Lohmann, Ertzum gróf és Kieselsack egymásután visszasompolyogtak a
terembe. Mikor a szinpad mellett haladtak el, Kieselsack élesen
füttyentett.
– A dutyiba – vezényelt; és az öltözőben huzódtak meg. A kövér nő
valamit foltozott.
– Na? – kérdezte. – Hol voltak eddig az urak? A tanárjuk mostanáig
beszélgetett velünk.
– Semmi közünk hozzá – válaszolt Lohmann.
– Pedig nagyon finum ember, akár kenyérre lehet kenni, mint a vajat!
– Csak kenje!
– Ó én nem kentem szegény fejét, hagyja. Valaki más kezelte őt…
Nem mondhatott többet, mert Kieselsack megcsiklandta a hónaalját. A
többiek szerencsére nem néztek oda.
– Hagyjon, kicsike – mondta a kövér nő és levette a fiu csiptetőjét az
orráról. – Ha Kiepert meglátja, lesz kapsz, ne mulass.
– Megharagudna érte? – kérdezte Kieselsack leereszkedően; és a nő
titokzatosan redőkbe vonta a homlokát, intett, mintha egy gyereknek
mondaná, hogy van bubus.
Lohmann hátul, az öltözködő asztala előtt egy széken hevert, kezét a
nadrágzsebébe mélyesztette s igy szólt:
– Kieselsack, te szemtelen disznó, kicsit sok is volt, amit Rondával
müveltél. Mit bosszantottad szegényt, mikor már elhordta az irháját.
Végre ő is ember, s ami sok, az sok. Most aztán komiszul megtáncoltathat
bennünket.
– Fütyülök rá – hencegett Kieselsack.
Ertzum középütt ült, az asztalra könyökölt; csak dohogott,
vörösborostás, szőke arcát a függőlámpa megvilágitotta s állandóan az
ajtóra meredt. Egyszerre az asztalra csapott:
– Ha még egyszer idetolja a pofáját az a marha, összetöröm.
– Nagyszerü! – mondta Kieselsack. – Akkor aztán mindenki szekundát kap a
dolgozatára. Az enyém ugyis csupa szamárság.
Lohmann mosolyogva mondta:
– Ugy látom, Ertzum, hogy egészen belehabarodtál a táncosnőbe. Igy csak
az beszél, aki igazán szerelmes.
Künn elcsöndesült a taps, az ajtó kinyilott.
– Nagysád, önért gyilkolni akar valaki.
– Ne dumáljon – fanyalgott a táncosnő kelletlenül. – Beszéltem a
tanárjával, gyönyörüeket mondott magáról.
– Mit mondott a vén ökör?
– Azt mondta, hogy megtanitja a regulára, más semmit.
– Róza nagysád – dadogott Ertzum; mióta a nő a szobába lépett, a fiu
gerince megroggyant, a szeme könyörgött.
– Maga is gyönyörü egy alak – mondta neki a nő.
– Jobb lett volna, hogyha szépen itt marad a teremben és tapsol, ahogy
illik. Szép kis bajom lehetett volna maga miatt.
Ertzum felrobbant:
– Ki meri bántani?
A táncosnő visszatartotta.
– Kérem. Ne izéljen és ne csináljon skandalumot. Mert még ma kirepülök
innen. Aztán akkor a gróf ur rendelkezésemre tudja bocsátani a
kastélyát?
– Nagysád, ön igaztalan – felelte Lohmann. – Ertzum ma is ön miatt járt
a gyámjánál, Brechpoot konzulnál. Ez a nyárspolgár azonban nem érti a
nagy életet, a nagy lobogást, nem akar pénzt adni. Ertzum, ha rajta áll,
mindent a lábai elé tesz: a nevét, a ragyogó jövőt, a vagyonát. A lelke
egyszerü és nemes, meg tudja ezt tenni. Épp azért, kedves nagysád,
igazságtalanság lenne, hogyha visszaélne rokonszenves egyszerüségével.
Kimélje őt.
– Tudom, hogy mit tegyek, maga majom… És ha a barátja nem is olyan
szájas, mint maga, azért könnyebben…
– Leteheti önnél az »érettségit« – egészitette ki Kieselsack.
– Magát jól ismerem, maga afféle kis alattomos – mondta a müvésznő és
közelebb lépett Lohmannhoz. – Itt adja a blazirtat és titokban piszok
verseket ir az emberről.
Lohmann zavartan nevetett.
– Maga különben is az utolsó, akinek joga lenne hinni, hogy gyermekágyba
kerülök. Érti? Az utolsó.
– Helyes. Az utolsó. Hát várjuk meg, mig ránk kerül a sor – szólt
unottan Lohmann; és amig a szinésznő hátat forditott neki, ő kinyujtotta
lábszárait és a plafondra meredt. Hiszen ő minden személyes érdek nélkül
járt ide, pusztán mint irónikus néző. Neki ugyan mindegy volt az egész.
A szivét keményen körülabroncsolta, ugy hogy sohase lehet kivenni a
titkát… Maró gunnyal abroncsolta körül…
A zongora ujra kezdte.
– Róza, ez a maga kedvenc keringője! – mondta a kövér asszonyság.
– Ki akar táncolni? – kérdezte Róza. Már is illegette magát és Ertzum
felé mosolygott. Csakhogy Kieselsack megelőzte a szélesvállu legényt.
Csibészkedve megfogta Rózát, huncutul megforgatta és hirtelenül messzire
siklott mellőle. A lány majdnem hanyattvágódott. Közben a fiu még a
nyelvét is kiöltötte rája és mikor senki se nézett oda, megcsipte a
hátulsó részét. A müvésznő erre nagyon megijedt és gyöngéd
szemrehányással ezt mondta neki:
– Ha te, kis piszok, még egyszer ilyet csinálsz, szólok a barátodnak és
megpofoz.
– Jó lesz hallgatni! – ajánlotta neki sugva Kieselsack. – Különben én is
mondok neki valamit.
Összenevettek, anélkül, hogy az arcuk megmozdult volna. Ertzum zavart
tekintettel nézte őket, vörös-szőke arca fénylett a verejtéktől.
Közben Lohmann táncra kérte a kövér hölgyet. Róza otthagyta Kieselsackot
és nézte Lohmannt, aki pompásan táncolt. A kövér asszonyság egész
könnyüvé lett a karján. Lohmann megelégelte a táncot, kecsesen meghajolt
és Rózát észre se véve, visszaült a helyére. Róza utána ment.
– Táncolni azért éppen még lehet magával, ha egyébre nem is való –
mondta Lohmannak.
Lohmann vonogatta a vállát, arcát közönyös ráncokba szedte és felállott.
A leány mámoros odaadással keringőzött a karjaiban.
– Elég? – kérdezte egy darab idő mulva udvariasan a diák.
A leány magához tért.
– Jaj de szomjas vagyok! – kiáltotta fuldokolva. – Gróf ur, hamar adjon
valami innivalót, különben rögtön elájulok.
– Hagyja szegényt, ő maga is alig áll a lábán – jegyezte meg Lohmann. –
Ugy szédeleg, mint a részeg.
Ertzum lihegett, mintha ő maga forgatta volna meg Róza kisasszonyt.
Reszkető kézzel tette helyére a borosüveget, alig volt benne néhány
csepp ital. Tanácstalanul bámult a müvésznőre. Az elnevette magát. A
kövér nő igy szólt:
– Ugy látszik, a maguk tanárja jókat tud kortyogatni.
Ertzum mindent megértett. Egyszerre elszédült. Azután hirtelenül
megragadta az üres palack nyakát, mint valami dorongot.
– Na, mi lesz? mondta Róza és egy pillanatnyi jelentős szünet után arra
kérte őt, hogy emelje fel a zsebkendőjét az asztal alól.
Ertzum lehajolt, az asztal alá dugta a fejét s utána akart nyulni. De
térdeit meghajlitotta, négykézláb csuszva fogai közé kapta a zsebkendőt
és ugy mászott ki az asztal alól. Azután ott maradt lehunyt szemekkel,
bódultan a zsiros, hervadt illatu, piszokszinü rongytól, amellyel a
szinésznő az arcfestékjét törölte le. Csukott szemhéjai mögül is az
elérhetetlen nőt nézte, akiről éjjel-nappal ábrándozott és akiért – azt
hitte – az életét is oda tudná adni! És mert a nő szegény és mert még
nem emelheti magához, kénytelen nap-nap után kisértéseknek kitenni a nő
erényét és mocskos emberekkel érintkezni, még Rondával is. Ily
rettenetes sors senkit sem ért még ezen a világon.
Róza egy ideig gyönyörködött müvében, azután kivette a zsebkendőt a fiu
fogai közül.
– Jól van, kutyuskám!
– Szédületes – mondta Lohmann.
Kieselsack leharapdált körmét szájába dugta és sunyi tekintettel, egyik
barátjáról a másikra pillantva igy szólt:
– Ne bizzátok el magatokat. Nem teszitek le oly hamar az »érettségit«.
Ekkor Frölich Rózára kacsintott. Kieselsack már letette az »érettségit«.
Lohmann igy szólt:
– Fél tizenegy. Ertzum, a papod már hazajött a korcsmából, sietned kell.
Kieselsack tréfásan és fenyegetően sugott valamit Rózának. Mig a másik
kettő felcihelődött, ő már el is tünt.
A két jóbarát a város kapuja felé vette utját.
– Elkisérhetlek – mondta Lohmann. – Az öregeim Breetpoot konzulék bálján
vannak. Mit szólsz ahhoz, hogy minket meg se hivnak? Az a sok liba,
akikkel együtt jártam tánciskolába, valamennyi ott feszit már.
Ertzum hevesen rázta a fejét.
– Ilyen nő még sincs közöttük egy se! Tavaly vakációban egy családi
ünnepélyen együtt voltam az összes Ertzum-lányokkal és a familiába
házasodott többi virágszállal. De azt hiszed, volt közöttük egy is,
akinek olyan nemes izéje lett volna?
– Mije?
– Tudod már. Mert Rózának van ugynevezett lelke és ez nagyon fontos a
nőnél.
Azt mondta »ugynevezett«, mert a »lélek« szó miatt pironkodott.
– Azonkivül zsebkendője is van – egészitette ki Lohmann. – Olyan nincs a
te rokonaidnak.
Ertzum lassacskán megértette a célzást. Azon igyekezett, hogy tompa
ösztöneit, melyek az előbb oly furcsa viselkedésre késztették, valahogy
megmagyarázza.
– Ne hidd azt, – mondta Lohmannak – hogy ilyesmit öntudatlanul teszek.
Meg akarom Rózának mutatni, hogy alacsony származása ellenére magasan
fölöttem valónak tartom és a legbecsületesebb szándékkal akarom magamhoz
emelni.
– De épp az előbb mondtad, hogy fölötted valónak tartod.
Ertzum maga is csodálkozott ezen az ellentmondáson. Dadogva mondta:
– Majd meglátod, mit teszek!… Az a dög, az a Ronda, tudom, otthagyja a
fogát, ha még egyszer Róza öltözőjébe megy.
– De Ronda is megtanithat bennünket.
– Csak próbálja meg.
– Gyáva kutya.
Mindamellett nyugtalankodott a dolog miatt; de nem beszéltek többet
róla.
Átvágtak az ugarföldeken, ahol nyáron a majálisokat szokták tartani.
Ertzum az éjszaka és a csillagok varázsától felvidulva, azon
gondolkozott, hogyan oldjon kereket. Ki akart jutni ebből a
nyárspolgár-fészekből, a poros iskolából, ahol óriási teste kómikus
kalodában vesztegelt. Mert amióta szerelmes volt, tisztán látta, hogy
nevetséges ott az iskolapadban, amint leckéjét nyögve dadog, bikanyakát
bátortalanul lecsüggeszti, mert az a ferdevállu mamlasz ott a katedrán
dühösen sandit feléje és fuj mint egy macska. Izmai, amelyeket itt
kordában tartottak, tettek után vágyódtak, karddal és vasvillával kivánt
volna hadakozni, asszonyt a vállára vetni, a falu bikáját szarvánál
fogva megragadni. Valamennyi érzéke zsiros parasztkáromkodásra
sóvárgott, megmarkolható valóságra, kivágyakozott a fellengős, csenevész
klasszikus szellem köréből, melynek közelléte a torkát fojtogatta;
televény fekete földre vágyódott, ami a vadász sarkára tapad, levegőre,
ami a vágtató lovas arcába csap; lármás kurtakorcsmákra és falkába
hajtott vadászebekre, őszi erdőkre és nedves, ganéjthullató lovak
párájára… Három évvel ezelőtt odahaza egy tehénpásztorlány, akit
megvédett az egyik béres durvaságaitól, azzal hálálta meg a szolgálatát,
hogy a szénába huzta maga mellé. Ezen a parasztcseléden keresztül érezte
ma Frölich Róza orfeuménekesnőt. Ez a nő megéreztette vele azt a messzi
szürke mennyboltozatot, amit akkor látott, azokat a szenvedélyes
hangokat, amiket akkor hallott és azokat a szagokat, amiket akkor
érzett. Mindent, egész lelkét felébresztette benne. Ezért becsülte meg
azzal a nőt, hogy hitt a lelkében és a lelkét oly szépnek és nemesnek
tartotta és többre tartotta saját magánál is.
A két diák elérte Thelander abbé villáját. A háznak két erkélye volt,
egy az első, egy a második emelet közepén, oszlopok között és bütykös
szőlővenyigék nőtték körül.
– A papod már otthon van – mondta Lohmann és az első emeletről kiszürődő
fényre mutatott. A fiuk közelebb mentek; a fény kialudt.
Ertzum elkedvetlenedve és legyürve nézett fel a második emelet behajtott
ablakára, ahova neki most fel kell másznia. Az ablakból ruhák és könyvek
illata, iskolaszag áradt. Az iskola levegője éjjel-nappal az orrában
csavargott, sohase szabadulhatott tőle. Vaskos haraggal egyet ugrott,
felkapaszkodott a szőlővenyigéken, az első erkély karfáján megállapodott
és még egyszer felnézett a második emeleti ablakra.
– Soká már nem csinálom ezt – szólt le. Azután tovább mászott, lábával
felrugta magát az ablakig és bebujt a szobába.
– Álmodj szépeket – mondta Lohmann szelid gunnyal és visszafordult,
anélkül, hogy lépéseinek zaját halkitani igyekezett volna. Thelander
abbé, aki az imént szobájában a világosságot eloltotta, nem olyan ember,
hogy lármát csináljon, amiért néha éjjel elmarad egy Ertzum gróf, akiért
évente négyezer márkát fizetnek… És alig hagyta el Lohmann a kis kertet,
máris Dórára gondolt.
Tehát ma adja Dóra a nagy házi bált. Ebben a pillanatban a legyezője
mögül nevet az ő idegen, lágy és egyben borzalmas kreolnő kacagásával.
Kunszt táblabiró talán együtt nevet vele; talán éppen ma határozta el,
hogy Kunszté lesz. Mert hiszen Gierschke hadnaggyal, ugy látszik,
szakitott… Lohmann behuzta a nyakát, alsó ajkába harapott és figyelte a
saját szenvedését…
Lohmann szerelmes volt a harminc esztendős Breetpoot konzulnéba. Három
év óta szerette, amióta egyszer az ő házában tartották a táncórákat.
Breetpootné egyszer azzal tüntette ki, hogy táncrendet tüzött a mellére.
– Oh, bizonyára csak azért, mert ezzel Lohmann szüleinek akart
kedveskedni; a diák tudta ezt. Azóta csak ajtóréseken keresztül
láthatta, a szülei házában, nagy ünnepségeknél, melyeken ő még nem
vehetett részt, – a szeretői társaságában: iszonyu volt! Minden
pillanatban az orrára nyithatták volna az ajtót és akkor ő ott állt
volna; várva, hogy megnyiljon alatta a föld; minden kiderült volna. És
erre az esetre Lohmann komolyan el volt határozva, hogy megöli magát.
Volt hozzá egy ócska puskája, mellyel a gabonacsürben szokott
patkányokra vadászni.
A konzulné kis negyedikes fia iránt atyai barátsággal viseltetett.
Szerette az »Ő« gyermekét. Egyszer, amikor a kis Breetpoot javára
beleavatkozott egy verekedésbe, sokaknak kérdő mosolyával találkozott. A
puskacső már mellének volt irányozva… De nem, senki se tudta meg. És
Lohmann tovább élvezhette tizenhét esztendejének vad szüziességét, kéjes
keserüségeit, szemérmes, hiu és vigasztaló világmegvetését és a
verseket, melyeket éjszaka egy ócska táncrend hátlapjára firkált.
És ebben a fiuban, aki át volt hatva ilyen bánatos érzésektől, egy
afféle leány, mint az a Frölich Róza, szerelmet akart ébreszteni. Nem
tudott ennél a gondolatnál humorosabbat elképzelni. Rózáról is irt ugyan
verseket, az igaz. Csakhogy a müvészet nem válogatós a modelljében. Ha a
leány azt hiszi, hogy ez szerelmi bizonyiték, nagyon téved… A müvésznő
adta a sértettet. Lohmann az arcába nevetett, ettől persze a leány még
inkább beléhabarodott. Lohmann ezt igazán nem akarta; meglehetősen távol
volt attól, hogy a »Kék angyal«-hoz cimzett lebuj müvésznőjének a
kegyéért esengjen, aki ott a teremben levő matrózok és kereskedősegédek
közül bizonyára már nagyon sokakat boldogitott három és tiz márka közt
ingadozó pénzösszeg ellenében…
Hizelgett-e mégis a leány szerelme Lohmannak? Tagadhatatlan. Voltak
olyan órái, amikor a lábai előtt kivánta látni, mikor vágyódott arra,
hogy megalázhassa, hogy a nő csókjaiban sötét bünök zamatját érezze, –
hogy e bün által tiszta szerelmét bemocskolja, hogy a térden könyörgő
ringyóban Breetpoot Dórát is lealacsonyitsa s hogy aztán szerelme elé
rogyjon és istenigazában kisirhassa magát.
Ettől a gondolattól felizgatva vágott Lohmann a főutcának, ment
Breetpoot konzul kivilágitott háza elé és leste az ablakok mögött
elsuhanó árnyékok között az ő árnyékát.