Mikor visszajöttek a városba, már mindenki várta őket. A fiatalemberek
felsóhajtottak:
– Na, hála a papnak, most legalább nem unatkozunk.
A visszatérésük után való napon estélyt adtak és az egész város azon
törte a fejét, vajjon mit csináltak, mit ettek, milyen volt Frölich Róza
uj toalettje. Később aztán a házas kereskedők későn este szokatlan
tudósitásokat kaptak: valami történt a révben, az irodába kell futniok;
és azonnal eltüntek.
Mindenesetre sokan távolmaradtak, erkölcsi okokból, a temperamentumuk
hüvössége folytán, vagy takarékosságból. Ezek üres székek közt ásitoztak
a kaszinóban, vagy a közmüvelődési egyesületben; eleinte felháborodtak,
aztán meghökkentek, mert a számuk egyre apadt; és azok, akik utoljára
maradtak petrezselymet árulni, ugy érezték, hogy rosszul jártak és
igaztalanul mellőzik őket.
A városi szinház pausálékból éldegélt. Valamire való varieté se akadt.
Azt az öt-hat félvilági hölgyet, akihez a jobb urak jártak, már
tulságosan ismerték s az örömet, amit adhattak volna, elzápitotta a
Rondára és a feleségére való gondolás.
Ebben az ódon városban, ahol az unott családi körből egyenesen ordenáré
és unalmas bünbe pottyant az ember, a város kapuja mellett levő házról
már ugy beszéltek, hogy ott nagyban játszottak, drága borokat ittak, nők
jártak oda, akik nem voltak félvilági hölgyek, de nem is
tizenhárompróbás uriasszonyok; a háziasszony pedig férjes asszony, Ronda
tanár felesége, borsos kuplékat énekelt, hastáncot lejtett és ha az
ember ügyes, még ostobaságokra is adja a fejét: – a tanár ur háza köré
tehát a mesék fátyola ereszkedett, az az ezüstösen reszkető pára, amely
a tündérpalotákat burkolja be. Nagyszerü egy hely ez! A polgár minden
áldott este többször rágondolt Rondáék házára. A sarkon elsurrant egy
ismerős, egy órát vert a toronyóra s ilyenkor künn a városban ezt
mondták:
– Most kezdik.
Lefeküdtek, fáradtan, nem tudták, hogy mi fárasztotta el őket és ezt
mondták:
– Ott künn bezzeg vig élet járja.
Voltak ugyan olyanok is, nagyon kevesen, mint például Lohmann konzul –
akik fiatal korukban külföldön éltek, Hamburgban otthon voltak,
olykor-olykor Párisba és Londonba is elvetődtek és akiket igy nem a
puszta kiváncsiság hozott el az öreg, kiérdemült és elcsapott tanár és a
fiatal felesége estélyeire. De a megtollasodott vidéki kereskedőknek,
akik harminc álló évig spekuláltak hallal és vajjal és mindig azon az öt
utcán járkáltak, egyszerre kinyilt a szemük, micsoda élvezetes, nem
remélt módon használhatják föl a pénzüket. A fáradságuk jutalmától
elkápráztak és most már tudták, miért éltek. Mások, akik azelőtt
ismerték a nagyvárost s ugy érezték, hogy kicsit begyöpösödtek, mint
Breetpoot konzul, eleinte csak leereszkedtek hozzájuk, de később
pompásan mulattak, mint a többiek. Mások, régi diákok, érzékenyen
emlékeztek vissza a fiatalságuk arany napjaira, a zenés kávéházakra, a
kis nőcskékre és az emlékek hatása alatt jöttek ide; igy a hühnengrabi
eset birái, Quittjensszel, a pappal egyetemben. Mert Quittjens is itt
volt, mint a többi halandó. Még a kisebb polgárok, igy a Café Central
bérlője, a piaci trafikos is azt tartották, hogy megtisztelik őket
azzal, hogy vendégül hivják s használ a társadalmi poziciójuknak, hiszen
már egyedül Rondáéknál lehetett érintkezni a város kolomposaival.
Természetesen a kispolgárok voltak többségben és ők adták meg a tónust
is.
A tónus ügyetlen volt. Csak azért volt rossz, mert ügyetlen volt. Ezek
az emberek különös, kétértelmü perverzségeket vártak, szerelmet,
amelyért nem kellett rögvest fizetni és azért mégis jól mulathatnak.
Csakhogy éppen ők tették a társaságot leplezetlenül egyértelmüvé. Hogyha
nem kuksoltak otthon a családi körben mint jó nyárspolgárok, ordinárévá
váltak, mint a bordélyházban. Bizony igy történt. Egyik-másik eleinte
tartóztatni próbálta magát, de mihelyt kissé bekáfolt, vagy vesztett,
otthonosan mozgott, kibuggyant szájából a disznó szó, parázna dolgokról
locsogott, a hölgyeket tegezte, veszekedni kezdett. Ez a nőket teljesen
demoralizálta. A gyönyörben nem ismertek formát és mértéket. Hedvigre rá
se lehetett ismerni; egyszer macskazenét adtak neki s ő erre kijött a
szobából, ahol félóráig időzött egyik vendéggel, aztán a féktelen
csoport kiséretében szemtelenül a játékszobába tartott. Róza is
elismerte, Hedvig erre a mult szezonban nem lett volna képes.
Róza azon volt, hogy a formákat lehetően fentartsa. Természetesen csak a
legelőkelőbbekkel volt viszonya, valószinüen Breetpoot konzullal s talán
Kunst ügyésszel; biztosan nem tudtak semmit. Otthon diszkréten
viselkedett. Róza a házasságtörést egy férjes asszony óvatosságával és
ünnepi ceremóniával üzte; dupla fátyollal, elfüggönyözött kocsiban,
vidéken ment találkákra. Ez az etikett becsületet szerzett neki és senki
se merte volna a többi hölggyel elvéteni. Már azért se merték, mert
sohase tudták, ki volt az udvarlója és mennyire türelmes. Azt is
figyelembe vették, hogy Ronda egyáltalán nem türelmes. Megtörtént, hogy
Ronda a kedélyes muri közepette rátámadt egy urra, aki a háta mögött
megjegyzést tett a feleségére. Ronda fujt és sziszegett; a magyarázatra
oda se hajszolt; végül heves dulakodás után a nagy behemót embert
szépszerével kipenderitette az ajtón; és a boldogtalant örökre kizárták.
Nagyban játszott szegény és Frölich szinmüvésznőre igazán csak a lehető
legártatlanabb megjegyzést tette. Tudták tehát, hogy Ronda nem érti a
tréfát, ha a feleségéről volt szó; és résen voltak.
Különben minden simán mehetett; Ronda nem volt ünneprontó. Dörzsölte a
kezét, hogyha valaki más kivitte a bankot és hogyha megdöbbent, vágytól
elcsigázott, verejtékes és rémült arcok szaglásztak s maguk elé
meredtek. Kedélyes véleményeket mondott a tökrészeg állapotáról, a
leégett kártyásnak vitriolos gunnyal tanácsokat adott, ümmögött, hogyha
egy szerelmes párocskát tettenértek; és akkor hágott tetőfokára a
jókedve, hogyha valaki elvesztette a becsületét. Egy jó családból való
fiu hamisan kártyázott. Ronda emellett foglalt állást, hogy csak
játsszék tovább. Az erkölcsi felháborodás hullámai magasra csaptak,
néhányan tiltakozva távoztak el. Két-három nap multán azonban
visszasompolyogtak és Ronda mérges mosollyal beugratta őket egy
parthieba és a fiatal hamiskártyás is velük kártyázott.
Egy másik eset még drámaibb volt. Egyik kártyás elől eltünt egy csomó
bankjegy. Orditani kezdett, követelte, hogy az ajtókat csukják be és
motozzanak meg minden jelenlevőt. A tömeg ellenállott, egymást szidták,
a meglopott kártyást veréssel fenyegették és öt percen belül mindenkit
meggyanusitottak. Ronda hangja, mintha sirból jött volna, tulrikoltott
minden lármát. Kijelentette, hogy meg akarja nevezni azokat, akiket meg
kell motozni, vajjon megengedik-e neki. Mindenki kiváncsi volt,
szeretett volna kikászolódni a gyanuból; megengedték neki. Erre Ronda
nyakát előre nyujtva, Gierschke hadnagyot, Kieselsackot, a diákot és
Breetpoot konzult nevezte meg.
– Breetpoot? Miért Breetpoot?
Igen. Breetpoot is. Ronda rendithetetlenül kivánta őt is, nem
nyilatkozott arról, amit tudott… És Gierschkét, a hadnagyot is? Ez még
semmit se jelent, szólt Ronda. És a hadnagyot, aki dühöngve szegült
ellen, meggondolásra birta:
– A tömeg ön ellen foglalt állást és különben le fogja fegyverezni. Ha
elveszik a kardját, becsületét veszti és csak a pisztolya marad meg,
amellyel – nemde ugyebár? – főbelőheti majd magát. Ez – igen ám, ugy
bizony – egyszerübb, engedje tehát, hadd motozzam meg.
E választás előtt megadta magát a hadnagy. Ronda csöppet sem gyanakodott
rá; csak arra akarta kényszeriteni, hogy a büszkeségét porba alázza.
Különben épp ebben a pillanatban fogták el az ablaknál Kieselsackot, aki
egy csomó bankjegyet az utcára akart dobni. Breetpoot konzul most rögtön
kérdőre vonta Rondát. De Ronda a konzulnak az arcába mondott egy nevet,
csak egy nevet, amit a többiek nem is hallottak; és Breetpoot nyomban
megjuhászodott… Már másnap ott volt és lihegve ült le a kártyaasztalhoz.
Gierschke nyolc nap mulva mutatkozott. Kieselsack csak egyszer jött még
és akkor vesztett. Másnap a nagyanyja megjelent az adóhivatalban, ahol
Kiselsacknak valami kis állása volt és bejelentette, hogy az unokája
meglopta. Végre volt ürügy, amiért kidobhatták a hivatalából. A
kártyabotrány miatt még nem merték elcsapni. Kieselsack, a diák, tehát a
porban hevert. Ronda magában élvezte mámoros diadalát.
Élvezett, de száraz és ravasz maradt. A bankot sprengoló, fegyház és
akasztófa felé loholó vitézek közt Ronda – ugy tetszett – nem változott
meg, roggyant térdekkel és megrendithetetlenül állt, a régi tanár,
akinek osztálya pocsékká züllött és aki a szemüvegén át még mindig
észreveszi a rosszalkodókat és a lázadókat, hogy később a
bizonyitványukat elcsufitsa. Az uralma ellen próbáltak tiltakozni; de
most szabadon is egymás bordáját tördösik, egymás nyakát tekerték ki. A
zsarnokból végül kibujt az anarchista.
Rondát hiuvá tette uj helyzete, látható kedvteléssel nézegette a saját
arcának fiatalos szinét. Huszszor is kivette egy este a zsebtükrét,
amelyet egy szelencében tartott. A szelencére ez volt bevésve: »bellet«.
Az éjszakai zenebonák és csillogó hercehurcák közben Ronda gyakran
emlékezett bizonyos régmult éjszakákra. Egyszer a Café Centralban
kicsufolták; akkor elkeseredve ódalgott haza.
Valamelyik sötét utcasarokról a csufnevét dobták felé, mint egy marék
ronda szemetet… Egyetlen egy éjszaka akart valamit az emberektől. Hogy
mondják meg neki, ki az a Frölich Róza szinmüvésznő, hol található és
hogyan – ez volt a legfontosabb – akadályozhatná meg, hogy három diákja,
köztük Lohmann, a legelvetemültebb, érintkezzék vele. A kutya se állt
vele szóba. Az emberek csak vigyorogtak rá és még a fülük botját se
mozgatták. Az egyik lejtős utcán az iringáló kis szánok között alig
tudott keresztülbukdácsolni, közben pedig üde gyermekhangok röpitették
felé minden oldalról a csufnevét. Egyetlen lázadót se mert többé
megszólitani, amint a kivilágitott üzletek mentén tovább osont; a házak
falához lapult, a házakhoz, amelyekben ötvenezer elvetemült diák élt és
az agya velejét rémült érzés feszitette, mert akármelyik pillanatban a
csufneve zudulhat feléje, mint egy csöbör ronda moslék. A
legelhagyottabb utca végén, az öreg kisasszonyok alapitványi háza
mellett érezte csak biztonságban magát az idegtépő csufolódások elől;
hagyta, hogy a denevérek a kalapját surolják és még itt, még itt is a
csufnevét várta.
A csufnevét! Most maga hivta ugy magát, mint valami győzelmi koronát,
ugy viselte ezt a nevet. Az egyik kifosztott kártyásnak a vállára tette
a kezét és igy szólt:
– Bizony, én Ronda fráter vagyok.
Ronda éjszakái! Igen, ilyenek voltak. A háza minden ház között a
legfényesebben volt kivilágitva, az emberek az ő házát vették a
legkomolyabban, az ő háza volt a legördögibb. Mennyi félelem, mennyi
vágy, mennyi megaláztatás, mennyi fanatikus önrontás gőzölgött
körülötte! Azoknak az áldozatoknak a füstje, amit neki hoztak! Mindenki
tülekedett, hogy áldozhasson neki, hogy magát áldozhassa fel neki. Ami
az embereket idáig hajszolta, nem volt egyéb, mint a korlátoltság, az
üres koponya, a humanisztikus ismeretekben való járatlanság, buta
kiváncsiság, erkölcsösséggel rosszul takart ledérség, kapzsiság,
féktelenség, hiuság és amellett ezer burkolt érdek. Nem Rondáék
hitelezői cepelték ide a rokonaikat, barátaikat, vevőiket, abban a
reményben, hogy Rondát, aki adósuk volt, pénzhez segitsék? Nem kapzsi
feleségek küldték ide a férjüket, hogy a könnyü pénzből kivehessék a
maguk zsákmányát? Voltak akik maguktól jöttek. Az álarcosbáli menetben
tisztességes asszonyok is elvegyülnek néha. Gyanakvó férfiarcok
bukkantak fel, akik feleségük után leskelődtek. Fiatal lányok odahaza
késői sétákért kunyoráltak az anyjuknak:
– A városvégi ház felé.
És ezek a lányok Frölich Róza dalait dudolták félhangon. A dalok
titkosan fonódtak végig az egész városon. A titokzatos zálogosdijáték,
amelynél a párok a földre és takarók alá feküdtek, eljutott a
családokhoz is; az eladólányok együtt játszották fiatal táncosaikkal,
közben pedig elfojtott kacagással beszéltek »a városvégi házról«.
Még mielőtt a nyár bekövetkezett volna, három jó társaságbeli asszony és
két fiatal leány, hirtelen – idő előtt – nyaralni ment. Három uj üzleti
csőd következett be. Meyer, a piactéri trafikos, váltót hamisitott és
felakasztotta magát. Breetpoot konzult is kikezdte a pletyka.
És a városnak ezt a züllését nem lehetett megakadályozni, mert már
tulsokan voltak belegabalyitva: minden Ronda által és Ronda győzelmére
történt. A testét-lelkét titokban rázó szenvedélynek volt a szolgája,
annak a szenvedélynek, amelyet aszott teste csak ritkán árult el egy
sárgás-zöld szemvillanással, vagy egy sápadt grimasszal – és a
szenvedélyének prédájául esett az egész város. Erős volt; joga volt a
boldogsághoz.