A »szála« határtalanul széles és hosszu volt, egy ódon polgári ház
jólépült tisztes kocsiszine, ahol azonban most »mással« foglalkoztak.
Balról egy félig nyilt ajtó mögül edénycsörömpölés hallatszott és a
takaréktüzhely lángja világitott. A bejárat fölött jobbra ez volt irva:
»Terem«; belül siket zürzavaros lárma zuhogott, néha egy-egy éles hang
rikoltott ki a tömegből. Ronda vonakodott lenyomni a kilincset; sulyos
következésü ezemények előszelét érezte… Egy nagyon kövér, teljesen
tarfejü alacsony emberke, kezében néhány korsó sörrel, evickélt feléje.
Ronda megszólitotta.
– Bocsásson meg kérem, – dadogta – Frölich Róza szinmüvésznővel
óhajtanék néhány szót szólani.
– Mit akar tüle? – kérdezte a kis kövér. – Nem szól a most egy szót se,
mert éneköl, inkább hallgassa.
– Kegyed bizonyára a »Kék angyal«-hoz cimzett vendéglő tulajdonosa,
nemde ugyebár? Nos, ez helyes, helyes. Én ugyanis Gonda vagyok, tanár az
itteni gimnáziumban és egy diákot keresek, aki állitólag itt
tartózkodik. Nem mondhatná meg, vajjon hol találom?
– Hja, kérem, tanár ur, ha diákot keres, akkó csak menjen oda a hátsó
szobába, ahun a szinészek vannak. Ott mindig kuksol néhány ifiur.
– Látja, – mondta feddőleg Ronda – ezt mindjárt sejtettem. Be kell
látnia, hogy ez nincs rendjén.
– Hja, – és a vendéglős felhuzta sürü szemöldökét – nékem bizon tutegál,
hogy fiatal-e a pali vagy öreg. Összevissza pár fröccsöt rendöltek
egészbe véve, sokat amugy se kivánhatok tőlük. Mer ha én mellbevágom a
kuncsaftokat, akkó azok engem meg hátbavágnak.
Ronda félbeszakitotta:
– Jó, jó, de most aztán menjen szépen be és hozza ide nekem azt a fiut.
– Fenét, menjen be az ur magányos!
Csakhogy Ronda kalandos kedve ugyancsak megcsappant, azt kivánta, bár
sohase lelte volna meg Frölich kisasszony tartózkodási helyét.
– Csak a termen lehet keresztül jutni? – kérdezte szorongva.
– Hja, bizon másképp nem, osztán arra be abba a szobába menjen,
ameliknek az ablaka ide látszik, avval a piros függönnyel.
Néhány lépésre elcipelte Rondát és mutogatta neki a meglehetősen nagy,
pirosfüggönyös ablakot a szála hátsó oldalán. Ronda szeretett volna
kissé körülkémlelődni; közben azonban a vendéglős visszament a sörökkel
a »terem« ajtajához és feltárta. Ronda kiterjesztett karokkal rohant
utána; könyörögve kérte:
– Kedves uram, vezesse ide hozzám azt a diákot.
A vendéglős már odabenn volt és mogorván fordult vissza:
– Melliket mán, az áldóját, három gubbaszt odabe… Jó pipák azok – mondta
még és a faképnél hagyta Rondát.
– Három? – szerette volna Ronda megkérdezni, de már ő is a teremben
volt, bódultan a zajtól és elvakultva a roppant forró gőztől, amely
pápaszemét beharmatozta.
– Az ajtót! Léghuzam van! – orditotta valaki a füle mellett. Ijedten
kapott a kilincs után, de nem lelte és hallotta, hogy kinevetik ezért.
– Tán vak az ur – mondotta ugyanaz a hang a füle mellett.
Ronda levette a pápaszemét, az ajtót közbe már becsukta valaki,
fogolynak érezte magát és tanácstalanul pislogott maga körül.
– Hé, Hennrik, Laurenz, né mán né, ez az a fura figura, a délutáni. Nem
emlékeztök mán, aki a gazdával ingerködött.
Ronda szót sem értett az egészből, csak érezte, hogy zajonganak
körülötte és hogy ez ellene irányul. Mikor már csaknem összecsapott a
vihar a feje fölött, az utolsó pillanatban felfedezett egy üres széket
maga mellett; csak éppen le kellett hogy üljön. Levette a kalapját és
kérdezte:
– Szabad?
Várt egy kicsit a válaszra, azután letelepedett. Tüstént látatlannak
érezte magát a nagy tömegben, megszabadult nyomasztó helyzetéből. Ebben
a pillanatban senki sem ügyelt rá. A zene ujból rákezdett; szomszédai
daloltak. Ronda megtörülgette pápaszemét és tájékozódni próbált. A
rekkenő pipafüst, a testek és groggos poharak fülledt páráján keresztül
rengeteg fejet látott, akik valamennyien részegen a fanatikus
boldogságtól himbálództak a zene ütemére. A hajuk és arcuk tüzpiros,
sárga, barna, téglavörös szinekben pompázott, ugy, hogy ez a sok, a zene
által mozgásba kergetett koponya, mint valami óriási tulipánágy a
szélben, ugy lengedezett végig a hatalmas termen, mig azután a háttér
füstfelhőjében elmosódott. Onnan csak valami kis fényesség tört át a
hatalmas bodor füstön, valaki hevesen mozgott, a karját, a vállát, a
lábszárait tornáztatta, éles reflektorral megvilágitott fehér husdarabok
fénylettek és egy száj ürege feketéllett. Amit ez a valaki énekelt, azt
a zongora tulrikoltotta s vele együtt a vendégek énekét is. Rondának ugy
tetszett, hogy ez a fehérszemély olyan, mint valami szemérmetlen
rikoltás. Vékony hang sikongott belőle, de ezt még a mennydörgés se
tudta volna elnémitani.
A vendéglős egy poharat tett Ronda elé és el akart menni. Ronda megfogta
a kabátja csücskét.
– Jól jegyezzük meg! Nemde ugyebár ez itten Frölich Róza szinmüvésznő.
– Az, az. Most aztán kinézheti mint a két szemét.
És a vendéglős kereket oldott.
Ronda minden valószinüség ellenére remélte, hogy mégse ő a táncosnő,
hogy Lohmann nevü diákja mégse tette be lábát ebbe a helyiségbe és csak
azért remélte, hogy ne kelljen cselekednie. Rögtön el is képzelte, hogy
az a költemény Lohmann füzetében csak merő poézis, amely nem felel meg a
valóságnak, és hogy Frölich Róza szinmüvésznő nem is létezik. Ronda
belecsimpaszkodott ebbe a vidám hitbe és csodálkozott, hogy csak most
jött rá. Kortyintott a sörből.
Szomszédja az egészségére kivánta. Öregedő és pocakos polgár volt,
gyapjuingbe, amely fölött a mellény nyitva volt. Ronda sokáig sanditott
rá a sarokból. A polgár megitta a sörét. Becsületes kezével
végigsimitotta nedves, halványsárga bajuszát. Ronda most már kirukkolt:
– Ez tehát Frölich Róza kisasszony, az, aki most énekel, nemde ugyebár?
Harsogott a taps, mert a szinésznő éppen befejezett egy dalt. Ronda várt
és még egyszer kérdezte.
– Frölich Róza – mondta a polgár. – Má’ honnan tudjam, hogy hivják
ezeket az izéket, mind afféle, olyan jófajta.
Ronda rosszalóan azt akarta megjegyezni, hogy ott künn a szinlapon az ő
neve van hirdetve; – de a zongora megint kalimpálni kezdett, most már
kissé halkabban és már értett is valamit a dalból: pár szót, amelyet
kimondván a cifra perszóna, fölemelte a szoknyáját és huncutul és
szemérmetlenül az arcához nyomta:
»Mert szüz vagyok, kis gyenge szüz.«
Ronda ezt szamárságnak tartotta és egybevetette azzal a bárgyu
felvilágositással, amit a szomszédja adott, elzápult a kedve: az az
érzés zápitotta el, hogy ilyen világban kell rostokolnia, amely saját
magának megtagadása volt, s az a lelke mélyéből fakadó utálat, amelyet
azokkal szemben érzett, akik a levegőben bámultak és nem olvastak,
hangversenyen voltak és még a müsort se nézték meg. Furdalta a gondolat,
hogy több száz ember ül itt, aki nem »figyel«, nem követi az előadás
»menetét«, csak dinom-dánomozik és szemérmetlenül és hasztalanul
»mással« foglalkozik. Hatalmasat ivott a poharából.
– Ha tudnák, hogy ki vagyok, – gondolta magában és az önérzete
megpuhult, jóságos és ködös lett, az emberi páráktól, a véres
légfütéstől lángra szitva. Sürü ködbe zsugorodott a világ, tétova
gesztusokkal… Végigsimitotta a homlokát; ugy tetszett, hogy az a
perszóna ott fenn többször énekelte: »Mert szüz vagyok, kis gyenge
szüz«, most befejezte és a terem tapsolt, orditott, ujjongott és
tombolt. Ronda néhányszor összecsattintotta a kezét, közel a szeméhez és
a szeme csodálkozva nézte ezt. Egyszerre csak, meggondolatlanul és
ellenállhatatlanul kedve szottyant, hogy a lábával is dörömböljön. Elég
erős volt, ellenállt a kisértésnek. De nem haragudott meg a kisértésre.
Vidám és filozófikus mosollyal bámult maga elé és megállapitotta, hogy –
jól jegyezzük meg – esendő az ember.
– Persze, persze, – tette hozzá – esendő mind.
A táncosnő lejött a terembe. A dobogó mellett kinyilt egy ajtó. Ronda
rögtön észrevette, hogy valaki onnan figyeli. Egyetlen egy ember
forditotta feléje az arcát és ez egyenesen állt és nevetett; és ez senki
más nem volt, mint Kieselsack, a semmiházi.
Alig hogy ezt megtudta, Ronda felpattant. Azt érezte, hogy egy
pillanatra megfeledkezett magáról és a diákok mindjárt helytelenkedni
kezdenek. Két katona vállát széttolta, átfurakodott a tömegen,
hanyatthomlok rohant előre. Néhány munkás ellenkezett, egyik minden
teketória nélkül lependeritette a kalapját. Ronda fejére tette a
szutykos kalapot. Kiabálták:
– Ennek ugyan megadták.
Kieselsack hátul kuncogott és a felsőtestével előregörnyedt, annyira
rázta a kacagás. Ronda előre iparkodott; az állkapcsaival mindig
zavartabban csattogott. Hátulról azonban lefülelték. Leverte egy matróz
groggját, meg kell hogy fizesse. Fizetett is mint a köles. Már csak pár
lépést kellett tennie. Száguldott s állandóan a nevető Kieselsackra
nézett, megbotránkozva a határtalan elvetemültségen; – egyszer csak
valami puhába ütközött és egy nagyon kövér, nagyon hiányosan felöltözött
hölgy forditotta felé haragos arcát, kezével tartva össze szétnyiló
estélyi köpenyét. Egy férfi jött oda, aki nem volt rokonszenvesebb, a
frizuráját kinyalta, trikót viselt és egy kiérdemült kabátot és ő is
szitkozódott. Ronda belebotlott a nő szalvétás tányérjába és a pénzek
szerteszét röpültek. Tüvé tettek a szobát, Ronda is keresgélt zavartan,
céltalanul. Feje a padlón szaglászott s mellette dühös lábak tiportak,
vádak hangzottak el, gunyos megjegyzések, káromkodások, néhány kemény
marok kicsit meg is mángorolta. De Ronda feltápászkodott, vörösen, ujja
között egy kétpfennigest tartott. Szaggatottan lélekzett, vak
tekintettel tapogatódzott körül, azokat nézte, akik ellenségeivé lettek.
Ma már másodszor érezte a forradalom szelét az arcokon. Hegyesen böködni
kezdte a levegőt mindenfelé, mintha végtelen sok lázadó törne rá. Ebben
a pillanatban meglátta Kieselsackot, aki széttárt karokkal feküdt a
zongorán és egész teste vonaglott a röhögéstől. És most hallotta is,
hogy nevet. Most már szédült Ronda, a zsarnok őrjöngő félelmében, akinek
kastélyába betör a csőcselék és mindent megsemmisit. Ebben a pillanatban
minden erőszak jogosultnak látszott előtte, nem ismert mértéket.
Orditott és a hangja hatalmasan kiöblösödött:
– A dutyiba! A dutyiba!
Kieselsack, aki már látta közeledni, szót fogadott. Kiosont az ajtón,
amely közvetlenül a pódium mellett nyilt ki. Ronda is – egy
szempillantás alatt – a szobában termett. A vörös függöny mögül egy kar
nyulott előre. Felé rohant, erre azonban a függöny mögött levő diák
kiugrott az ablakon. Mire Ronda utána nézett, Kieselsack már szépen
kereket oldott. Ronda tisztán látta, hogy elől a kapualjából egy másik
alak is kimenekült; felismerte: Ertzum grófot. Ronda lábujjhegyre
ágaskodott, de az ablak nagyon magasan volt. Igyekezett felkapaszkodni.
Mig a párkányra könyökölve lebegett, háta mögött éles hangon szólalt meg
valaki:
– Előre, fiatal ember, előre.
Ronda lepottyant és megfordult: mögötte állott a cifra perszóna.
Végignézte a cifra nőt, az álla hangtalanul mozgott. Végre kibökte:
– Ön – nemde ugyebár – az a Frölich Róza nevezetü szinésznő?
– Ühüm, hát aztán? – felelte a hölgy.
Ronda jól tudta.
– És ön itt ebben a vendéglőben szórakoztatja a közönséget?
Ezt is jól tudta, de tőle magától akarta hallani.
– Kinek mi köze hozzá – mondta a szinésznő.
Ronda levegő után kapkodott; az ablak felé mutatott, melyen keresztül
Kieselsack és Ertzum megugrottak.
– Mondja csak, – jól jegyezzük meg – helyes cselekedetnek itéli ön ezt?
– Mi a ménküt?
– Ezek diákok, szegények – mondotta Ronda; és azután reszketve, a lelke
legmélyéből jövő hangon ujra ismételte:
– Ezek diákok, szegények.
– Bánom is én. Nekem ugyan nem sok hasznom van belőlük.
Frölich kisasszony nevetett. Ronda rettenetesen kifakadt:
– És ezeket ön elvonja az iskolától, kötelességük szinhelyétől.
Megmételyezi őket.
Frölich Róza már nem nevetett; mutatóujját a saját mellére
biggyesztette.
– Má’ mint én? Magánál, lelkem, ugy látszik, nincsenek otthon.
– Még tagadni merészkedik? – kérdezte Ronda harcrakészen.
– Miért tagadjam. Hála Istennek, nincs is rá szükségem. Szinésznő
vagyok. És nem kunyorálok engedélyt magától, hogy szabad-e az uraknak
csokrot küldeni nekem.
A szinésznő egy sarokba mutatott, ahol egy toalett-tükör előtt, jobbról
is, balról is, két nagy csokor állott. Vállát vonta.
– Még ez a kis öröme se legyen az embernek, és aztán kicsoda az ur?
– Én… Én vagyok a tanárjuk – mondta Ronda, mintha egy világmegrengető
dolgot közölne.
– Hát persze, – engedékenykedett a szinésznő –, hát persze, akkor
magának nem olyan smafu a dolog, mint nekem.
A szinésznő életfelfogásával sehogy sem tudott Ronda megbarátkozni.
– Tanácsolom önnek, – mondta Ronda – rögtön hagyja el ezt a várost az
egész truppjával együtt, egy-kettő pakoljon innen, mert különben – Ronda
ujra felemelte a hangját – mindent elkövetek, hogy az ön előmenetelét,
ha nem is lehetetlenné, de mindenesetre kinos-keservessé tegyem. Igenis
– jól jegyezzük meg! – gondoskodni fogok arról, hogy az ön üzelmeiről a
rendőrség is tudomást szerezzen.
E szónál nyomban feltetszett Ronda arcán az a mérhetetlen megvetés, amit
Frölich Róza iránt érzett.
– Ugy látszik, hogy nincs meg mind az öt kereke, nekem azonban megvan.
Fogadja részvétem.
Részvét helyett azonban egyre határozottabb haragot mutatott a
szinésznő.
– Még szcénákat mer csinálni a történtek után? Már előbb is nevetségessé
tette magát. Menjen a rendőrségre. Csak fusson. Majd magát tartóztatják
le. Micsoda egy link ember. Itt, ahol annyi finom ur forog, nincs helye
az ilyen alaknak. Mit szólna ahhoz, ha egy katonatiszt barátomat magára
uszitanám. Egyszerüen felnégyelné.
Ennél a szónál igazán kaján részvét tükröződött a szinésznő arcán.
Ronda eleinte még szóhoz akart jutni. Lassacskán azonban az akarata
erejével visszahessegette azokat a kész gondolatokat, melyek állkapcsai
közül ki akartak robbani, visszataszitotta a mélységbe, ahonnan azután
nem is bukkantak fel többé. Megdermedt: ez a nő nem iskolakerülő diák
volt, aki ellenszegült és egész életén keresztül félt a virgácstól, mint
a városban minden polgár. Nem, ez a nő egész uj tipus volt. Amint a
találkozásuk óta beszélt, abból kiütközött a szelleme és reá fuvallt:
valami zavaró forradalmi szellem ez. A szinésznő idegen hatalom volt és
szemmelláthatóan teljesen egyenrangu vele. Hogyha ez a szinésznő sokáig
kérdezgeti, egyszer csak nem tud felelni neki. Már nem is nézte le:
olyan tiszteletfélét érzett iránta.
– Különben is fütyülök az egészre – mondta a szinésznő félvállról, egy
kukkot se szólt többé és hátat forditott neki.
Már megint verték a zongorát. Kinyilt az ajtó, bejött rajta az a kövér
nő, akivel Ronda összezörrent, a férjével együtt jött a szobába és
azután ujra visszament. A nő a tányért rátette az asztalra és estélyi
köpenye haragos ráncokban hullámzott.
– Még négy márkát se tányéroztunk össze – mondta a férfi. –
Potyafráterek.
Frölich Róza hidegen és haragosan válaszolt:
– Nézzék, ez az ur fel akar bennünket jelenteni a rendőrségen.
Ronda dadogott, a tulerőtől való félelmében. Az asszony egy lendülettel
megfordult és végigmérte. Ronda ugy érezte, hogy a szinésznő
elviselhetetlenül álnok, elpirult, lesütötte a szemét, tekintete az
asszony husszinüre festett lábaszárára esett, mire összerezzent és
elfordult. Közben a férfi hallható erőlködéssel halkitotta a hangját:
– Skandalumot csinált itten, mi? Na én már régen megmondtam a Rózának,
hogy aki itt félténykedik és mindent csak magának akar kaparintani, az
repül innen. És maga – a fiatal urakra! Afféle jómadár lehet az ur,
biztosan ismerik a rendőrségen is, maga vén steiger.
De a felesége megbökte; ő teljesen más véleményen volt Ronda felől.
– Ugyan ne ordijj, hisz ez a légynek se vét.
Rondához pedig igy szólt:
– Hát magára rájött, mi? Néha bizon megesik az. Az uram is olyan, mint a
veszett fene, mikor azt hiszi, hogy megcsalom, van is olyankor
hadd-el-hadd. Na csüccsenjen le szépen és igyék egy kortyot.
Lerámolt egy székről egy csomó tarka szoknyát és nadrágot, fogott egy
poharat és teletöltötte az asztalon álló üveg tartalmával. Ronda ivott,
csakhogy elhallgattassa. Az asszonyság azonban tovább kérdezősködött:
– Mióta ismeri a Rózát? Még sose láttam magát itten.
Ronda motyogott valamit, de a zongora elnyelte a szavát. Frölich Róza
kisasszony magyarázgatta:
– Ez azoknak a fiatalembereknek a tanárja, akik mindig itt ülnek a
nyakamon.
– Ahá, maga tanár? – mondta az artista. Ivott, csettintett a nyelvével,
régi kedélyességét ujra visszanyerte.
– Ide hozzám! Maga az én emberem. Remélem, legközelebb maga is a
szociáldemokrata pártra fog szavazni. Tudja-e, ha mi nem vagyunk, maguk
várhatnak fizetésjavitásra, mig meg nem penészednek. A szabad müvészet
éppen ilyen mostohagyermeke az államnak: a rendőrség folytonosan
beavatkozik, de pénzt, azt nem adnak. A tudomány…
Rondára mutatott.
–… és a müvészet.
Itt pedig saját magára mutatott.
–… egyformán nyomorog.
Ronda tiltakozott:
– Lehetséges, kérem, hogy önöknél ugy van, ahogy ön mondja, de az első
feltevésben téved, mivelhogy én nem vagyok néptanitó, hanem tanár a
városi gimnáziumban, nevem doktor Gonda.
– Isten éltesse – felelt az artista. – Mindegy, hogy minek hivják az
embert. Tanárosdit is játszhatik én miattam, ha kedve tartja, hanem
azért nem kell mindjárt nagyképüsködni.
– Hát maga tanár? – mondta barátságosan a kövér asszonyság. – No magának
se lehet valami rózsás sora. Hány éves?
Ronda készségesen felelt, mint egy kis diák:
– Ötvenhét éves.
– Hogy bemocskolódott! Adja ide a kalapját, legalább kicsit
letisztogatom.
Elvette Ronda öléből a kalapot, megtisztogatta, még körül is simitotta a
karimáját és kedveskedve igazitotta Ronda fejére. Utána megveregette a
hátát, közben pedig csintalanul és elégedetten pislogott Ronda vállán
keresztül.
Ronda félszegen mosolygott:
– Ezt ön, – jól jegyezzük meg! – nem tagadom, nagyon ügyesen csinálta.
Csakhogy most valami mást érzett, mint a fölebbvaló szokott fanyalgó
elismerését az elvégzett kötelességekkel szemben. Érezte, hogy olyan
emberek közé került, akik között, bár megmondta a nevét és állását,
tökéletes inkognitóban van és amellett meleg szeretettel veszik körül.
Ezeket nem gyanusitotta tiszteletlenséggel. Megbocsátott nekik; hiányzik
bennük »minden erkölcsi érzék«; és ezzel megbocsátotta azt is, hogy
örült és hogy fittyet hányt a makacskodó világnak, hogy a szokott feszt
levetette és – bár csak egy negyedórácskára – leszerelt.
A kövér artista egy pár alsónadrág alól előkotorászott két német
zászlódarabot, belétüsszögött, közben pedig helyeslően hunyorgott Ronda
felé. A kövér hölgy minden félelme elapadt; Ronda rájött, hogy a hölgy
sanda tekintete leginkább a fekete szemfestéktől származik. Csupán
Frölich kisasszonnyal nem tudott még összebarátkozni. A müvésznő saját
magával volt elfoglalva; feltüzött szoknyácskájára csináltvirágokból
füzért varrt.
A lármás zongora már nem kalimpált. Csöngettek. Az artista igy szólt:
– Ez a mi számunk, Gusztl.
Rondának pedig egy jóltevő gesztussal ezt mondta:
– Ezt megnézheti, tanár ur, érdemes.
Ledobta ócska és szük kabátját, az asszony pedig levetette estélyi
köpenyét. Menetközben pedig még pajkosan megfenyegette Rondát az
ujjával:
– Aztán maradhasson kicsit. A Róza nem rossz lány. Csak ne olyan
hevesen.
Félig felnyitották az ajtót és Ronda látta, hogy ez a két vaskos
teremtés minden szégyenkezés nélkül beléfog valami hejje-hujja-táncba, a
karjukat hátul összekulcsolják, fejüket a nyakukba merevitik és öntelt
mosollyal várják a tapsot. Ez nem is maradt el. Alig hogy kiléptek,
ujjongó lárma és taps fogadta őket.
Az ajtót ujra becsukták. Ronda magára maradt Frölich Róza müvésznővel.
Nyugtalanság fogta el és félve jártatta szemét végig a szobán. Piszkos
törülközők hányódtak a földön a felbokrétázott toalett-tükörtől egész az
asztalig vezető uton, ahol Ronda ült. A két borospalackon kivül az
asztal tömve volt még poharakkal és tégelyekkel, melyek büzlöttek a
különböző kenőcsöktől és egyéb zsiradékoktól. A borospoharak alatt
kották voltak. Ronda a magáét félősen huzta errébb egy füző közeléből,
amit a kövér hölgy tett oda.
Az egyik legkalandosabb ruhadarabokkal boritott székhez támasztotta
Frölich kisasszony a lábát, amig varrt. Ronda nem közvetlenül látta ezt,
odáig nem merészkedett volna, hanem a tükörből, melynek a müvésznő
háttal volt. Az első izgatott pillantása Rondának egy hosszu, nagyon
hosszu ibolyakék himzéssel boritott fekete harisnyára esett. Egy jó
ideig szünetelt ezután, nem mert oda se pislantani. Később arra a
félelmetes felfedezésre jutott, hogy a kisasszony égszinkék, fekete
hálóval boritott selyemruhája alig ér a hónáig, ugy, hogy valahányszor
egyet öltött a hosszu cérnával, mindannyiszor valami szőkeség villogott
ki a hónaljából. Erre azután Ronda nem nézett többé feléje…
A csend fojtogatta. Odakünt se volt már oly nagy a lárma, mint előbb.
Csupán szaggatott, nyögdécselő, kissé rekedt, kissé elhájasodott hangok
szüremlettek be, kövér emberek fáradságának szuszogó hangjai. Teljes
csend; csak holmi fémszerü dolog csörömpölése hallatszott, valami, amit
ki-be hajlitanak. Nehezen meghatározható zörej, olyasmi, mint egy nagy
tömeg lélekzetvétele. Hirtelen ez a szó csendült ki: »le«, utána pedig
rövid egymásutánban két nehéz puffanás. És a tapsvihar közül ez a két
szó: hogyvolt! hogyvolt!
– Ezt jól csinálták – mondta Frölich kisasszony és levette lábát a
székről. Elkészült.
– Hát magával mi van? Megkukult?
Rondának muszáj volt odanézni; de ujból megzavarodott a müvésznő
tarkaságától. A haja vörhenyes volt, tulajdonképpen rózsaszinü, csaknem
lila és egy csiszolt kövekkel kirakott, elferdült diadémot viselt a
fején. Szemöldjei fakókék szemei fölött tulfeketék és harciasok voltak.
De arcának szép tarka szineit, a vöröst, kékest és habfehért erősen
belepte a por. A frizurája behorpadt és mintha veszitett volna
ragyogásából ebben a füstös vendéglői teremben. A kék pántlika hervadtan
csüggött le nyakáról, a csináltvirágok holtan bólogattak szoknyája
aljáról. Cipőjének lakkja lemállott, harisnyáján két folt diszelgett és
rövid ruhájának kifakult selyme sokféle árnyalatban játszott a gyürött
ráncok között. Enyhén gömbölyödő karjának megpuhult husa és vállai,
dacára a minden gyorsabb mozdulatnál lepergő fehéritő pornak, kissé
elnyüttnek tetszettek. Az arcát már ismerte Ronda, a fenhéjázó
rosszindulatu vonásokat, amelyek még most voltak kifejlőben és amelyeket
Frölich Róza szinmüvésznőnek mindezideig sikerült elsimitani és
elfelejteni. Féktelenül kacagott a világon, saját magán.
– Az imént pedig ugyancsak ugrándozott – mondta még hozzá.
De Ronda hegyezte a füleit. Azután hirtelen, megfeszitett testtel egyet
ugrott, mint valami öreg kandur. Frölich kisasszony vékony visitással
menekült. Ronda feltépte a vörös ablakot… Nem, a fej, amelynek
körvonalait a függöny mögött észrevette, ismét kámforrá vált.
Ronda visszament a helyére.
– Hogy megrémiti az embert – mondta a müvésznő.
Ronda anélkül, hogy bocsánatot kérne, rögtön a dologra tért.
– Ön bizonyára ismeri az itteni fiatalságot – nemde ugyebár?
Róza kisasszony könnyedén riszálta a csipejét.
– Én mindenkivel egyformán udvarias vagyok, aki tisztességesen
viselkedik velem szemben.
– Persze, persze. Ezt értem. És a gimnáziumi diákoknak – nemde ugyebár –
gyönyörü erkölcseik vannak, általában?
– Ugyan, hát mit képzel maga? Azt hiszi, hogy én ide engedek egy egész
iskolát? Nem vagyok én kisdedóvónő.
– Neem… neem…
Utána figyelmeztető hangon segitette a müvésznő emlékezőtehetségét:
– Többnyire tornasapkát viselnek.
– Ha sapkát viselnek, akkor ismerem őket. Egyébként, hát amugy is van az
embernek némi tapasztalata.
Ronda megragadta ezt a szót.
– Na, azt elhiszem, hogy van tapasztalata.
Róza kisasszony tüstént harcba lépett.
– Hogy érti ezt, kérem?
– Ugy értem, hogy van emberismerete…
Feléje emelte az egyik tenyerét, ijedten és bocsánatkérően.
– Emberismerete. Nagyon sokaknak hiányzik ez, nagyon nehéz megszerezni
és nagyon keserves.
Hogy jóindulatát el ne veszitse, hogy közel férkőzhessen hozzá, mivel
szüksége volt rá és mert félt tőle, kissé jobban megnyilatkozott előtte,
mint általában szokott.
– És nagyon keserves. Mindazonáltal szükséges, hogy hasznunkra forditsuk
és miután megszereztük, éljünk vele.
A leány tökéletesen megértette.
– Ugy-e? Az osztán kunszt, ezektől valamit kipalizni!
A leány széket hozott magának.
Tudja maga, micsoda élet ez itt? Aki csak beteszi a lábát, azt képzeli,
hogy éppen őt várták. Mindegyik akar valamit az embertől. Utána pedig,
el se hinné, majd mindnyájan a rendőrséggel fenyegetőznek! Maga is…
És itt megérintette Ronda térdét.
– Azzal jött maga is az imént. Szép dolog, mondhatom.
– Semmi esetre sem szándékoztam ezzel a nőnek tartozó tiszteletet
megsérteni – mondta Ronda.
Kényelmetlenül érezte magát. Ez a cifra fehérszemély olyan dolgokról
beszél itten, amelyekről nem nyilatkozhat szokott őszinteségével.
Azonkivül térdeit is a lába közé nyomta már. Frölich kisasszony
észrevette, hogy kezd nem tetszeni a tanárnak és az arca hirtelenül
szelid és okos lett.
– Akkor már inkább fütyülök az egészre és tisztességes maradok.
Mivel Ronda ezt nem ellenezte, tovább beszélt:
– Izlett a bor? Ezt a maga diákjai fizették. Ezek ugyancsak hamar
megkergülnek. Egyik máris fülig szerelmes belém.
Ujra tele töltötte Ronda poharát. Hizelegni akart neki.
– Ki fogok pukkadni a röhögéstől, ha mire azok a kölykök visszajönnek,
maga elissza előlük az egész bort. Néha nagyon kárörvendő vagyok.
Bizony, lassacskán elromlik az ember.
– Csakugyan – dadogta Ronda és pohárral kezében, szörnyen szégyelte
magát, hogy Lohmann borából ivott. Mert Lohmann volt az a diák, aki
fizette. Lohmann itt volt, megszökött a többiektől. Nyilván most is itt
rejtőzik valahol a közelben. Ronda az ablak felé kancsalitott: a függöny
állandóan egy arc formátlan árnyékát mutatta. Ronda azonban tudta, hogy
abban a pillanatban, amikor neki akarna menni, tüstént eltünne. Lohmann
volt az az árnyék: Ronda határozottan érezte, hogy Lohmann a
legelvetemültebb, a legmakacsabb, aki még csak nem is csufolja őt; ő
volt az a láthatatlan kisértet, akivel Ronda hadakozott. A másik kettő
nem kisértet és Ronda érezte, hogy ezeknek bajos lett volna őt ilyen
helyzetbe hozni, ilyen szokatlan tettekre kényszeriteni és odáig vinni,
hogy ebbe a kis öltözőbe kerüljön, Frölich Róza kisasszony társaságába.
De Lohmann miatt itt kell Rondának rostokolnia. Ha elmenne, Lohmann ujra
visszajönne és bámulná Frölich kisasszony szindus arcát, aki viszont
melléje telepedne. Annak a gondolatnak az örömére, hogy ez szerencsére
nem történhetik meg, Ronda, mielőtt észrevette volna, felhörpintette az
egész pohár bort. Az ital jóleső meleget árasztott belsejében.
A kövér házaspár, odabenn a teremben, müsoruk ujabb számát fejezte be
éppen, hallható lélekzetvételek kiséretében. Most valami harcias
indulóba kezdett a zongora és rögtön rá két hang, meggyőző erővel,
hazafias érzéstől áthatva, harsogó hangon énekelte:
„A lobogón kevélyen ing
Vörös és fekete,
Jaj, hogyha gyülölöd e szint,
S balgán kelsz ellene!“
Frölich Róza igy szólt:
– Ez a slágerük, ezt nézze meg!
Óvatosan felnyitotta az ajtót, ügyelve arra, hogy Rondával együtt fedve
legyen a közönség kiváncsi tekintete elől és az ajtófélfa mögé állitotta
Rondát, hogy az a résen keresztül kikukucskálhasson. Ronda látta, hogy a
két kövér fönt áll egy vaskorláton, hasuk körül fekete-fehér-piros
zászló van csavarva és bátran egy-egy rudhoz támaszkodva, győzedelmesen
fujják:
„A tengeren, hol robogó
Habon árbóc mered,
Röpül a német lobogó
S nyomán fény, tisztelet.“
A közönség mélyen meg volt hatva. Egyik-másik néző szédületes
lelkesedéssel csapkodta össze püffedt tenyerét. A komolyabbaknak csak
nagynehezen sikerült az egyes versszakok után felhangzó
tetszésnyilvánitást lecsendesiteni. Az ének végén majd szétrepedt a
torkuk. Frölich Róza kisasszony az ajtó mögött egy az egész termet
átfogó gesztussal kijelentette:
– No mondja csak, nem hatökrök ezek odabenn!? Akárki különbül énekli ezt
a vacak csatadalt, mint Guszti meg az ő drágalátos Kiepert-je. És minden
érzés nélkül csinálják. Kiepert és Guszti nagyon jól tudja, hogy az
egész hókusz-pókusz csak üzlet. És egy csepp hangjuk sincs, hallásuk
pedig még kevesebb. Csakhogy a hasukra csavarják a zászlót, a publikum
pedig ugy fel van velük, hogy majd szétszedi őket. Nincs igazam?
Ronda igazat adott neki. Frölich szinmüvésznő meg ő egyetértő lenézéssel
intettek össze.
– Figyeljen csak, mi lesz itt mindjárt – mondta Róza kisasszony és
mielőtt a két kövér nekifogott volna a müsoron kivüli számnak, – amit
követeltek tőlük – hirtelen kidugta fejét a terembe.
– Hohohohohohoho – kiabálták kivülről.
A müvésznő visszahuzta a fejét.
– Hallotta? – kérdezte elégülten. – Egész este láthattak és most, alig
hogy kidugom az arcomat, ugy bőgnek, mint a barmok.
Ronda azokra a diákokra gondolt, akik ugyanigy tesznek, ha valami
váratlan esemény történik az osztályban és elhatározással mondta:
– Bizony mind ilyenek.
Frölich kisasszony sóhajtott.
– No most mindjárt megint rajtam a sor és mehetek ki ebbe a
menazsériába.
Ronda sietett.
– Csukja be kérem az ajtót! – mondta a szinésznőnek.
Be sem várta, ő maga tette be.
– Messzire tértünk feladatunk tárgyától. Önnek be kell vallania az
igazságot mindarról, amit Lohmann-nevezetü diákról tud. Hazudozással
csak ronthat a dolgon.
– Már megint ujra kezdi? Ez a maga rögeszméje.
– Én vagyok a tanárja! Ez a diák annyira megátalkodott, hogy megérdemli
a legsulyosabb büntetést is. Gondolja meg, hogy önnek kötelessége a
bünöst az igazságszolgáltatás kezére játszani.
– Jesszusom! Csak nem nyársra akarja huzni azt a szerencsétlent? Mi is a
neve? Egyáltalán nem tudok neveket megjegyezni. Hogy néz ki?
– Arcbőre sárgás, a homloka széles, melyet bizonyos kihivó modorban szed
ráncba és fekete haj borul föléje. Termete középmagas, hányaveti
elegánciával mozog, ezzel is jelezve, hogy milyen neveletlen és romlott…
Ronda kezeivel mutogatta, hogy milyen. A gyülölet festővé tette.
– És? – kérdezte Frölich kisasszony, szájszögletébe biggyesztve két
ujját. De már tudta, hogy kiről van szó.
– Ez a fickó – hogy ugy mondjam – egy kikent, kifent ficsur, aki
tekintélyét nyegle nemtörődömséggel igyekszik fentartani, nem sejtve,
hogy ez a nyegleség nem dicsőség, de minden bölcs ember mélységes
megvetését hivja ki.
A müvésznő határozott:
– Köszönöm, ennyi elég. Sajnos, nem szolgálhatok vele.
– Gondolkozzék! Kezdjük.
– Sajnálom, nem szolgálhatok vele – mondta és fintoritotta az arcát.
– Határozottan tudom, hogy itt volt, bizonyitékaim vannak!
– Ugy, akkor minek kellek én? Egyedül is a nyaka köré csavarhatja a
hurkot.
– Itt van a zsebemben Lohmann dolgozata, mihelyt megmutatom, bizonyos
vagyok benne, ön is azonnal be fogja vallani, hogy ismeri… Mutassam meg
önnek, Frölich Róza szinmüvésznő kisasszony?
– Már majd kifurja az oldalamat a kiváncsiság.
Ronda kabátjába nyult, fülig vörösödött, visszahuzta a kezét, megint
belenyult… Végre Frölich kisasszony kezei között volt Lohmann irása.
Erőlködve olvasta a verssorokat, akárcsak egy gyerek az abécét. Utána
iszonyuan felfortyant:
– Ez már mégis csak szemtelenség: »Ha majd a gyermekágyban fekszel…« Ki
az, aki gyermekágyban fekszik?
Majd elgondolkozva hozzátette:
– Nem is olyan mulya, mint hittem.
– No látja, hogy ismeri!
A leány gyorsan mondta:
– Ki mondta ezt magának? Nem, uracskám, engem nem lehet megcsipni.
Ronda dühösen nézte a nőt. Hirtelen egyet dobbantott a lábával; ennyi
makacs hazudozás kihozta a sodrából. Anélkül, hogy meggondolná, ő maga
is hazudott:
– Tudom, láttam őt itt, együtt magával.
– Na hát akkor minden rendben van – mondta Róza kisasszony higgadtan. –
Egyébként most már igazán szeretném ismerni.
Varatlanul előrehajolt, csintalanul vakargatta a Ronda álla alatt a
szakáll közötti csupasz helyeket és száját összecsücsöritve mondotta:
– Mutassa be nekem, mondja, bemutatja?
Közben azonban el kellett hogy nevesse magát, mert Ronda ugy megrémült a
pajzán ujjak játékától, mintha az ujjak meg akarták volna fojtani.
– A maga diákjai különben is nagyon helyrelegények. Hiába, a tanárjuk
helyrelegény.
– Melyiket szeretné a fiuk közül? – kérdezte Ronda, megmagyarázhatatlan
kiváncsisággal.
Róza kisasszony abbahagyta a simogatást és minden átmenet nélkül ujra
csendes és okos arcot öltött.
– Ugyan, fütyülök ezekre az ostoba fickókra. Csak tudná, milyen szivesen
odaadjuk az ilyen léhütőket egyetlen szolid, idős és komoly, nem mulatni
akaró férfiért, aki nem mulatni akar, hanem egy derék, jó leány kell
neki… Ezt bizony nem igen tudják a férfiak – tette még hozzá könnyed
szomorusággal.
A kövér házaspár visszajött. Az asszony, még mielőtt kifujta volna
magát, megkérdezte:
– Na, hogy viselte magát?
A zongora belekezdett a legközelebbi számba.
– Gyerünk csak! – És Frölich kisasszony egy sált vetett a vállára,
miáltal még tarkább lett, mint eddig volt.
– Maga persze haza szeretne most jutni? – kérdezte Rondát. – Elhiszem,
nem valami isteni hely ez. De holnap ujra eljöjjön, mert a diákok megint
botrányt csinálnak.
És Róza kisasszony ellejtett.
Ronda még mindig kábult volt a hallottaktól, szótlanul engedett maga
fölött határozni. Az artista kinyitotta az ajtót.
– Jöjjön csak mindig utánam, akkor skandalum nélkül kijuthat innen.
Ronda követte őt, körül a termen, egy szabad uton végig, amelyen az
előbb eltévedt. A kijárat előtt az artista elkanyarodott. Ronda még
látott két kart, egy vállat, két erősen megvilágitott combot tarka-barka
szinek forgatagából, füstön és lármán keresztül kifényleni…
Kint volt. A vendéglős egy csomó söröspohárral a kezében megint
szembejött vele; rákiáltott:
– Jó éjszakát, tekintetes tanár ur! Legyen szerencsém máskor is!
A kapuban Ronda még egy ideig állva maradt, hogy felocsudjon… Érezte
fején a hideg levegő bizsergését és arra gondolt, hogy sör meg bor
nélkül aligha történtek volna vele ebben a szokatlan órában ilyen
események… Egyet lépett a kis utcán és megijedt: a házfal mellett három
alak ácsorgott. Pápaszeme sarkából arrafelé sanditott: csakugyan,
Kieselsack, Ertzum és Lohmann lapult ott.
Ronda hirtelen megfordult; háta mögött erős szuszogást hallott, amelynek
okvetlenül a legszélesebb mellkasból kellett jönnie, Ertzum mellkasából
és felháborodás érződött ki belőle. Utána megszólalt Kieselsack dörmögő
hangja:
– Ez a ház, ahonnan épp most jött ki valaki, állitólag tele van ronda,
szemét néppel.
Ronda összerezzent; dühében és félelmében a fogát vicsorgatta.
– Vért fognak izzadni. Holnap – jól jegyezzük meg! – nyilvánosságra
hozom a történteket.
Senki sem válaszolt. Ronda még egyszer megfordult és két-három lépést
tett, fenyegető némasággal. Kieselsack erre csak két szót mondott, de
Ronda nyaka mindenik szónál rándult egyet:
– Mink is!…