A familia elment nyaralni a közeleső fürdőhelyre. A kurhotelben vettek
lakást és sátrat béreltek a strandon. Frölich Róza szinmüvésznő
őnagysága fehér cipőben feszitett és fehér delén ruhájához fehér
tollboát viselt. Crep-delisse kalapjának libegő fehér fátyla és mellette
tipegő fehér gyermeke, kecsessé és könnyüvé tették. Rondára is fehér
strandöltöny került. Ha a messzire nyuló fövény padlósétányán korzóztak,
valamennyi sátorból látcsövekkel kukucskáltak utánuk és hogy, hogy nem,
minden idegen megtudta Róza őnagysága élettörténetét.
Ha Róza gyermeke a nedves homokból pogácsákat gyurt, ugyancsak kellett
vigyáznia, hogy ki ne potyogjon egy a markából, mert ilyenkor mindig ott
termett valamilyen elegáns ur, felkapta a homokpogácsát és vitte – nem a
gyermeknek, hanem Frölich Róza szinmüvésznő őnagyságának. Utána pedig
meghajtotta magát Ronda előtt és bemutatkozott. Ilyenformán a familia
hamarosan két hamburgi kereskedő, egy fiatal braziliai ur és egy szász
gyáros társaságágában fogyasztotta kávéját a parti sátorban.
A szedett-vedett társaság többször kirándult vitorlás csónakon,
melyeknél mindenki rosszul lett, Ronda és Róza kivételével. Ők ketten
suttyomban nevettek a többieken. A gyermek naponta kilószámra kapta a
cukros mandulát s kapott kis hajót, ásót és uszóbabákat is. Kutyabajuk
volt. Szamaragoltak, Ronda lába kibicsaklott a kengyelből és a szamár
sörényébe kapaszkodva ügetett ott el a térzene előtt, épp amikor javában
folyt a hangverseny. Róza őnagysága sivákolt, a gyerek ujjongott és az
asztaloknál savanyu megjegyzéseket mondtak az emberek.
Mikor egy berlini bankár magyar táncosnőjével is közibük került, akkor
aztán teljes volt az egész »Ronda banda«. A table d’hôte-ot
végigzajongták, a karmestert folyton zaklatták, hogy játssza Róza
őnagysága kedvenc darabjait, melyek pályájára emlékeztették,
tüzijátékokat rendeztek a maguk szakállára, mindent felforgattak és igy
sokan mulattak, sokan pedig megbotránkoztak rajtuk.
Ronda azok számára, akik a felesége kedvéért a közelében éltek, rejtély
volt. Evés közben elárulta gyöngéit, egy kiránduláson összeesett, angol
ruháit ugy viselte, mint az álruhát s mikor szemügyre vették, ugy
tetszett, hogy nem is komoly akadály, ha arról van szó, még moccani se
mer s mindössze csak szánalmas és nevetséges. A természet kisemmizett
mostohagyermekének tekintették szegényt. De az udvarló, aki már vigan
flörtölt a feleségével, hirtelen – egész váratlanul – egy száraz és
gunyos Árgus-tekintetet érzett magán, amit rendesen hátulról lövelt
feléje a férj. Ha a karkötőt nézegette, amit a feleségének ajándékoztak,
az az érzése támadt az embernek, hogy felszarvazták az öreget. És még ha
egyet-mást el is ért az udvarló, – késői parti séták, egyedül az
asszonnyal, mig a férj másokkal itta a bowlét – Ronda jóéjszakát mondó
gunyos kézszoritása szinte sértette őt és határozott kételyt ébresztett
benne aziránt, vajjon eléri-e valaha is a célját?
És tényleg sohasem érte el. Mert Ronda sokkal inkább értett hozzá,
miként kell valakit Frölich Róza előtt nevetségessé tenni és
lepocskondiázni. Mikor magára maradt Rózával, kicsufolta a két hamburgi
angolos beszédmodorát, vállát vonogatta a braziliai fölött, aki lapos
kavicsok helyett ezüst pénzdarabokat hajigált a sima vizfelületre és
leutánozta a lipcsei feudális ur kéz- és fejmozdulatait,
cigarettagyujtás, vagy dugóhuzás közben. Frölich Róza őnagysága persze
nevetett. Kuncogott, anélkül, hogy Ronda megvetésének okáról és
helyességéről meggyőződött volna. Nem is indokolta meg mással a
megvetését, csak azzal, hogy a görögök nem igy tettek. De Róza
mindenkinek hálás volt, aki nevetésre kapatta. És jótékonyan hatott rá
Ronda makacs, megtámadhatatlanul méltóságos meggyőződése, hogy
kettejükön kivül az egész világon senki se számit. Róza az erős zsarnok
jármában maga is önérzetes és rátarti lett. A braziliainak, aki egy
magányos szirt mellett letérdepelt előtte a fövénybe, a kezeit tördelte,
közvetlenül ezt mondta, mintha egyszerre kinyilt volna a szeme:
– Menjen, maga majom.
Pedig hizelgett neki, hogy ez a fiatalember, aki egy városbéli családnál
szállt meg, minden ismerősét faképnél hagyta, hogy vele csibészkedjék s
vele együtt verje el a pénzét. De majom volt, Ronda annak tartotta.
Ronda sohase firtatta, hol maradt el a felesége. Nem nyugtalankodott,
hogyha nagyon kicsipte magát, hogyha csipkés és könnyü nyári ruhái
nagyon is bizgatták a gavallérokat. Sőt, mig az urak künn várakoztak rá,
Ronda segitett a feleségének csinositani magát és kendőzte, mint azelőtt
az öltözőben. Mérges mosollyal jegyezte meg:
– Már türelmetlenkednek. Zongorázni kellene nekik, hogy el ne unják
magukat.
Vagy:
– Ha most igy félig kifestetten és váratlanul kidugnád a fejed az ajtón,
megint azt kiabálnák, mint akkor: hohohoho!
A tengeri fürdőről való elutazásuk egy eléggé kinos incidenssel
kapcsolatban történt. A pályaudvaron megjelent az egész »Ronda banda«, a
braziliai éppen négyszemközt beszélgetett Rózával, mikor lihegve
odasántitott egy öreg ur, Vermöhlen, a tőzsér, a fiatalember rokona és a
Róza kezében levő ékszerestokot el akarta tőle ragadni.
Róza csak az imént kapta ajándékul a fiatal braziliaitól, ünnepélyes
formaságok közepette. Ronda odasietett és megvédte a felesége igazát.
Amig a fiatalember pironkodva egész rokonságát megtagadta, az öreg
Vermöhlen felfortyanva, heves izgalomban szemére lobbantotta a
házaspárnak, hogy társaságukban unokaöccse már régóta a módján felül
költekezik. Ezt a násfát már nem veheti meg; a gyönge tantija, sajnos,
pénzt adott rá; de ez Vermöhlen pénze és ezért az ajándék az övé.
Ronda vele szemben rendreutasitó nyugalommal konstatálta, hogy Vermöhlen
ur pénze és Vermöhlen asszony pénze csakugyan egy és ugyanaz; hogy a
Vermöhlen-család legszemélyesebb ügyeivel egyáltalán nem hajlandó
foglalkozni; és különben is harmadszor csöngettek. És szürke ujjai
görcsösen a tokba csimpaszkodtak, a feleségét pedig a kocsiba tuszkolta.
Mindenki a kalapját lengette, Vermöhlent kivéve, aki a botjával
fenyegette Rondát.
Róza először sajnálatát fejezte ki, hogy ilyen kinos helyzetbe került és
félt a folytatásától. Ronda azonban felvilágositotta, hogy a félelme
alaptalan. Hozzátette, hogy Vermöhlen tőzsérnek vannak fiai, akiket
tanitott és sohase »csiphetett meg«. Vermöhlenék több városi familiával
rokonságban vannak.
Róza megnyugodott. Mutogatta a kis brilliántokat a lányának, vele együtt
nevetett és igy fogadkozott:
– Ezek a fityegők, meg ezek a butonyok mind a tiéid lesznek, Mimi, ez a
te hozományod.
Ronda ujjongott, hogy a Vermöhlenéket »megcsipte«. El-elgondolkozott
azon, hogy itt több diákot és több családot szégyen ért s a szégyen nem
abból keletkezett, hogy bezárták őket a »dutyiba«, vagy hogy az
intézetből eltávolitották. A szégyent – igen ám, ugy bizony – és a
romlást tehát más uton is elő lehet idézni, mint a kicsapással. Uj,
eddig nem ismert utakon…
A városban, a villájukban a szokott élet járta. Emberekkel nem igen
érintkeztek. Estig, mikor is szinházba és vendéglőbe mentek, Róza
pongyolában heverészett a különböző butorokon. Ronda azt inditványozta,
hogy görögül tanitja és ezzel szórakoztatja. A nő fanyalogva utasitotta
vissza. Egy este valami vigjátékban felismerte régi ismerősét, egy
szinésznőt, aki egy szakácsnő szerepében lépett fel.
– Nini, ez a Pielmann Hedvig. Hogy hogy kapott szerződést, azt igazán
nem tudom megérteni.
Erre egy csomó dolgot mesélt el a volt társáról és végül ezt mondta:
– Te, ezt meghivjuk.
Pielmann kisasszony eljött és Róza finom reggelit és vacsorát adott
eléje, hogy elkápráztassa. Most a kereveteken két nő heverészett, nem
egy, cigarettáztak és régi, agyontárgyalt élményekre emlékeztek. Ronda
rossz lelkiismerettel nézte, hogy unatkoztak. Kötelességének érezte,
hogy segitsen rajtuk, de mégis tanácstalan maradt és szorongott, mintha
titkos gondok nyomták volna. Ha csöngettek, felpattant a székéről és
rohanvást szaladt ajtót nyitni. A nőknek feltünt, hogy ezt sohase bizta
a szobalányra.
– Vagy rajtam akar ütni, – mondta Róza – vagy pedig megcsal.
Bizony-bizony már kormos a füle az én Rondácskámnak.
Egy napon levél jött Hamburgból, két jóbarátjától. Ősszel nagyobb utat
akartak tenni, hajón a spanyol partok mentén, Tuniszig. Azt
inditványozták, tartsanak velük Rondáék is.
– Nagyszerü! – szólt Róza. – Ez aztán teszi. A vademberek közé utazunk.
Gyere te is velünk, Hedvig, kérj urlaubot. Mind a ketten feketére
festjük magunkat, lepedőbe burkolózunk, én majd felteszem a diadémomat,
ami még a szinpadról maradt.
Hedviget megnyerte az eszmének. Rondát nem is kérdezték meg. Csak azon
csodálkoztak, hogy nem igen lelkesült érte. Csöndesen elkukoricázott
addig, mig Hedvig el nem ment; akkor aztán kitálalt. Nincs pénz.
– Ezt nem értem! Hogy lehet, hogy egy tanárnak nincs pénze! – kiáltott a
nő.
Ronda zavartan mosolygott. Harmincezer márkát tett félre. Ez már
eluszott; a berendezésre, a ruhákra, a mulatságokra. A folyó kiadások
nem voltak arányosak Ronda nyugdijacskájával; messzire tulhaladták.
Ronda számlákat és intőcédulákat kotort elő, amelyeket az ajtóban
röptében fogott el, a szállitóktól, a vendéglősöktől, a szabónőktől.
Szégyenkezve és gyülölködve beszélt, micsoda fogásokat és trükköket
kellett kiókumlálnia, hogy a végrehajtót türelemre birja; de ezt se
birja már sokáig.
Róza játszotta az ijedtet és a bánatost. Természetesen belül semmit se
érzett. Most vége a dinom-dánomnak és csak menjen a két alak maga a
vademberekhez. Ma délre csak marhahust esznek, bár a liba pirul a tüzön;
vacsorára pedig hurka lesz és megint elkezd görögül tanulni, mert ez a
legolcsóbb. Ronda meghatódott és azt mondta, tudja – igen ám, ugy bizony
– a kötelességét s mindent megszerez, amit a felesége szeme-szája
megkiván.
– Édes, – szólt Róza – vedd meg azt az arany-bronz cipőt hatvan
márkáért.
Róza rögtön irt Hedvignek: »Nincs dohány«.
Ez az eset mindenesetre felizgatta kissé.
Hedvig azt tanácsolta, hogy Ronda adjon órákat.
– Csak ne lenne az uram olyan szörnyen mogorva – vélte Róza.
Hedvig pedig dagadt a büszkeségtől, hogy szolgálatot tehet:
– Majd küldök én neki pasast, az én palimat. Tőlem kivurcnizhatja, ahogy
akarja.
– Lorenzent, a borkereskedőt? Ugyan, hisz ez már diákja volt Rondának,
annyit dumált róla, hogy na. Téged még csak szivel, de a barátod ne
kerüljön a szeme elé… És ha meg is puhitom Rondát, a barátodnak lesz
annyi esze, hogy nem jön ide a csapdába.
– Rosszul ismersz, drágám – szólt Hedvig. – Kabinetkérdést csinálok a
dologból: vagy – vagy!
Rondával közölték, hogy Lorenzen, a borkereskedő görögül akar tanulni,
mert görög borokkal kereskedik és órákat vesz. Ronda ökröndözött a
dühtől, de nem tiltakozott ellene. Felindultan és ravasz mosollyal
beszélt Lorenzen diákja büneiről, engedetlenségéről, arról, hogy sokszor
csufolta, de egyetlen egyszer sem sikerült »megcsipnie«.
– De – jegyezte meg közben – még megcsiphetem.
Aztán:
– Emlékszel, szerelmem, micsoda patália volt az esküvőnkön, micsoda
csődület loholt a kocsink után…
– Hagyd, lelkem – szólt Róza; mert ezeknek a kinos dolgoknak az
emlitését is szégyelte Hedvig előtt.
Ronda azonban zavartalanul folytatta:
– Micsoda csorda bőgött az anyakönyvi hivatal előtt, – nemde, ugy-e bár
– és mikor a kocsiba szálltál, Kieselsack sárral fröccsentette be a
fehér atlaszruhádat is. De kétségtelenül bizonyos, hogy a fiatal
garaboncások közt ott volt Lorenzen diákom is, aki a csufnevemet
orditotta és olyan gyalázatosan viselkedett, mint senki.
– No, majd megmosom a fejét! – szólt Hedvig.
– Sajnos, nem csiphettem meg – folytatta Ronda. – Nem tanithattam meg a
regulára. De csak tanuljon görögül. Sok diákomat nem csiphettem meg.
Bárcsak mind tanulna görögül!
Később eljött Lorenzen, de szivesen bántak vele. Ronda behivta Rózát,
amaz ürügy alatt, hogy nem találja a füzetét, vagy a ceruzáját és
beszélgetni kezdett vele. Először produkálni kellett magát a diák előtt,
hogy mennyit tud görögül, aztán modern dolgokra terelődött a társalgás.
A diák fölényesen, a nyugodt irónia képzelt jogával lépett be. De
nyomban visszahőkölt, mihelyst látta, hogy minő szabad és mértékletes
bájjal mozog Róza polgári stilü butorai között; hogy jobban öltözik,
mint a saját felesége, aki a szinházban mindig felháborodott Rózán; s
megértette, hogy a kevés pirositó, a félvilági nők halványan sejtetett
dialektusa és pár késhegyni szinésznőszerüség sajátosan füszerezik a
családiasságot. Ördöge van ennek a Rondának! Igy aztán nem kell járnia
se a klubba, se máshová. Lorenzen a kezdő fenhéjázó modorát letette s a
Ronda-házaspár előtt édeskésen szolgálatkész lett, megjuhászodott.
Megengedték neki, hogy legközelebb hozzon egy kis borocskát is.
Pástétomot is hozott és egy kis reggeli helyettesitette a görög órát. Ha
valamire szükség volt kivülről, mindig Ronda ment ki. Először a
dugóhuzóért s mikor már ittak és Lorenzen pityókás lett, még gyakrabban
szaladt ki Ronda.
Mikor ezek a kis murik ismétlődtek, Róza annak adott kifejezést, hogy jó
lenne másokat is meghivni. Lorenzen az intimitás mellett foglalt állást;
de Ronda igazat adott a feleségének. Lorenzennek el kellett hozni a
barátait. Hedvig egy másik szinésznővel jött. Maguk a vendégek hoztak
kalácsot, felvágottat, gyümölcsöket. Ennek ellenében a háziasszony a
teát szolgáltatta. Pezsgőt ittak, erre megjött az étvágyuk és erre Ronda
a szokott hamiskás mosolyával beszélni kezdett:
– Azt hiszem, tudni méltóztatnak, hölgyeim és uraim, hogy az itteni
gimnáziumban viselt állásomat – azt, hogy jogosan-e, vagy sem, ezuttal
talán ne feszegessük – elvesztettem.
Mindig hagyták, hadd beszélje ki magát a kedvére és ennek örült. Erre
összeadtak az urak és pezsgőért küldtek. Sokszor maga Ronda ment el és
maga rendelte meg. Látni lehetett, amint visszabotorkált az utcán,
előtte ment az inas a kosárral és ő vigyázott az italra, a háta mögött,
mint egykor a Kék Angyalban.
Mikor jókedvük szottyant, kérték Rózát, hogy énekeljen és Róza
elénekelte kedvenc dalait; egyszer, mikor felöntött a garatra, énekelni
kezdte Lohmann dalát is. Ronda nyomban félbeszakitotta és mindenkit
hazaküldött. A vendégek csodálkoztak, vakmerően tiltakozni próbáltak.
Mikor azonban Ronda fujni kezdett és kijött a sodrából, mind beadták a
derekukat. Róza halkan bocsánattal csititgatta a férjét. Fogalma sincs,
miért haragszik.
Mind fiatalemberek voltak és a legtöbbje állandóan eljárt a Kék
Angyalba. Mig csak nehányan voltak együtt, hamis feszt éreztek, gyáván
és szemtelenül magukat csalták, mert nem voltak képesek Rondával mint
magánemberrel érintkezni; a háta mögött settengtek és diákos alázattal
torpantak vissza, mikor állniok kellett a viccüket. Aztán megsokasodtak
és az egyén felelőtlen nézővé lett. Már semmi talmi meghittség se
hamisitotta a hangulatot. Ugy látszott, hogy Ronda egyszerüen kisebb
helyiségbe költözött a truppjával, ahol a nőkkel kényelmesebben lehet
évődni. És itt későbben is volt a záróra, akkor, mikor kiki a maga
jószántából hazamegy. Egy alkalommal, mikor már csak kevesen voltak itt,
Lorenzen bakkarázni hivta. Rondát izgatta a dolog, megmagyaráztatta
magának a játékot és mikor tisztában volt vele, bankot adott. Nyert.
Mikor veszteni kezdett, visszavonult. Lorenzen, mint az inditványozó,
kötelességének tartotta, hogy teljes lélekkel menjen bele. Tárcájából
egymásután szedegette ki a százmárkásokat. Többen kivörösödtek és
egymásután sajnálkoztak, hogy nem vettek több pénzt magukhoz. A
bankárnak megint szerencséje volt.
Róza a férje fölé hajolt és ezt sugta:
– Látod? Mért mentél el, te kis buti!
Ronda riposztozott:
– Nem bánom, megveheted, szerelmem, azt a nyolcvanmárkás kalapot. Aztán
Zebbelinnek, a vendéglősnek is betömhetem még a száját. Ne félts engem!
Nyugodtan nézte, hogy teszi el egy vendége Lorenzen bankjegyeit és nem
bánta, hogy nem ő nyerte meg. Lorenzen elvesztette; és Ronda kihagyó
lélekzettel érezte, a boszunak diadalutján jár, amelyet földalatti
reszketések ráznak. Mikor végül Lorenzen kijózanultan és bamba arccal
üres pénztárcájába bámult, odalépett hozzá és igy szólt:
– Mára elég, Lorenzen, a görög órának vége.
Nemsokára hire futott a városban, hogy Rondánál orgiákat csapnak. Az
urak a tőzsdén és a klubban, a törzsasztaloknál, az irodákban hallották,
amint néhány fiatalember sebbel-lobbal elmondotta. Otthon a családjukban
el-elejtettek róla pár szót és a nők sugdostak és többet akartak tudni.
Ugyan mi fán terem az a hastánc, amit Rondáné táncolt. A férj nem tudja
eléggé megmagyarázni és igy azt képzelték, hogy a hastánc minden
képzelmet felülmuló paráznaság. És izgatta őket az a társasjáték is,
amelyet Rondáéknál szoktak játszani: a zálogosdi. Több pár a padlóra
feküdt, egy nagy takaró alá, mindegyik egy sorban, egy férfi egy nő
mellé. Nyakukig betakaróztak és mig a takaró nem mozgott, senkinek se
jutott eszébe, hogy mi történik alatta. Mikor azonban megmozdult, annak,
aki ludas volt benne, zálogot kellett adnia. Ez a játék városszerte
legendás hirben állott. Sötét hiradások regéltek róla a fiatal
leányoknak; a leányok órák hosszant kotoltak a titkon, a szemükben
rémült kiváncsisággal. Aztán azt is szerették volna tudni, igaz-e, hogy
Rondáéknál néha egészen meztelen felsőtesttel jelentek meg a hölgyek?
– Juj, de nagy disznóság!
– De furcsa lehetett.
Lorenzen néhány tisztet hozott magával, akik a murijukra nála vásároltak
bort; többek közt magával hozta Gierschke hadnagyot is. A finom polgári
társaságból elsőnek Kunst, az ügyész állitott be. Ő is Frölich Róza
kegyéért versengett és erős vetélytársa lett Richternek, a fiatal
tanárnak. Richternek végre-valahára sikerült eljegyeznie magát egy
gazdag leánnyal, akit a tanár-fajta ember nem igen kap meg; de a
vőlegénység nem jól állott neki. Ingerlékeny lett és élvvágyó, higgadt
beamter-feje egyszerre megkótyagosodott. Lorenzen példájától
elragadtatva, veszettül játszott. Ronda házában egy estén több hónapi
fizetését elvesztette, ostoba fogadásokba ment bele s annyira versengett
a háziasszonyért, hogy minden tartózkodásról megfeledkezett. A tanári
szobában ugyancsak szapulták, hogy érintkezik a tanárság szégyenével,
Rondával.
Ronda, aszerint, hogy szerencséje volt, vagy nem, nyert, vagy vesztett.
Egy alkalommal Róza ezermárkás chinchilla-bundát kapott s cifra feje
csábitó kacérsággal bujt ki a szürke és puha szőrméből. Máskor pedig
Rondának a vendégek érkeztekor ágyba kellett bujnia és betegséget
mimelnie, mert egyetlen vendéglős sem akart már hitelezni. Másnap aztán
elment hozzájuk és megmagyarázta nekik, hogy a halálából meg éppen nem
fognak pénzelni. A vendéglősök ezt belátták és abban bizakodva, hogy
Ronda megint nyerni fog, meghosszabbitották a hitelt.
Frölich szinmüvésznő csak ritkán játszott, de akkor aztán nem hagyta
abba, mig egy vörös garasa volt. Egy este azonban ugy kedvezett neki a
szerencse, hogy partnerének, Lorenzennek még az ingét is elnyerte.
Lorenzen nagyon sápadt volt és szitkozódva távozott. Ugy ült ott Róza,
mint egy gyerek, lázasan a boldogságtól, ideges kezeiben bankjegyeket és
aranyat szorongatva. Néhányan hirtelenül és szokatlan udvariassággal
ajánlkoztak, hogy a pénzét megszámlálják. Több mint tizenkétezer márkát
nyert. Róza azt mondta, hogy aludni megy. És mikor egyedül maradt
Rondával, lázas szemmel, édes és lemondó hangocskáján mondta:
– Hát mégis lesz hozománya a Miminek. A fityegőkön és a butonyokon már
rég tul kellett adni. De most mégis csak itt a pénz. Szegénykének
legalább jobb sora lesz, mint nekem.
De már kora reggel jöttek a hitelezők, akik pénzt orrontottak; és Róza a
leánya hozományát hiába védte a testével, elvették tőle.
Aztán az a hir is elterjedt, hogy Lorenzen, a borkereskedő
fizetésképtelenné vált. Ronda fünél-fánál kérdezősködött és mikor
hazajött, sápadt volt, verejtékes és meg se tudott mukkani.
Végül csattogó állkapcsokkal hápogta:
– Csődbe jutott! Lorenzen csődbe jutott!
– Kinn vagyok a vizből – mondta Róza, aki a kerevetbe süppedve ült és a
kezeivel lomhán harangozott a térdei közt.
– Lorenzen csődbe jutott – ismételte Ronda. – Lorenzen a sárban fekszik
és nem kel fel többé soha. Pályafutását – igen ám, ugy bizony –
befejezte.
Halkan beszélt, mintha attól félt volna, hogy megpukkad örömében.
– Mit örülsz neki. Mimi hozományának is vége.
– De most megcsiptem az ipszét. Ez alkalommal sikerült megcsipnem őt és
most kiszolgáltatom jól megérdemelt sorsának.
A nő nézte őt, amint ide-oda jár, mintegy tébolyodott. Kezei reszkettek
a tárgyakon, amelyeket öntudatlanul megérintett. Róza egyet-mást még
mondott, de Ronda mindenre csak ezt sziszegte reszketve:
– Lorenzen, a diák, a sárban fekszik.
Ronda viselkedése nemsokára imponált a nőnek. Férje erősebb indulatja
végigsöpört az övén és kioltotta. Rózának már eszébe se jutott a bánata,
mereven az ura után nézett, meg se ijedve a szenvedélyétől, mintha Ronda
mélyében mindig ott kuksolna a téboly; és mégis kényszeredetten nézett
utána, édes borzongással érezte, hogy az ő öreg Rondájával erősebben
összeköti ez az erőszakos és veszedelmes holmi, a szenvedély.