Negyed kilencre járt és Ronda még mindig nem jött. Az osztály élt a
szabadságával, lármázott, hogy belekábult és belebutult. Mindenki
kiabált, de senkise tudta miért:
– Ronda! Ronda!
Némelyek arról hallottak, hogy meghalt. Mások arra esküdtek, hogy a
gazdasszonyát otthon bezárta a dutyiba, halálra éheztette és most a
tanár ur a börtönben hüsöl. Lohmann, Ertzum és Kieselsack csak
hallgatott.
Ronda észrevétlenül, hosszu lépésekkel a dobogóra surrant, vigyázatosan
a székre ült, mintha fájnának a csontjai. Sokan észre se vették és
tovább bömböltek:
– Ronda!
Ronda azonban ezuttal nem igen iparkodott, hogy »megcsipje« őket.
Vánnyadt és szürke volt, türelmesen várt, mig szóhoz engedték, a
felelőkkel pedig – szinte betegesen – bakafántoskodott. Tiz percig
hagyta, hogy egy diákja, akinek különben segiteni szokott, rosszul
forditson. A másiknak nyomban, haragtól tajtékozva, a szavába vágott.
Ertzumon, Kieselsackon és Lohmannon közönyösen keresztülnézett, – de
csak rájuk gondolt. Azon tépelődött, nem látták-e, mikor tegnap éjjel
hazafelé botorkált, egy ház sarkánál, ahol két kezét a falra tapasztva
tapogatózott. Azt hitte, hogy beléjük botlott, hogy bocsánatot is kért
tőlük… Az esze azonban még most is ép maradt, világosan látta, hogy nem
kell mindent az emberek orrára kötni, ami bensejében elviharzott.
Pokolian szenvedett, hogy ebben a dologban nem lát világosan. Mit tudott
a három elvetemült?… És mi történhetett tegnap, azután, hogy otthagyta
őket? Visszamentek a Kék Angyalba? Lohmann visszasompolygott az
öltözőbe?… Frölich szinmüvésznő sirt; lehetséges, hogy már aludt is.
Talán Lohmann keltette fel… Ronda égett a vágytól, hogy őt a legnehezebb
részből feleltesse meg. De nem volt hozzá mersze.
Lohmann, Ertzum gróf és Kieselsack folyton fixirozták. Kieselsack a
helyzetet kómikusnak, Ertzum megalázónak, Lohmann szánalmasnak találta;
de ettől függetlenül mindhárman beleborzongtak, valami titkos rémület
szállta meg őket, hogy a zsarnokkal sötét egyetértésben halásztak a
zavarosban.
Az iskola udvarán, a tizperc alatt, Lohmann a napfényes falhoz
támaszkodott, összekulcsolta karjait és amint tegnap a füstös terem fala
mellett a boldogtalanságát hallotta felcsendülni verseiben, Ertzum
egyszerre csak ott termett és tompán kérdezte:
– Igaz hogy az asztalon feküdt és aludt? Nem hittem.
– De igen és horkolt. Ronda leitatta.
– Gazember! Ha még egyszer…
Ertzum elszégyelte magát és elharapta a fogadkozását. Némán az iskola
járma alá hajolt. Rondánál jobban utálta a saját nyavalyáját. Érezte,
hogy nem méltó Rózára!…
Kieselsack ide-oda surrant a diákok közt, a két cinkostárs mellett és
kezét a szájára tapasztva, ferdült szájjal, a szörnyü ujjongástól rázva,
odasugta nekik:
– Lépre kerül, meglátjátok, hogy lépre kerül.
Aztán, mielőtt továbbment volna, gyorsan kérdezte:
– Eljöttök ma?
Két társa megvetően a vállát vonta. Persze, hogy elmennek.
Rondának a szinésznő látogatása kötelességévé lett és annál jobban örült
neki, minél inkább összebarátkozott vele. Hogy Lohmann meg ne előzze,
mindig elsőnek ment a Kék Angyalba. Elrendezte a nő toalettszereit,
kikereste a tiszta alsónadrágokat és bugyogókat, amit foltozni kellett,
félretette egy székre. A szinésznő későn jött, mert tudta, hogy Ronda
mindezt elintézi. Lassanként megtanulta azt is, hogy szürke ujjait
hegyesen összefogja, a nő szalagjának a bogát feloldta, csokrait
egyenesre huzta, tüit ügyesen kihalászta a ruháiból. Mikor a nő festette
magát, siető karjának rózsás és halványsárga játékát lassanként értelmes
mozdulatokra tagolta. Arca palettáján kiismerte magát, a szines rudak és
üvegcsék, a poros-zacskók és iskatulák, a zsiros-dobozok és szelencék
nevét és mirevalóságát megtanulta; csendben és buzgón gyakorolgatta
magát. A nő észrevette előmenetelét. Egy este a tükör elé telepedett egy
székre és ezt mondta Rondának:
– Gyerünk.
És Ronda oly gyöngyül megcsinálta a fejét, hogy a nőnek egyetlenegy
ujját se kellett kenőcsbe mártani. Csodálkozott is a tanár ur készségén
s tudakolta, hogy tanult bele ennyire. Ronda vörös lett mint a rák és
valamit dadogott; de a nő kiváncsiságát nem tudta kielégiteni.
Ronda örült, hogy az öltözőben ily sokra vitte. Lohmann most már nem üti
ki a nyeregből. Észrevenné-e például Lohmann, hogy azt a rózsaszin
spanyol köpenyt már át kell festetni? Igen, hogyha emlékezetét Homérosz
versének szorgos beemlékezésével megedzette volna! Most kisül, micsoda a
hanyagság következménye!… És a földön heverő fehérnemük s a butorok közt
ugy surrant át Ronda, mint egy nagy, fekete pók, ügyesen kapkodta ki
ezt-azt vékony, begörbitett ujjaival. Szürke, szögletes kezei alatt
suhogva és zizegve simultak ki a porhanyó kelmék. Némely ruhadarab
idomokká gömbölyült, amelyeket a ruhák simán megőriztek, – egy karrá,
egy combbá, amire Ronda elfogódottan bandzsitott, ezt gondolván:
– Igen ám, – ugy bizony.
Ilyenkor az ajtóhasadékhoz lopódzott, kikukucskált, hogy lássa a nőt,
akinek hangja a zongora dörgése közben sipolt és rikoltott, a tagjai
beleböktek a füstbe, a bamba, puffadt fejekbe, amelyek mint buta
tulipánok egy virágágyban, bámulták. Büszke volt a nőre, megvetette a
termet, hogyha tapsolt, felfröccsent a gyülölete, hogyha hallgatott; –
és egész különös érzelmekkel viseltetett a terem iránt, hogyha hörgött a
kéjtől, mert ekkor a nő mélyen meghajolt és a csupasz mellét
odaforditotta. Ekkor Ronda kéjesen bizsergő fájdalmat érzett…
… Majd berobbant a nő, a tetszés szélrohama söpörte be az ajtón és Ronda
vállára tette az esti köpenyét, a nyakát kissé szabad volt bepuderezni.
Amellett még szeszélyeskedett is őnagysága. Aszerint következtek Ronda
számára a jó vagy rossz órák, amint vagy a vállát nyujtotta felé
nagykegyesen, vagy pedig a puderes puflit vágta a képibe, hogy szegény
majd megvakult tőle. Ronda nőbuvárló tekintete tul a ruhán és a testen
ismeretlen mélységekbe hatolt. Rájött, hogy a ruhadarabokon és a puderen
érezni, szinte szagolni lehet a lelket; hogy puder és ruha csaknem egyet
jelent a lélekkel…
A müvésznő hol türelmetlenül bánt vele, hol pedig barátságosan. És
Rondát kihozta a sodrából, ha őnagysága hirtelen, minden átmenet nélkül
barátságot pózolt. Sokkal kellemesebb volt a dühe… Időnként, előre
kieszelt terv szerint kezelte Rondát, de a terv keresztülvitele untatta;
miheztartási szabályokat irt elő sajátmagának, amiket betartott ugyan,
de minden meggyőződés nélkül. Majd hirtelen adta az előkelőt és
modorában enyhén érzelmes árnyalatokat vegyitett. Odaadó arcot mutatott;
olyant, amilyet minden nőnek ajánlatos használni olykor, hogyha komoly
férfival akar kikezdeni. De egyszerre megint félrelökte Rondát, mint egy
csomó alsószoknyát a székről és ilyenkor Ronda – maga se tudta miért –
megkönnyebbülten lélekzett fel.
Egyszer arcul is legyintette. Utána sebesen kapta vissza a kezét, jól
megnézte, megszagolta és mereven mondta:
– Hiszen maga zsiros.
Ronda irult-pirult. És Rózából kibuggyant a szó:
– Ez festi magát! Ttyhü az áldóját! Hát azért tudta ugy? Titokban saját
magán tanulmányozta! Oh, maga – Ronda!
Ronda elképedt.
– Ugy bi-zony: maga Ronda!
Körültáncolta.
És Ronda boldogan mosolygott… Hát tudja a »nevét«, Lohmann mondhatta meg
neki és a többiek, bizonyára már kezdettől fogva tudja. Ronda rázkódott
az izgalomtól, de ez az izgalom nem volt kellemetlen, hanem inkább
jóleső. Ez szeget ütött a fejébe és enyhén elszégyelte magát. Miért oly
boldog most, hogy Frölich kisasszony csufnevén nevezte. Mindegy, boldog
volt. Azonkivül nem is volt szabad gondolkoznia ezen, Rózácska sörért
küldte.
Ronda nemcsak megrendelte a sört, de a vendéglőst követte is, mikor a
poharakat vitte a termen keresztül és azáltal, hogy ilymódon hátulról
eltakarta a poharakat, sikerült megakadályoznia, hogy mások utközben
elkapkodják. Egyszer a »Kék Angyal«-hoz cimzett vendéglő tulajdonosa azt
ajánlotta Rondának, hogy vigye be ő maga a sört. Ronda oly előkelő
tartózkodással utasitotta vissza ezt az ajánlatot, hogy nyomban
beléfojtotta a szót.
Mielőtt őnagysága ivott volna, igy szólt:
– Isten éltesse, Ronda!
Azután elgondolkozott:
– Fura ugy-e, hogy Rondának hivom? Hát bizony ez kissé fura. Hiszen
semmi közünk sincs egymáshoz. Mióta is tart már az ismeretségünk? Hogy
meg lehet szokni valakit… De nem, nem igaz. Kiepert és a felesége
mehetnének akár a fenébe is énmiattam, egy könyet se ejtenék értük. Maga
azonban, maga más…
A szemei lassacskán elmélyültek és megmerevültek. Elmerengve kérdezte
Rondát:
– De hát mi lesz, hát mi a szándéka?