A közönség honorálta a müvésznő vidámságát, tapsoltak és ujráztatni
akarták. Róza, az ajtót bevágva, visszament az öltözőbe, rövideket
lélegzett és ezt kérdezte:
– Na, mit szól hozzá? Kivágtam magam, mi?
A dolog rendbejött, mindenki meg volt elégedve, csak egészen hátul a
teremben, a fal mellett, a kijárat közelében, Lohmann támaszkodott meg,
fakó és messze tekintetét összekulcsolt karjára szögezte és azon
gondolkozott, hogy versei, az ő szegény versei, amelyek a közönséges
emberek kacajától sötét utcákba menekültek, most az éjjeli
levegőhullámokon elindultak egy hálószoba ablaka felé, halkan
megkopogtatják majd az ablakot és bent senki se hallja…
A kövér Gusztl meg Kiepert bejöttek az öltözőbe. Frölich kisasszony
fejét nyakába huzta és sértődötten mondotta:
– Csak dumálja még egyszer a fülembe, hogy azt a vacakot énekeljem, amit
az a hülye kölyök firkált!
Ronda hallotta ezt, de nem gondolt semmit mellette.
– Fiacskám, – magyarázta a kövér asszonyság – a közönségben nem lehet
bizni, azt mindenki tudja. Ha nem lett volna itt az a pocsék néger,
akkor bőgnek és nem nevetnek.
– Különben fütyülök rá, – mondta Frölich kisasszony – főként ha a tanár
ur hozat valami jót inni. Mi jót hozat a tanár ur inni?
És két ujját, ugyanugy, mint tegnap, egészen könnyedén az álla alá
biggyesztette Rondának.
– Bort? – tanácsolta Ronda.
– Helyes – szólt elismeréssel a kisasszony. – De milyet?
Ronda nem volt járatos a borokban. Segitségért könyörgött a szemeivel,
mint a diák, aki belesül a leckéjébe. Kiepert és nője feszült izgalommal
lesték a szavait.
– P-vel kezdődik – mondta felvidulva Róza kisasszony.
– Palugyai – jegyezte meg Ronda és beléizzadott. Ő nem volt modern
filológus s igy nem is tartozott tudni, mi áll a borlapon. Ismételte:
– Palugyai.
– Azt csak igya maga ki – rimelt rá Róza. – P után e következik.
Ronda nem tudta, mi lehet az.
– Azután jön zs, utána g és ő… Na, maga se jön rá semmire. Igazán
furcsa, hogy semmire a világon nem jön rá!
Ronda képe egyszerre felderült a naiv boldogságtól. Kitalálta:
– Pezsgő.
– Na, hál’ Istennek – mondta a müvésznő. Gusztl és Kiepert is
helyeselték a megoldást. Az artista elment, hogy megrendelje. Mikor
visszafelé jött a termen keresztül, a vendéglős maga cipelt előtte egy
nagy hütővödröt, amiből két nyak kandikált kifelé. Kiepert trikóban
volt. Felfujta a pofáját, a közönség vihogott körülötte.
A müvész-szobában lassacskán ugyancsak felvidámodtak. Ronda minden
pohárnál ezt gondolta: – ez az én borom, ebbe semmi beleszólása
Lohmannak. Frölich kisasszony is éppen ezt mondta:
– Pezsgőt bizony még egyszer se fizettek a maga drága diákjai.
Róza hevesebben kezdte szemével csiklandozni Rondát.
– Törődöm is én ővelük.
És mivel Ronda nem értette el a célzást, egyet sóhajtott. Kiepert
felemelte a poharát.
– Éljen a szerelem! Tanár ur!
És kettejükre hunyorgatott. Őnagysága boszusan mormolta a fogai között:
– Nehéz egy ember.
A kövér hölgynek át kellett öltöznie a legközelebbi számhoz, mert az
ének után megint akrobatamutatványok jöttek sorra.
– De azt már mégse szabad meglátnia, – mondta – hogyan bujok bele a
trikóba. Neem, olyan jóba még nem vagyunk.
Három széket egymás hegyébe rakott, a támláit elfüggönyözte szoknyákkal
és mögéjük bujt. Fölfelé elég magas volt a fal, de szélességében bizony
Gusztl teste tulterjedt rajta. A többiek minduntalan megpillanthattak
egy-egy kibuggyanó darabkát husából és ilyenkor egyet rikkantottak. Róza
kisasszony végigdőlt az asztalon, ugy kacagott és sikerült Rondát a
kicsapongásban annyira magával ragadnia, hogy többször nyujtogatta a
nyakát és bekacsintgatott Gusztl rejtekébe. Gusztl vihogott, Ronda
visszatorpant és azután ujra pedzette a félszeg tréfát.
A müvésznő fáradtan felkelt. Visszatartotta a lélekzetét és ezt mondta:
– Biztos vagyok, hogy velem ilyet nem merne megtenni.
Azután fujt egyet.
A terem uj müvészi attrakciót kivánt, lármázott, a zongora már nem
elégitette ki. A kövér házaspár kiment.
Rondával együtt maradván, minden erejét összeszedte őnagysága. Ronda
zavartan izgett-mozgott. Egy pillanatig csend volt az öltözőben, künn
kornyikáltak. A nő fanyalogva mondta:
– Már megint az a vacak hazafias dal. Jaj de utálom!… De lássa, maga
észre se vette, micsoda változás történt itt tegnap óta.
– Itt a dutyiban? Itt? – dadogott Ronda.
– Ne is érdeklődjék, maga semmit se vesz észre… Mi volt tegnap a tükrön,
jobbról és balról?
– Igen, igen… hogyne, természetesen… két virágcsokor.
– S maga hálátlan észre se veszi, hogy a maga tiszteletére mind a kettőt
tüzrevetettem.
A müvésznő duzzogott, foghegyről beszélt. Ronda a kályha felé
bandzsitott és belevörösödött az örömbe; mert Frölich szinmüvésznő
őnagysága feltüzelte Lohmann csokrait. Ronda nyugtalankodni kezdett; az
az ötlete támadt, hogy Lohmann két csokra helyett másik két csokrot hoz,
melyeket ő maga ad át majd a müvésznőnek… Megállapitotta, hogy a vörös
függöny mögött nincs senki. És Lohmannal mindenáron vetélkedni akart.
– Kedves – hogyne, természetesen – kisasszony, tegnap – nemde ugyebár –
még érintkezett a diákokkal?
– Miért ment el oly korán? Mit csináljak, hogyha, se szó, se beszéd,
bejönnek… De megmondtam nekik, különösen az egyiknek…
– Ez szép magától… És mikor ma este ide jött a vendéglőbe – nemde
ugyebár – találkozott a három diákkal?
– Képzelheti, hogy örültem nekik.
– Kedves kisasszony, ha nem tud lemondani a virágról és a pezsgőről,
akkor hozzám forduljon és ne hozzájuk. Nem tudom eléggé kárhoztatni azt,
hogy a diákokat ide csábitja.
És Ronda fülig vörösödött, felvidult, minden tehetsége csodálatosan
meghatványozódott és most már egész világosan látta, hogy azt a vacak
dalt, amit őnagysága megvetéssel vett le a programmról, azt a dalt
Lohmann irta. Ronda hozzátette:
– És azt a dalt se énekelje többet. Egyáltalán sohase énekelje Lohmann
dalait.
– És ha nem tudnék róla lemondani, – kérdezte a szinésznő mosolyogva –
irna nekem maga?
Ronda erre nem volt elkészülve, de azért megnyugtatta:
– No, majd meglátjuk.
– Próbálja meg! És különben is mit fél? Csak el kell kezdeni.
A nő összecsücsöritette a száját és az arcát feléje emelte.
De Rondát nem vette rá a lelke. Gyámoltalanul, tétova bizalmatlansággal
nézett rá. A nő megsokalta:
– Akkor mért van itt?
– Mert a diákoknak nem szabad – hebegte.
– Jó, jó. – És kikapcsolta a ruháját. – Át kell öltöznöm. Segitsen.
Ronda segitett. A kövér házaspár szomjasan érkezett vissza, a diadaltól
mámorosan. Az egyik üvegben volt még egy pohárkára való. Kiepert késznek
nyilatkozott még egy üveg pezsgőt hozni. Ronda szépen megkérte rá. Róza
kisasszony gyorsan töltött, mert énekelnie kellett. A dicsőség
szólitotta. A pezsgő egyre édesebb lett, Ronda egyre boldogabb. Az
artista most kézen mászott ki a szinpadra és határtalan tetszést
aratott. Ettől kezdve igy mutatkozott a közönségnek.
Róza temperamentuma minden számnál villanyosabb lett s a közönség mindig
jobban és jobban elismerte. Ronda gondolni se mert arra, hogy egyszer
fel kell kelnie erről a székről. Már az utolsó vendégek is
szállingóztak. Róza az örömtől sugárzott és igy szólt:
– Édes tanárkám! Vasárnaponkint itt még cifrábban megy.
És erre csuklani kezdett. Ronda csodálkozva nézte a mámor fátyolán
keresztül, amint a nő az orrát az asztalon heverő két kezébe dugta és
elgörbült diadémja rángatózott.
– Bizony azért ez az élet se fenékig tejföl – fakadt ki Róza. – Cifra
nyomoruság.
A nő még egy verset jajgatott. Ronda kinosan erőlködött, hogy
megvigasztalja. Közben kivülről bejött Kiepert, felemelte Rondát a
székről és kijelentette, hogy kikiséri. Az ajtóban eszébe jutott neki
valami. Megfordult, a keze hadonászott a levegőben és Róza felé
erőlködött, aki már aludt és ezt motyogta a fülébe:
– No, majd megpróbálunk valamit tenni.
Ezt a tanárok a vizsga előtt szokták mondani annak a diáknak, akit át
akarnak csusztatni, aki iránt rokonszenvet éreznek. Ronda azonban ezt
még egyetlen egy diáknak se mondta, egy diák iránt se érzett
rokonszenvet.