Másnap reggel Ertzum, Kieselsack és Lohmann halvány képpel kerültek
egymás elé. A lármás osztály közepette mind a hárman gonosztevőknek
érezték magukat, akik egy sajátkezüleg irt levélben éppen most
jelentették fel magukat az ügyészségnek, de még a környezetük semmit sem
sejt. Csak néhány percnyi határidő van már hátra… Kieselsack
hallgatózott az igazgató szobájának az ajtajánál és azt állitotta, hogy
hallotta odabenn Ronda hangját. Nem hetvenkedett már, ferdére vont
szájszögletéből, a tenyere mögül sugta oda:
– Lesz kapsz, nemulass!
Lohmann erre az órára szivesen cserélt volna a legbutább tökfilkóval is.
Ronda gyors léptekkel jött be az osztályba, sebbel-lobbal felütötte
Ovidiust. Kivülről mondatta el a feladott leckét és Angstot, az eminenst
hivta fel először. Utána jöttek a »B« kezdőbetüs diákok. »E«-hez érve,
átugrotta a névsort egész »M«-ig. Ertzum felsóhajtott. Kieselsack és
Lohmann csodálkozva állapitotta meg, hogy a »K« és »L« betük is
kimaradtak.
A forditásnál egyikhez sem intézett egyetlen kérdést sem. Ez fájt nekik,
bár egyik sem »készült«. Ugy érezték, mintha ki lennének taszitva az
emberi társadalom kebeléből, mintha máris polgári becsületvesztésre
lennének kárhoztatva. Mit főzhet Ronda? A tizpercben mind a hárman
kerülték egymást, attól való féltükben, hogy gyanussá válnak és azt
hihetnék a többiek, hogy valami kellemetlen titok füzi őket egymáshoz.
Három más tanár órája is elmult, gyakori ijedezések közben. Egyet lépett
valaki az udvaron, egyet csoszogott valaki a lépcsőn: az igazgató jön…
Azonban nem jött. És a görög órát ugyanigy tartotta meg Ronda, meg a
latint. Kieselsackot elfogta az akasztófahumor és bár egy szót se tudott
volna felelni, kezét feltartva, jelentkezett. Ronda elnézett a feje
fölött. Erre aztán a huncut diák minden egyes kérdésnél nyujtogatta
tintás mancsát és pattogtatott az ujjaival. Lohmann megunta a várakozást
és az asztal alatt elkezdte olvasni könyvét: az »Istenek számüzetésben«.
Ertzum, akit az iskola ismét legyürt és megzabolázott, verejtékes
homlokkal azon fáradozott most is, hogy együtt tarthasson az osztállyal
és most is, mint mindig, elmaradt a többiektől.
Mikor menni akartak, el voltak rá készülve, hogy a pedellus rosszat
sejtető mosoly kiséretében az igazgatóhoz fogja őket citálni. Tévedtek,
a csengetyüs bácsi egész közömbösen emelte meg a kalapját a fiatal urak
előtt.
Odakünn féktelen ujjongással néztek egymásra. Kieselsack engedte először
szabadjára jókedvét:
– Látjátok! Mindjárt mondtam, hogy nem lesz mersze!
Lohmann boszankodott, hogy megszeppent:
– Ha az az alak azt hiszi, hogy az orromnál fogva vezethet…
Ertzum igy szólt:
– Még kaphatunk.
Utána pedig vadul folytatta:
– De csak próbálja meg. Tudom már, hogy mit teszek!
– Sejtem, – mondta Lohmann – elpáholod Rondát. Azután összekapaszkodol
Frölich Rózával és együtt a vizbe ugortok.
– Nem, azt nem tesszük – mondta csodálkozva Ertzum.
– Gyerekek, ugy látom, spleenetek van – szólt Kieselsack. És elváltak
egymástól. Lohmann még szónokolt:
– Én ugyan fütyülök az egész »Kék angyal«-ra. De azért megijeszteni nem
hagyom magamat; most éppen odamegyek.
Este Lohmann és Ertzum csaknem egyszerre ért a ház elé. Megvárták
Kieselsackot. Őt küldték mindig előre, neki kellett először a müvésznő
öltözőjébe lépni, az első szót kiejteni, az enyelgést megkezdeni.
Kieselsack törte meg a jeget. Szükség volt rá és a szemtelenségére.
Pénze ugyan nem volt, a másik kettőnek kellett érte fizetni és
Kieselsack óvakodott attól, hogy nyilvántartassa velük, mit fizettek ki
neki és nem akarta elárulni, hogy egyedül ő volt az, aki a virágért, a
borért és ajándékokért titkos örömöket kapott cserébe.
Végre megérkezett, egyáltalán nem sietve a kedvükért és bementek együtt
a házba. Közben a vendéglőstől megtudták, hogy a müvész-szobában bent
van a tanárjuk. Erre a hirre elhülve bámultak egymásra és meglapultak.
*
Mikor tegnap éjjel Ronda szerencsésen hazaérkezett, meggyujtotta kis
dolgozólámpáját és az iróasztala mellé ült. A kályhából még áradt a
meleg, az óra szabályosan ketyegett. Ronda lapozgatott az irásai között
és igy szólt magában:
– Csak a barátság és az irodalom ér valamit.
Ugy érezte, hogy Frölich Róza szinmüvésznőtől szerencsésen megszabadult
és ebben a pillanatban mélységesen mindegy volt neki az is, hogy van egy
Lohmann-nevü diák, aki »mással« foglalkozik.
De amikor reggel sötétben felébredt, érezte, hogy addig nem lesz nyugta,
amig Lohmannt meg nem »csipi«. Megint foglalkozni kezdett Homérosz
igekötőivel, de a barátság és irodalom nem tudta lekötni többé és ugy
érezte, hogy addig nem is köti le, amig Lohmann szabadjára jár Frölich
Róza szinmüvésznőnél!
Hogy ezt megakadályozza, maga Frölich kisasszony ajánlott Rondának
valamit; a müvésznő ezt mondta: »De holnap ujra el kell jönnie, mert a
diákok megint botrányt csinálnak«.
Ahogy ezek a szavak ujból az eszébe jutottak, elpirult Ronda. Mert a
szavak egyuttal Frölich kisasszony hangját is visszaidézték, csiklandozó
tekintetét, egész szinpompás arcát és a két ledér ujjat, melyekkel Ronda
álla alatt kapirgált… Ronda félénken nézett az ajtó felé és mint valami
diák, aki »mással« foglalkozik és azt rejtegetni igyekszik, ugy hajolt
tulzott buzgalommal a munkája fölé.
Az a három elvetemült fickó – jól jegyezzük meg – bizonyára mindent
látott a vörös függöny mögül. És ha Ronda igazgatói fórum elé vinné a
dolgot, amazok, magukat végveszélyben tudva és minden szégyenérzetüket
levetkezve, képesek lennének arra, hogy a látottakat nyilvánosságra
hozzák. Lohmann bünlajstromában bent volt az is, hogy bort fizetett,
amelyből Ronda ivott… Verejték verte ki a homlokát. Ugy érezte, hogy
»megcsipték«. A rossz nyelvek majd azt mondják, hogy nem Ronda »csipte
meg« Lohmannt, hanem Lohmann »csipte meg« őt… És az a tudat, hogy most
egy forró hajszában áll, teljesen egyedül, lázongó diákok seregével
szemben, megacélozta Rondát, biztonságot adott neki ahhoz, hogy még sok
nebulónak kinos-keservessé tegye az előmenetelét, ha végérvényesen nem
is akadályozhatja meg. Szenvedélyes elszántsággal ment az iskola felé.
Hogy a három bünöst »pácba« ültesse, arra bőségesen volt alkalma. Ami
Lohmannt illeti, elég lett volna a szemérmetlen iskolai dolgozata. A
bizonyitvány-kiosztás előtt való héten Ronda majd kérdéseket intéz
hozzájuk, melyekre meg se tudnak mukkanni. Már ki is eszelt néhányat…
Mikor a város kapuján kivül jutott, kétségei támadtak és minél inkább
közelebb jutott az iskolához, annál fenyegetőbbnek látta a közel jövőt.
Az a három lázadó bizonyára már felbujtotta az egész osztályt a »Kék
angyal«-beli események elmondásával. Hogy fogadja majd őket Ronda. A
forradalom kitör… A fenyegetett zsarnok félelme megint keresztül-kasul
járta Rondát, olyan volt, mint valami hajszolt vad. Dühös rémüldözések
közben, minden utcasarkon jobbra-balra sanditott merénylő diák után.
Mire az osztályba lépett, már nem ő volt a támadó. Várta az eseményeket;
ugy igyekezett menteni az irháját, hogy a tegnap este történtekről egy
árva kukkot se szólott, eltitkolta a veszélyt és a három gonosztevőn
keresztülnézett… Ronda kényszeritette magát, hogy férfiasan viselkedjék.
Nem sejtette, hogy micsoda félelmet áll ki a három diák: Kieselsack,
Ertzum és Lohmann; de azok se sejtették az ő félelmét.
Az órák után, akárcsak a diákok, Ronda is visszanyerte bátorságát.
Lohmannt azonban nem szabad kiszalasztani a körmünk közül! Távol kell
tartani Frölich kisasszonytól; ez hatalmi kérdés volt Ronda számára és
az önérzete nagyon megerősödött volna azáltal, hogyha keresztülviszi. De
hogy csinálja? – »De holnap ujra el kell jönnie« – mondta a szinésznő.
Más megoldás nincs; Ronda ezt belátta és ekkor megijedt. Az ijedelmében
azonban volt valami édes.
Nem tudott vacsorázni, annyira izgatott volt és a gazdasszonya intelme
ellenére elment hazulról, hogy elsőnek érkezzen a dutyiba, Frölich Róza
öltözőjébe. Az a Lohmann ne kukoricázzék és ne borozzon ott: ez lázadás,
ezt már nem türheti Ronda.
A többi motivumnak még nem volt tudatában.
Amint sietve a »Kék angyal«-hoz surrant, észre sem vette a kapun a
szines szinlapot s pár percig fejevesztve kereste… Hálaisten, ott volt a
szinlap. Szóval Frölich szinmüvésznő nem utazott el, nem szökött meg,
nem tünt el a föld szinéről, mert szegény Ronda ilyesmitől tartott. Még
énekelt, még cifrállott, még csiklandozta az emberek szivét kéjes
tekintetével. És miután ezzel a megállapitással megelégedett, egy uj
tanulságot vont le belőle. Annak a Lohmannak el kell takarodnia onnan,
ez azonban még nem elég: ő maga, Ronda akar ott ülni Frölich
szinmüvésznőnél… Az uj tanulság azonban nyomban elsötétedett megint.
A terem még üres volt, majdnem sötét, barátságtalanul kongó; számtalan
piszkosfehér szék és asztal állott zavart összevisszaságban. A kályha
mellett egy kis pléhlámpánál ült a gazda két férfival; kártyáztak.
Ronda azt akarván, hogy ne lássák, az árnyékos fal mentén rebbent be,
mint egy denevér. Amikor a müvész-szobába akart surrani, megszólalt a
gazda dörgedelmes hangon:
– Jó estét, tanár ur, örülök, hogy megint szerencséltet.
– Én csak – izé – Frölich szinmüvésznőt.
– Csak kerüljön beljebb és várja meg, már hétre jár. Mindjárt hozok sört
is.
– Köszönöm, – szólt Ronda – ezuttal nem óhajtok italt fogyasztani… De –
és kinyujtotta a fejét az ajtóból – később valószinüleg több dolgot
rendelek.
Ekkor betette az ajtót és az öltöző éjébe topogott. Mikor üggyel-bajjal
világot gyujtott, füzőket és harisnyákat vett le egy székről, leült az
asztal mellé, amely olyan volt, mint tegnap; a kabátja zsebéből kihuzta
a noteszét s a diákok neve mellé irt jegyekből az évvégi kalkulust
próbálta kiókumlálni. Mikor az »E«-hez ért, hirtelen átugrott az »M«-re,
mint reggel az osztályban. Később gondolkozott, visszatért és Ertzum
nevét toporzékoló undorral nézte; Kieselsack jött sorra, azután Lohmann.
A szoba néma és nyugodt volt és Ronda szája lekonyult a boszuvágytól.
Kisvártatva már szállingóztak az első vendégek. Ronda nyugtalankodott.
Bejött a tegnapi kövér hölgy, egy viharvert fekete kalapot viselt és igy
szólt:
– A tanár ur? Csak nem aludt itt az éjszaka?
– Tisztelt asszonyom, én bizonyos fontos ügyek elintézése végett jöttem.
– Tudjuk, micsoda ügyek azok.
A nő levetette a boáját és a bluzát.
– Ugye megengedi, hogy levessem a bluzom.
Ronda valamit dadogott és félrenézett. A nő sötétfehér
fésülködőköpenyben jött vissza és a tanár ur vállára vert.
– Annyit mondhatok, tanár ur, cseppet sem csodálkozom, hogy visszajött.
Róza minden vendége igy tesz. Aki egyszer megismeri, az meg is szereti,
ugy bizony. Hiába, csuda gusztusos egy leány.
– E, e, e – jól jegyezzük meg – csakugyan, tisztelt asszonyom, de én nem
azért…
– Persze. Hanem a szive miatt. Mert szive az van. Az aztán van!
A nő a tátongó fésülködőköpeny alatt a szivére szoritotta a kezét.
Nyafogott és a tokája lóbálódzott a meghatottságtól.
– Olyan leány ez, hogy a légynek se vét. Az apja is betegápoló volt.
Akár hiszi, akár nem, ez a leány roppant szereti az öreges urakat. És
nemcsak ezért. – Összedörzsölte a hüvelyk- és a mutatóujját. – Hanem
mert a szive is erre viszi. Mert az öreg uraknak szüksége van egy ilyen
jó leányra… Sokszor olyan jókedvü, hogy már a rendőrség is megsokalja.
Ilyen kicsi korátul ismerem. Mindenkinek ajánlhatom.
A nő rátehénkedett az asztal peremére, Rondát rengeteg személye és a
széktámla közé préselte, egészen lefoglalta s elkábitotta azzal, amit
mesélt.
– Alig volt még a lelkem tizenhat éveske, már akkor is eljárt a
panoptikumba, meg az artisták közé, hiába, müvészvér… Na aztán akadt egy
öreg ur, aki tanittatni akarta. Hát ezt már tudjuk, mit jelent. Mikor
aztán Rózácska bajba jutott, szaladt ám hozzám és bömbölt a nyakamon.
Mondtam neki persze: no most aztán nem eresztjük az öreget, te még csak
két és fél hét mulva töltöd be a tizenhatodik évedet, a vén zsivány
fizetni fog, mint a köles. Csakhogy Róza nem akarta. Hallott már
ilyesmit? Sajnálta az öreget. Nem lehetett rávenni, hogy pénzt kérjen
tőle. Hanem ujra elment hozzá, a maga jószántából; ebből láthatja, hogy
micsoda leány. Egyszer mutatta nekem az öreg urat az utcán, na hát:
hálni járt belé a lélek. A kis körme hegyéig se érhetne fel magának,
higyje el, tanár ur!
Két ujjával egyenesen Ronda arcába bökött. Mivel pedig ugy látta, hogy a
tanár ur még nincs eléggé felizgatva, ismételte a mondottakat:
– A kis körme hegyéig se, én mondom önnek! És különben is undok fráter
volt. Nemsokára meghalt és találja el, mit testált Rózára? A fényképét
egy diszkréten elzárt tokban. Na, kint voltunk a vizből! Már egy
zsenerózus ur, aki még csak nem is szegény, aztán a lányt is szereti, az
nem viselkedhet ilyen piszkosan.
– Természetesen, ámbátor – Ronda szerette volna valahogy másra terelni a
beszédet – ez nekem egészen mindegy, – nemde ugyebár, – azonban…
Zavart mosolya dühösnek látszott.
–… belátja, hogy fiatal fiuknak, akikből egyrészt a szellemi képességek,
másrészt a kedély frissesége nem veszett ki teljesen, – hogy ugy
mondjam…
Az asszony élénken vágott Ronda szavába.
– Annyi baj legyen! A fiukkal már ugyis torkig van Róza, elhiheti, ha én
mondom!
Erősen megrázta Ronda vállát, hogy testileg is éreztesse vele az
igazságot. Azután letottyant az asztalról és igy szólt:
– Hogy elpletykáltam az időt. De most már aztán ideje, hogy a dolgom
után lássak. Tisztelt tanár ur, legközelebbi alkalommal megint szivesen
állok rendelkezésére.
Otthagyta Rondát, letelepedett a toalett-tükör elé és bedörzsölte
zsirral az egész képét.
– Ne nézzen ide.
Ronda engedelmesen félrenézett. Hallotta, hogy a zongorán valaki megüt
néhány billentyüt. A terem tompán morajlott, mintha félig lenne
emberekkel.
– A maga diákjai – vetette oda az asszony, valami tárgyat szorongatva a
fogai között – ugyis hiába dugják ide a pofájukat.
Ronda önkéntelenül az ablak felé tekintett. A vörös függöny mögött
csakugyan fejek árnyéka imbolygott.
A teremből hosszan elnyujtott »hohohohó« kiáltás hallatszott be. Frölich
Róza lépte át a küszöböt. A müvésznő nyomában Kiepert, az artista széles
termete zárta el a kijárást. Mikor mindketten bent voltak az öltözőben,
Kiepert odaorditotta Rondának:
– Nagyon hizelgő ránk nézve, tanár ur, hogy ön ismét megjelent!
Frölich kisasszony ezt mondta:
– Csakugyan eljött! Na hál’ Istennek.
– Talán csodálkozik? – dadogta Ronda.
– Eszemágába sincs – felelte a müvésznő. – Segitsen inkább kibujni a
kabátomból.
– Hogy látogatásom oly gyors egymásutánban következett be… – folytatta
Ronda a megkezdett beszédet.
– No bizony mehetnék Kukutyinba zabot hegyezni, ha a gavallérjaimat nem
tudnám visszacsalogatni.
Karjait fülesfazék módjára feltartotta és nagy, vöröstollas kalapjából
egyre-másra szedegette ki a kalaptüket, közben huncutul nevetett felfelé
Rondára.
– Hiszen – szükölt Ronda – ön maga mondotta, hogy leghelyesebb, ha ujra
eljövök.
– Na hát – tört ki Róza kisasszonyból, fogta vörös kalapját és mint egy
tüzes kereket többször megforgatta a levegőben – ilyen jót még nem
nevettem!… Maga azt hiszi, öregem, hogy én csak ugy könnyelmüen
elszalasztom az urakat? Szépen!
Amig beszélt, kezét csipejére biggyesztette és ugy hajlongott Ronda
képibe.
Ronda megrémült, mint a gyerek, aki azt látja, hogy fönn a szinpadon a
tündér hamis haja a földre pottyan.
Frölich kisasszony rögtön észrevette a hatást és sietve hátrált.
Néhányat sóhajtott, fejét oldalt hajtotta és ezt mondta:
– Azért ne értsen félre, én nem ugy gondoltam. Nagyon téved, ha azt
hiszi. Éppen ellenkezőleg, mindig mondtam Gusztlnak: Mégis csak doktor
és mégis csak tanár; és én szegény tudatlan fiatal leány vagyok, mit
adhatok én neki… Mondja, Kiepertné, nem igaz, hogy ezt mondtam magának?
A kövér asszonyság erősitgette, hogy ugy van.
– De Gusztl – mondta Frölich kisasszony és ártatlanul vonogatta hozzá a
vállát – mindig mondta, hogy ön el fog jönni… És csakugyan eljött!
Az artista a sarokból, ahol átöltözött, illetlen hangokat eregetett
kifelé. A felesége jelekkel próbálta elhallgattatni.
– Különben is ki tudja, – folytatta Róza kisasszony – hogy ön az én
kedvemért jön-e… Hiszen még a kabátomat se akarja lesegiteni… Hátha csak
azok miatt a vacak kölykök miatt jön, akiket nyársra akar huzni?
Ronda elvörösödve, segitségért kapkodva felelt a vádra:
– Elsősorban – hiszen ez csak természetes – nemde ugyebár –
tulajdonképpen…
Róza fájdalmasan ingatta a fejét.
A kövér nő felállt a toalett-asztal mellől, hogy közelebbről
avatkozhasson a beszélgetésbe. Kivágott piros bluzt vett magára. Ki volt
készitve. A képe ugyanugy fénylett, mint tegnap.
– Hát miért nem segiti le őnagysága kabátját – szólt oda Rondának. – Na
maga is tudja, mi illik.
Ronda ráncigálni kezdte a müvésznő kabátjának az egyik ujját, a kabát
nem jött le, ellenben Róza kisasszony a ráncigálás közben hirtelen Ronda
karjaiba tántorgott; a tanár ur rémülten hagyta abba a segitést.
– Igy huzza – oktatta Rondát a kövér nő. Férje, az artista, közben
nesztelenül előlépett. Már trikóban volt, köröskörül a csipején a
kövérségtől huskolbász tekergőzött, mint valami kigyó, nyakán pedig egy
szőrös szemölcs diszlett. Egy egészen kis darab ujságpapirt tartott
Ronda szeme elé.
– Olvassa csak ezt, tanár ur, ez ugyancsak megmondja annak a piszok
bandának.
Ronda azonnal magára öltötte fontoskodó arckifejezését, mellyel minden
nyomtatott betüt fogadott. Rájött, hogy a helybeli szociáldemokrata párt
lapjából való a papir.
– Lássuk csak, – mondta – hogy mit tudnak ezek.
– Épp a tanárok fizetéséről irnak – mondta az artista. – Hát nem tegnap
emlegettem?
– Ugyan hagyd! – szólt a felesége és kivette Ronda kezéből az ujságot. –
Fizetése van neki elég, valami másra volna inkább szüksége. Ez nem a te
dolgod, eredj inkább ki azokhoz a marhákhoz.
A teremben tulröfögték, tulorditozták és tulfütyülték a zongora
bömbölését. Kiepert engedelmeskedett. Hirtelen magára öltötte az öntelt
arckifejezést, mellyel már tegnap is csodálatba ejtette Rondát és
kilibegett a terembe, mely lármásan fogadta magába.
– Ez elkotródott – mondta a kövér hölgy. – Jöjjön, tanár ur, segitsük
gyorsan Rózára a ruhákat, mig vissza nem jön.
– De szabad neki is segiteni? – kérdezte Frölich kisasszony.
– Nem ujság az neki, hogyan vetkőznek, vagy öltöznek a nők. Ki tudja,
hátha még hasznát veheti egyszer az életben.
– Hát ha ugy tetszik – mondta Frölich kisasszony és lebocsátotta a
szoknyáját. A füzője már nyitva volt és Ronda bizonyos rémülettel vette
észre, hogy a ruha alatt mindenhol fekete és fénylik. De még
rettenetesebb volt számára az a felfedezés, hogy a müvésznőn nincs
alsószoknya, csak egy bő, fekete bugyogó. Róza őnagysága nem igen
látszott ezzel törődni, egész szelid képet vágott hozzá. Ronda azonban
ugy érezte, minttha először bizsergetnék meg ismeretlen misztériumok és
fontos dolgok tünnének fel, a felszin alól, a jó polgári felszin alól s
ekkor látta, hogy az élet tele van rendőri kihágásokkal. És Ronda
félelemmel teli büszkeséget érzett.
Odakünn Kiepernek óriási sikere volt és belekezdett valami uj számba.
– Most mégis talán el kellene fordulnia, – vélte Róza kisasszony – most
mindent ledobok magamról.
– Ugyan, kis csacsi, hiszen a tanár ur okos és komoly férfi, mit árthat
az neki.
Csakhogy Ronda mégis megfordult. Feszülten fülelt a ruhák suhogására.
Amint ott állt a sarokban, a kövér hölgy hamarosan a markába nyomott
valamit.
– Itt van, fogja.
Ronda elvette, anélkül, hogy tudná, micsoda.
Valami feketeség volt, egész kicsire össze lehetett gyürni és roppantul
meleg volt. Olyan meleg volt, mint valami állat. Egyszerre csak
hirtelenül kicsuszott Ronda kezei közül, mert felfedezte, miért oly
meleg; a szinmüvésznő fekete bugyogója volt!
Közben Ronda felszedte a földről a furcsa jószágot és ijedtében
csöndesen meglapult a sarokban.
Gusztl és a müvésznő munka közben sietve néhány szinpadi szakkifejezést
váltottak egymással. Kiepert elkészült a számával.
– Most ki kell mennem – mondta a kövér nő – segitsen maga Rózának az
öltözködésben.
És mivel Ronda nem mozdult, folytatta:
– Megsiketült?
Ronda felriadt. »Elaludt«, mint a diákjai szokták, ha hosszura nyulik
valamelyik óra. Azután türelmesen megfogta a füzőzsinórokat. Frölich
kisasszony a vállán keresztül mosolygott fel rá.
– Mért forditott hátat egész idő alatt? Hiszen már régen fel vagyok
öltözve.
Narancsszinü alsószoknyában állott Ronda előtt.
– Különben is – folytatta azután – csak Gusztl miatt mondtam az
elfordulást. Engem nem bánt, amugy is szeretném tudni, hogy tetszik
magának a termetem?
Ronda egy árva kukkot sem felelt és Róza kisasszony türelmetlenül
forditotta el tőle a fejét.
– Jól huzza össze!… De ügyetlen. Adja csak ide, sokat kell még magának
tanulni.
A müvésznő maga füzte össze magát. És mert látta, hogy Ronda tétlen
kezét még mindig esetlenül kinyujtva tartja maga elé, igy szólt:
– Hát sehogy sem tetszem magának?
– Oh hogyne, természetesen – dadogta Ronda megrettenve. Azután végül
nagynehezen kinyögte, hogy a fekete öltözetben – a feketében – még
csinosabbnak találta.
– Kis malac – mondta neki Frölich Róza szinmüvésznő.
A füzőkérdés rendbejött… Gusztlnak is óriási sikere volt a férjével
egyetemben.
– Most azonban én jövök – mondta Frölich Róza kisasszony. – Csak a
képemet kell még kicsit rendbehozni.
A tükör elé ült, lázasan babrált egy csomó tégely, üveg és
festékrudacska között. Ronda egyebet nem látott, csak vékony karjait,
amint folytonosan a levegőt szántották és elhomályosult szemei előtt
valami ködös játék keringett. Rózsaszinü, halványsárga vonalak
keletkeztek, váltakoztak és mindegyiket, mielőtt eltünt volna, máris
másik váltotta fel. Rondának ismeretlen tárgyakat kellett az asztalról
elhoznia. A müvésznőnek szédületes munkája közben még arra is maradt
ideje, hogy lábával dobbantson, ha Ronda nem azt vette fel az asztalról,
amire szükség volt és tekintetével megcsiklandozta Rondát, ha a kért
tárgyat hozta. Bizonyos, hogy a kisasszony szemei egyre jobban tüzeltek.
Végül Ronda világosan látta, hogy mindezt csak a tégelyek müvelik,
melyeket ő nyujtogatott át neki és melyekkel a nő bedörzsölte a szeme
alját. Azok a piros pettyek okozzák mindezt a szeme szögletében, a
szemöldök fölött azok a vörös vonalak és az a fekete zsir, amit
szempillájára dörzsölt.
– Na még csak a szájam festem ki – mondta Róza.
És egyszerre csak Ronda maga előtt látta Frölich kisasszony tegnapi
szines arcát. Az igazi, a tulajdonképpeni Frölich Róza csak most jelent
meg előtte. Ronda látta, hogyan alakult ki és csak most jött rá a
nyitjára. Bepillanthatott egy percre abba a boszorkánykonyhába, ahol a
szépséget, a vidámságot és a lelket készitik. Csalódottnak és
beavatottnak érezte magát. Ezeket gondolta gyors egymásutánban:
– Ennyi az egész?
És azután:
– Óriási!
A szive hangosan dobogott. Közben pedig a müvésznő egy ronggyal
törülgette le a kezéről a szines zsirt, ami Ronda szivét megdobogtatta.
Azután Róza feltette a tegnapi elgörbült diadémot a fejére… A teremben
tombolni kezdett a nép. A müvésznő vonogatta a vállát és szemöldökeit
morcolva, megkérdezte Rondát:
– Tetszik magának itt?
Ronda egy betüt se hallott.
– Na most mindjárt csudát lát. Tudniillik ma valami rémitő bánatos nótát
danolok, annak a tiszteletére huzok hosszu szoknyát is magamra… Adja
csak ide azt a zöldet!
Ronda előbb jobbra és balra lendült a ruhák között, ugy hogy a kabátja
szárnyai csak ugy röpdöstek. Végre is meglelte a kért zöld vacakot és
egy szempillantás alatt máris ott állott előtte Róza egybeszabott,
elomló tündérruhában, csak az ölén és a combján huzódott körül egy
rózsafüzér… Felnézett Rondára, Ronda egy szót se szólt; de a lány meg
volt elégedve az arckifejezésével és utána nagystilü mozdulatokkal
lépegetett az ajtó felé. Kevéssel a küszöbön innen megfordult, mert
eszébe jutott, hogy hátul két zsirpecsét van a ruháján és most Ronda
látja azokat.
– Ezt nem kell azoknak a majmoknak mutogatnom, nincs igazam? – mondta
mélységes megvetéssel. Azután méltóságteljesen megjelent a tágra nyitott
ajtó küszöbén. Ronda elugrott, még megláthatná valaki.
Az ajtó félig nyitva maradt. Ott künn orditoztak:
– Boldog Isten! – meg: Zöld selyemruha van rajta! – és: – De lóg a
szoknyája!
Némelyek kuncogtak is.
A zongora valami pityergős dalba kezdett. Diszkantban nedves volt a
zokogástól, basszusban pedig krákogott és tüszkölt.
Ronda hallotta Róza kisasszonyt énekelni:
Ragyog a hold s a csillagoknak ezre
Figyelj a halk ezüsttavon,
Bolygó szerelmed sir fel epedezve.
A hangok ugy bugyborékoltak az énekesnő bubánatos lelkéből, mint bágyadt
fényü gyöngyszemek fekete örvényben.
Ronda ezt gondolta magában:
– Igen ám!… Ugy bizony!…
Enyhe és bus érzések fogták el. A réshez lopódzkodott és látta, hogy a
lámpák között miként keletkeznek és simulnak el ismét Frölich Róza
kisasszony zöld ruhájának a ráncai… A müvésznő hátravetette a fejét;
Ronda látta a nő rozsdavörös figuráját, rajta az elgörbült diadémot,
kifestett arcát s magasra szökkenő fekete szemöldökét. Az elülső
asztalok egyikénél kék gyapjukabátban elragadtatott hangon lelkesült egy
tagbaszakadt vidéki pasas.
– Jézusom, de gyönyörü! Nahát, elmegy a kedvem a feleségemtől, ha ilyet
látok.
Ronda fitymáló jóindulattal nézte végig a vidékit; ezt gondolta magában:
– Igen ám… Ugy bizony…
Ez nem volt ott, amig a müvésznő készült! Ez nem tudta, hogy miből van a
szépsége, nem volt hivatva fölötte itéletet mondani. Ugy kellett vennie,
ahogy kapta és még örülhet rajta, hogyha a gyönyörüséges Róza kisasszony
elvette a gusztusát a saját feleségétől.
A versszak panaszosan végződött:
A csónak ring bus ritmusán nevednek,
Szivem zokog, a csillagok nevetnek.
Csakhogy odalenn a hallgatóság között megint elröhögte valaki magát. A
hangulatából kiszakitott Ronda hiába kutatta a tettest. A müvésznő ujra
nekikezdett a második strófának: »Ragyog a hold«… A refrénnél: »a
csillagok nevetnek« már hatan vagy heten nevettek. Egyik valahol a
középen ugy kodácsolt, mint valami néger. Ronda felfedezte: csakugyan
néger volt! Ez a fekete megmételyezte az egész környezetét, Ronda több
nevetésre torzuló arcot pillantott meg. Ellenállhatatlan vágy fogta el,
hogy ezeket az elferdült nevető izmokat ismét helyükre rángassa. Hol az
egyik, hol a másik lábára állott, szenvedett…
Frölich kisasszony harmadszor jelentette ki: