
Azután még hozzátette:
– Jakobi annakelőtte ugyancsak ügyes testgyakorló volt. Egyszer
felmászott az iskola falára egész az első emeletig és az osztály egyik
ablakán, amikor éppen tanitottam, tömlőből savanyu birkatej szagát
bocsátotta a terembe. Napokig nem tudtuk kiszellőztetni az osztályt. Aki
ilyenre képes, attól elvárhatjuk, hogy kitünően tud uszni is.
Ronda szavai viharos derültséget keltettek és a fiatalember a többiek
harsogó kacagása közben fogott a nehéz vállalkozásba.
Valamennyien a parton állottak, amikor kilépett a kabinjából és nagy
összegekbe fogadták meg, mint valami lovat. Milyen rózsás és kövérkés
volt. Féluton ugy kellett szegényt a vizből kihalászni és a kisérő
csónakba cepelni. Eszméletlenül feküdt a parton.
Az élesztési kisérletekben mindenki részt vett. Egyesek, akik első
fogadásukat elvesztették, ugy akarták veszteségüket visszapótolni, hogy
ujabb fogadásokat kötöttek, Jakobi életbenmaradására, vagy halálára. A
hölgyeket az eset iszonyuan felcsigázta, valóságos hisztériás görcsöket
kaptak. Mikor a szerencsétlen tizenöt perc után sem adott életjelt
magáról, némelyek nagyon elcsendesedtek és elódalogtak. Ronda ott
maradt.
Nézte Jakobi diák petyhüdt, vértelen arcát és visszaidézte emlékébe
azokat az időket, amikor ez az arc gunyos és lázitó volt. Most itt
hevernek mind a porban. Itt vannak legyürve: teljesen legyürve. Ezentul
már nincs se győzelem, se büntetés. Enyhe hascsikarást érzett. A
győzelmi hid kezdett ingadozni alatta. A zsarnok megszédült ebben az
őrületes magasságban…
Jakobi azonban felnyitotta a szemét.
A két hamburgi, a braziliai és a lipcsei minden tartózkodás nélkül
nyilatkozott az esetről. Igaz ugyan, hogy csak személyes boszuságból
tették, mivel az utóbbi időben már egyáltalában nem számitottak. Nem
értették a történteket. A tavalyi pompáskedélyü leány helyett Frölich
Róza szinmüvésznő őnagyságát lelték, aki az igazi szépségek arrogáns és
parancsoló modorát szedte magára és akinek – mintha tényleg az is volna
– mindenki behódolt. És amellett ugyancsak távol állott attól, hogy
szépség legyen: a tavalyi jóbarátok ezt a svindlit nevetségesnek látták.
De napról-napra jobban rabjává lettek. A braziliai eleinte megpróbálta
helyreállitani a régi bizalmaskodó viszonyt; azután már csak gyáván és
messziről epekedett feléje.
A célhoz leginkább közel Kunst ügyész és Richter tanár voltak; mert
tőlük vártak legtöbbet. Az egyik a város legnépszerübb agglegénye volt;
a másik vőlegény. Frölich Róza szinmüvésznő sokáig habozott kettejük
között. Kunst volt a tekintélyesebb ugyan, de Richternél az események
hordereje nagyobb jelentőségü lehet. Richter menyasszonya izgatta őt;
mert egyedül ez a kis teremtés merészkedett Róza őnagysága toalettjeit a
kis fürdőhelyen tulszárnyalni.
Kunsttól azt követelte őnagysága, hogy vágja pofon azt a férfit, akinek
a nevét a következő szerdán véletlenül elsőnek fogja kimondani. Kunst
borvirágos képe elmosolyodott és azt mondta, hogy nem evett kefét. Erre
Róza kijelentette, hogy örökre végzett vele; és annak, aki nála valamit
el akar érni, mindenre készen kell lennie. Mindenre, de mindenre.
És Richter készen volt: annyira megviselte szegényt a vőlegénysége. Egy
délután, éppen a térzene alatt, világcsudájára végigszamaragolt Róza
őnagyságával – ketten egy nyeregben, részegen, egymásba kapaszkodva – a
kávézók sorfala között, a menyasszonya és az egész zajongó tömeg
szemeláttára.
Mindjárt vacsora után Róza szinmüvésznő felállott, Rondát és Richtert
maga mellé vette és édes pici hangocskán jelentette ki, hogy ma nagyon
korán kiván lefeküdni.
Cifra lampiónokkal kisérte hazáig hódolóinak tömege; és néhány ur az
erkély alatt halk szerenádba fogott. Mikor minden elcsendesült, Ronda
már félig levetkezve szólitotta felesége őnagyságát. Azt hitte, hogy az
erkélyen van. Nem volt ott. Ronda kereste és szólongatta; élvezni akarta
vele együtt azt az örömet, hogy végre Richter sorsa is betelt és hogy
sikerült további életpályáját kinos-keservessé tenni. De az üres
szobákban elpukkantak az ujjongó hangok. Rondát szorongás fogta el.
Ismerte ő már Róza szeszélyeit, biztosan lement a strandra. Ronda leült
a gyermek kis hálós-ágya peremére és hajtotta a szunyogokat.
Megint valami együgyü szamarat tesz lóvá Róza, aki falhat most egy kis
holdvilágot, cserébe a kösönytyükért és ezüst szelencékért. Ronda közben
aludni ment… De öntudata alatt ott szunnyadt a felszinre nem hozott
gondolat, hogy Róza kisérője Richter; és hogy Richtert ebben az órában
nem tették lóvá.
Ronda éjfélig hánykolódott. Akkor kiugrott az ágyból, magára kapta a
ruháit és hangosan mondta maga elé, hogy fel kell kelteni a cselédleányt
és fáklyás emberekért kell küldeni; valami történhetett talán Frölich
Rózával. Gyertyát is gyujtott és elindult a cselédszoba felé. Csak fenn
a padláshoz vezető lépcsőn józanodott ki ebből a magaáltatásból, félve
elfujta a gyertyát, nehogy észrevegyék és szép lassan visszatipegett a
hálószobába.
A hold sápadtan világitotta meg Róza üres ágyát. Rondát valami
kényszeritette, hogy folyton odanézzen; mind hevesebben lélekzett. Végül
összegubbaszkodott és elkezdett nyöszörögni. Megrémült a saját hangjától
és a takaró alá bujt. Kis idő mulva férfiasan elhatározta magát;
mégegyszer felöltözött, tetőtől-talpig és elgondolta, hogyan fogadja
Frölich Rózát. Igy akart szólni:
– Nos? Ismét sétálni voltál – nemde ugyebár? Helyes, helyes. Megtörtént
azonban, hogy én sem voltam fáradt és csak épp az imént jöttem haza.
Egy álló óra hosszat gyakorolta ezt a mondókát, föl és alá járkálva a
szobában. Ekkor kinn a kapunál könnyü zaj rebbent; vad rántással tépte
le magáról Ronda a ruhákat és bevetette magát az ágyba. Szemhéjait
erősen leszoritva figyelt Róza óvatos közeledésére, lehulló ruháinak
halkitott zizegésére, a vigyázatos reccsenésre, amint kinyujtózott az
ágyban; azután könnyü sóhajára; végül pedig édes és meghitt horkolására.
Reggel mind a ketten alvást szinleltek. Róza őnagysága szánta rá magát
először az ásitásra. Mikor Ronda felé fordult, szenvedő és sirásra
görbült arcát vállához nyomta és ezt zokogta:
– Oh jaj, ha tudnád, Rondácskám. Nem megy minden olyan simán az életben,
ahogy az ember szeretné és a legtöbbről maga sem tehet az ember.
– Jó, jó – mondta vigasztalva Ronda; és Róza még jobban bőgött,
mivelhogy Rondácska olyan bárányszelid volt és üres kifogásait
zsebrevágta.
Egész nap ki se mozdultak; és Frölich Róza lomhán és ügyetlenül
tett-vett, szemében lágy, édes, ernyedten-elomló emlékek szunnyadtak,
melyek elől Ronda pironkodva nézett félre. Estefelé jött néhány
ismerősük és megkérdezték őket, tudják-e a legnagyobb ujságot! Honnan
tudták volna, hiszen nem voltak kint a házból.
– Richter eljegyzése visszament.
Róza szinmüvésznő hirtelenül Rondára pillantott.
– Ennek az embernek vége – folytatták tovább a hirharangok. – Örökre
kompromittálva van. Az exmenyasszonyának a familiája egészen biztosan ki
fogja turni az állásából. Nem akarnak majd egy városban lakni vele, mert
szégyelik magukat. Majd meglátja, hogy megfeneklik szegény feje.
Frölich Róza látta, amint Ronda elpirul és elsápad, egyik lábáról a
másikra áll, az ujjait összekulcsolja és szétveszi; látta, hogy a
levegőt fogai között átszüri, mint hogyha a szavak mézét szürcsölné,
mintha boldogságát szivná ki. Ronda élvezett és szenvedett. Ezuttal meg
kellett fizetni a diadalát; a nő rossz lelkiismerettel olvasta a férje
arcáról, hogy mivel fizette meg.
Ronda végül kiment és Róza ürügyet talált, hogy a vendégeket magukra
hagyja.
– Örülsz? – kérdezte Róza tetetett elégedetlenséggel. – Mégse illik
örülni azon, hogy mások pácban vannak.
Ronda az erkélyen ült, a csuklóit szorongatta és tétovázva a bükkfák
koronáin át a tengerre nézett, olyan arccal, mintha a végtelen
látóhatárt vizsgálná, amelyet csak nagy szenvedések árán lehet elérni.
Róza is érzett ebből valamit; és most ő vigasztalta. Igy szólt:
– Sebaj, Rondácska. Az a fő, hogy ennek az embernek kampec. Ez is
valami.
Róza felsóhajtott; mert ha csak a néhány órával ezelőtt történt
eseményekre gondolt, be kellett vallania, hogy meglehetősen hálátlanul
viselkedett a szegény Richter iránt. Azaz hogy is történt
tulajdonképpen? Hászen igaz, hogy szemrevaló legény volt, de ha nincs
itt Kunst, akit boszantani akar, akkor az egészből nem történik semmi.
Spongyát rá. De a szegény Ronda, az egészen más. Az ember szive egészen
elfacsarodik, ha ránéz. Hogy ül szegény, szegény Ronda!
– Drágácskám – mondta a nő és feléje nyujtotta a kezét.
Ronda elfogadta és igy szólt:
– Egy dolog mindenesetre biztos: az, hogy aki a legmagasabb és
legfényesebb ormokra hág, annak ismernie kell a szakadékokat és a
legsötétebb örvényt is.