– Ezt már tudjuk – mondta valaki szélesen és határozottan. Néhányan a
jobbindulatuak közül csillapitgatták a folyton erősbödő nyugtalanságot.
De a fekete rontó vigyorgása elharapódzott az egész teremben. Ronda
egész sor tátongó szájüreget látott sárga agyarakkal, vagy félholdszerü
fehér, egyik fültől a másikig huzódó fogsorokkal; körszakállas, vagy
felkunkorodó bajuszkás férfiakat. Ronda felismerte a kereskedőtanoncot,
tavalyi diákját, aki tegnap a kikötő felé vivő meredek utca járdáján az
arcába röhögött és aki most Frölich kisasszony tiszteletére akkorára
tátotta a száját, hogy egy szekér is megfordulhatott volna benne. És
Ronda érezte, mint száll fejébe a vére, a félelemtől hajszolt zsarnok
dühe. Frölich kisasszony most már az ő magánügyévé vált! Helyt állt
érette, a kulisszák mögül leste, hogy jól csinálja-e a dolgát, végleg
össze volt vele kozmásodva és védőjének érezte magát! Személyes
sértésnek vette, ha valaki gátolni merészkedett őnagysága
érvényesülését! Az ajtóba kapaszkodott, mert attól félt, hogy nem tudja
magát türtőztetni, kirohan és fenyegetésekkel, lökésekkel és egyéb
fenyitésekkel figyelemre kényszeriti az iskolakerülő diákok seregét.
Lassanként ötöt-hatot lelt közülök. A terem tömve volt régi tanévek
elvetemült diákjaival! A vastag Kiepert és a vastag Gusztl körüljárták a
termet, kocintottak a vendégekkel, barátkoztak. Ronda lenézte őket, a
romlás lejtőjén haladnak, Frölich kisasszony azonban tisztult
magasságban áll fölöttük, zöld selyemruhájában, elgörbült diadémmal a
fején: csakhogy senki se volt rá kiváncsi!
– Elég! Hagyja abba!
És Ronda tehetetlenül állott velük szemben! Rettenetes volt!
Bekergethette a diákokat a dutyiba, feladatokat adhatott fel nekik »át
nem vett« tárgyakról, parancsolhatott nekik, a szellemüket elnyomhatta
és ha valamelyik gondolni próbált valamit, rájuk ripakodhatott: »Maga ne
gondoljon semmit!« De arra nem kényszerithette őket, hogy szépnek
tartsák azt, amit ő szépnek tart. Ez volt az elvetemültségük utolsó
mentsvára. Ronda zsarnoki ösztöne a végső megpróbáltatásokat állta…
Alig birta magát türtőztetni. Levegő után kapadozott. Menekülni akart
ebből az ájulatos izgalomból, vonaglott a vágytól, hogy egy ilyen
koponyát egyszer felszakithasson és a szépérzéket meggörbült ujjakkal
benne helyreigazithassa.
Csodálta Róza kisasszony önbizalmát, aki vidám tudott maradni és a
kiabálások és pisszegések közben még kezével csókokat is dob a
közönségnek! Még a vereségében is óriási ez a nő… Ebben a pillanatban
Róza félig elfordult a közönségtől és leszólt valamit a zongorásank. És
fegyelmezett és szolgálatkész arca egyszerre váratlanul, keserüen és
kajánul elfintorodott egyetlen ránditással, mint valami moziképen.
Rondának ugy tetszett, hogy a zongorához való lebeszélgetés kissé tovább
tart a kelleténél és az elfordulás a lehetőséghez képest tulságosan sok.
Tovább már nem szabadna folytatni; a zsirfoltok a müvésznő hátulsó
részén érvényre jutnának… Egyszerre megint vidáman a magasba lendült
Róza, összefogta zöld selyemruháját, magasra vetette narancsvörös
alsószoknyáját és tiszta szivből elkezdett trillázni: