A kirakatban semmi; a két kis ablakban virágcserepek állottak. És Ronda
sajnálta, hogy a jó szerencséje már rég nem vezette ide, e böcsületes és
nyiltszivü varga házába, ez istenes emberhez, aki sohase káromkodik,
megsértődötten nem huzza el a száját és aki Frölich Róza szinmüvésznőről
bizonyára tud felvilágositást adni.
Kinyitotta az ajtót. Megcsenditett egy harangot és a hang barátságosan
tovább csengett. A mühely szépen feltisztogatva szunnyadt a
félhomályban. A mellékszobába vezető ajtó szemöldökfája által
bekeretezve látszott a vacsorázó varga-család szeliden megvilágitott
képe. Az inas a házikisasszony mellett rágcsált. Az apró népségnek az
anya burgonyát adott a virslihez. Az apa a lámpa mellé tette a köpcös
üveget, amelyben sötét sör volt, felkelt és megnézte, hogy ki jött.
– Adj’ Isten, tanár ur – mondta. Előbb azonban csámcsogva és nagy
nyugalommal lenyelte a falatját. – Mivel szolgálhatok?
– Hát – ötölt-hatolt Ronda, bizonytalanul mosolyogva a kezét dörzsölte
és üres gégével egy jókorát nyelt.
– Bocsásson meg az ur, – mondta a varga – mer’ hogy itt minden sötét. De
hát szombaton hét órakor már csukunk. A szombat este az Istené. Tovább
is dógozhatnánk, de nem is lenne akkor rajtunk istenáldása.
– Persze, persze… igaza van – hebegett Ronda.
A varga egy fejjel magasabb volt. Csontos válla volt, a köténye mögött
pedig csinos pocak domborodott. Hosszukás, ólomszinü arcát hamuszürke,
kissé olajos fürtök rámázták be, az arca lassacskán ereszkedett meg
mosolyra és egy ékalaku szakállban végződött. Rindfleisch a gyomrán
összecsukta az ujjait, szétvette és azután megint összecsukta.
– El kell mondanom, mi járatban vagyok – magyarázta Ronda.
– Jó estét, tanár ur, ’stét – mondta a felesége a küszöbről és
parasztosan meghajolt előtte. – Mit állasz ott a tanár urral, Johann,
eriszd be. Tanár ur, tessék beljebb kerülni, ha nem veszi sértésnek,
hogy eszünk.
– Dehogy, jóasszony.
Ronda feláldozta magát.
– Rindfleisch mester, bocsásson meg, hogy megszakitom a vacsorájukat, de
éppen erre jártam és eszembe jutott, hogy jó lenne – jól jegyezzük meg!
– egy pár cipőt csináltatnom.
– Kérem, tanár ur, – és a felesége is meghajolt – kérem.
Rindfleisch gondolkozott; aztán kérte a lámpát.
– Sütétben nem lehet látnyi – mondta az asszony vigan. – Gyüjjön, tanár
ur, hadd gyujtok világot a kék szobába, igy la.
Bement egy másik szobába, ahol hideg volt és Ronda tiszteletére
meggyujtotta mind a két érintetlen rózsaszinü gyertyát, amely cifra
papirtölcsérével, két nagy kagylóval együtt a pohárszékben tükröződött.
A hupikék falak mellett vasárnapi ünnepélyességgel állottak a családi
mahagoni-butorok. A divány előtt való asztalon, horgolt teritőn egy áldó
Krisztus terjesztette ki piskóta karjait.
Ronda várt, hogy Rindfleischné kimenjen. Mikor az ajtó becsukódott és
négyszemközt maradt a vargával, elkezdte:
– Rajta majszt’ram, rajta, mutassa meg, mit tud. Csinált ugyan már
nehány kisebb munkát az én megelégedésemre, lássuk azonban azt, hogy
milyen cipőt tud kanyaritani.
– Kérem tanár ur, kérem, kérem – válaszolt Rindfleisch szerényen és
szorgalmasan, mint egy jeles diák.
– Ámbátor már két párral rendelkezem, de most ebben a pocsék, esős
időben mindenki ellátja magát elegendő mennyiségü tartós és meleg
lábbelivel.
Rindfleisch térdelt és vette a mértéket. Foga között ceruzát
szorongatott, ezért csak olykor röffent fel helyeselve.
– Egyébiránt ez az évszak többnyire – nemde ugyebár? – hoz valamilyen
ujfajta, épületes szórakozást a lakosság számára? Az ilyesmi mindig csak
helyeselhető, mert hasznára van az emberiségnek.
Rindfleisch felnézett rá.
– Tessen csak ezt még egyszer ismétölni, tekintetes ur! Bizony, az már
igaz, hogy ez hasznára van az emberiségnek. És ezt a mi hitközségünk
nagyon jól tudja.
– Persze, persze, – háritotta el Ronda – csakhogy én valami
emelkedettebb szórakozásra gondolok, mondjuk valamilyen hirneves
müvésznő látogatására.
– Hát én is arra gondolok, tekintetes ur, és arra gondol a hitközségünk
is, mer’ holnap estére isteni tiszteletet hivott egybe, oszt egy hirős
misszionárius is elgyün oda. Ugy bizony.
Ronda érezte, hogy nem oly könnyü Frölich Róza szinmüvésznőre irányitani
a beszélgetést. Egy ideig azon tépelődött, hogy pedzze a dolgot, de
mikor látta, hogy sehhogy sem megy, egyenesen nekivágott.
– A nagyközönség számára is kinálkozik – jól jegyezzük meg! –
legközelebb épületes szórakozás. Egy szinmüvésznő érkezik ide – akit
maga is bizonyára éppoly jól ismer, mint mindenki a városban.
Rindfleisch oda se bajszolt, pedig Ronda szenvedélyesen várta a választ.
Biztos volt benne, hogy minden, amit tudni akar, itt bujkál ebben az
emberben és csak rajta mulik, hogy szólásra birja. Frölich Rózával tele
volt a helyi ujság, a tanári szoba és a kávéház. Az egész város tudott
felőle, Ronda kivételével. Mindenki más jobban benne volt az élet
lüktetésében, jobban ismerte az embereket, mint Ronda; öntudatlanul élt,
a saját bogaras különcségeibe süppedve; és szegény, teljes bizalommal
fordult egy istenes és vakbuzgó vargához, hogy egy táncosnőről
kérdezősködjék.
– Táncosnő. A nagyközönség előtt táncol. Képzelem, hogy tódul majd a
publikum.
Rindfleisch bólintgatott.
– Az emberek sose tudják, mit kell megnézni, bizony tekintetes ur –
mondta jelentőségteljesen.
– Csakhogy ez mezitláb táncol, az ilyesmi nagy ritkaság ám, majszt’ram.
Ronda nem tudta már, mivel csiklandozza a vargát.
– Képzelje csak: mezitláb!
– Mezitláb – ismételte a varga. – Óóó! Igy táncoltak vala egykor az
amaleiták asszonyai a bálványok szobrai előtt.
És üresen, csupa alázatosságból nevetni kezdett, hogy ő, a tudatlan
ember, a biblia szavaival ékesgette beszédét.
Ronda kényelmetlenül feszengett jobbra-balra, mint mikor a diák
akadozott a forditásban s a következő pillanatban csufosan belesült. A
szék támlájára ütött és felpattant:
– Hagyja már majszt’ram ezt a méricsgélést és mondja meg, – jól
jegyezzük meg! – hogy Frölich Róza, a mezitlábos táncosnő megérkezett-e
már a városba? Maga bizonyosan tudja.
– Már mint én, tekintetes ur?
Rindfleisch megdöbbenve állott fel, – már mint ő tudjon – egy mezitlábos
táncosnőről?
– Na, na, na, – csillapitgatta Ronda türelmetlenül.
– Óóó, Isten látja a lelkem, nincs bennem egy szikra fenhéjázás és
kevélység sem. És, tekintetes ur, én akkurát ugy szerettem a mezitlábas
testvérem, akár a többit és kérni is fogom az Urat, hogy téritse meg,
bocsásson meg neki is, mint egykor a bünös Magdolnának.
– Mért lenne bünös? – kérdezte Ronda meggondoltan. – Miért tartja
Frölich szinmüvésznőt bünösnek?
A varga áhitatos szüziességgel az olajos padlóra bámult.
– Ugyan, – szólt Ronda, aki mindinkább elégedetlen lett a vargamesterrel
– ha az ön felesége vagy a leánya felcsapna szinmüvésznőnek, ez ellen –
nemde ugyebár? – semmi kifogása se lenne. Más pályák, más erkölcsök, –
de erről majd másutt.
Legyintett a kezével, ami azt jelentette, hogy ezt a tárgyat az alsóbb
osztályban csak »érinti«, ez már a nyolcadik osztály tananyagába
tartozik.
– Hát a feleségem is bünös – mondta a varga halkan, a gyomrán
összekulcsolta az ujjait és feltekintett, mint aki beismeri a bünét. –
És én jómagam is bünös vagyok. Mert mindannyian bünösek vagyunk.
Ronda ámult-bámult.
– Maga és a felesége? Hisz törvényesen össze vannak esküdve?
– Az, az, törvényesen. De mindannyian vétkezünk a hus által, tekintetes
ur, bünösök vagyunk és a jó Isten…
Valami fontos dolgot akart kibökni a varga. Szeme vöröslött, a titkától
elsápadt.
– Nos? – kérdezte Ronda vigyázatosan.
És a varga suttogott:
– Bizony-bizony, a jó Isten csak azért engedi meg, hogy a mennyek
országában több angyala legyen.
– Persze, – szólt Ronda – persze.
És ravaszdi mosollyal a varga felderülő arcára sanditott.
De elnyomta a gunyt és cihelődött. Már hinni kezdte, hogy Rindfleisch
nem is hallott a szinésznőről. A varga ezen a földön mozgott s arról
kérdezősködött, hogy áll a vetés. Ronda hanyagul felelt, félvállról
bucsuzkodott a varga családjától is. Gyorsan kiosont és hazafelé
tartott.
Utálta Rindfleischt. Utálta a kék szobát, a szellemük szük voltát, a
tutyi-mutyi lelkeket, a jámborkodó mamlaszságukat és az erkölcsös
butaságukat is. Ronda lakása is szegényes volt; de a fejében megvolt a
lehetőség, hogy régi hercegekkel – ha a multból visszatérnének – a saját
nyelvükön – tüzetesen – beszéljen a grammatika törvényeiről. Szegény
volt és ismeretlen; azt se tudták, milyen fontos munkán kuporog már husz
év óta. Feltünést sem keltve, sőt kigunyoltan járkált a városban; de a
belsejében meg volt győződve, hogy az uralkodó osztályhoz tartozik.
Nincs bankár, nincs uralkodó, aki jobban szerette volna a meglevő
hatalmat, akinek az uralkodó rend fentartása fontosabb lett volna, mint
Rondának. Lelkesedett a tekintélyekért, a dolgozószobája magányában
dühöngött a munkásokra, akik, hatalomra érvén, biztosan kiviszik, hogy
szegény Rondát is tisztességesebben honorálják.
Ronda többnyire csak fiatal segédtanárokkal mert beszélni, akik nála is
szemérmesebbek voltak, mert őket gyakran óva intette a modern szellem
kárhozatos befolyásától, nehogy a régi világ bázisát megbolygassák. Erős
konzervativizmust akart: befolyásos egyházat, kemény kardot, szigoru
engedelmességet és merev erkölcsöket. Emellett teljesen hitetlen volt és
képes lett volna a legradikálisabb szabadgondolkozásra. De mint zsarnok
tudta, hogy tartunk rabszolgákat; hogy kell a csőcseléket, az
ellenséget, a tizenöt éves országháboritó diákot kordába szedni.
Lohmann, ugy látszik, valamiben sántikál azzal a Frölich Rózával; Ronda
elvörösödött önkénytelenül. De Lohmann a szemében csak azáltal vált
gonosztevővé, hogy a tanárja által megkövetelt szigoru fegyelmet
fitymálta. Nem erkölcsi együgyüség okozta Ronda haragját…
Hazaért és lábujjhegyen ment el a konyha mellett, ahol a cselédje
idegeskedvén a késedelme miatt, fazekakkal csörömpölt. Aztán kapott
enni, kolbászt és burgonyát. Agyon volt főzve a kolbász is, a burgonya
is s mégis hideg volt. Ronda egy kukkot se mert szólni; a leányzó rögtön
a csipőjére tette volna a kezét. Ronda nem akarta abba a kellemetlen
helyzetbe hozni őt, hogy kénytelen legyen ura ellen kelni.
Miután evett, az iróasztalához ült. Ez, Ronda közellátása miatt,
rendkivül magas volt; és a harminc éves erőlködés, hogy jobb karját
reátegye, a vállát és a lapockáját kissé meghibbantotta.
– Az élet legnagyobb kincse a barátság és az irodalom, – szokta ilyenkor
mondani.
Ezt a mondást valahol hallotta, már rájárt a szája és mindig erre
kellett gondolnia, valahányszor munkához látott. Mit értett a
barátságon, rejtély. A szó csak ugy kiszaladt a száján. De az irodalom!
Ezen már istenigazában dolgozott, az emberek nem tudtak arról, hogy itt
csöndben már régóta nagy, nagy munka folyik és egyszer talán ki is tör
Ronda sirjából, csodálkozást keltve kivirágzik. Homérosz igekötőiről
irt… Lohmann gyakorlata azonban mellette hevert és sehogy se jött
hangulatba. Utána kellett kapnia és Frölich szinésznőre kellett
gondolnia. Valami nagyon nyugtalanitotta; nem volt benne bizonyos, hogy
a hires mezitlábas táncosnő tényleg azonos-e Frölich Róza
szinmüvésznővel. Az a Frölich Róza, akit ő keres, talán egészen
másvalaki. Persze, hogy másvalaki; addig tépelődött rajta, amig egészen
bizonyosra vette, igy van. Sokat kell majd még kémkednie, amig Lohmannt
»megcsipheti«. Ugy érezte, hogy megint távolabb jutott attól, hogy a
nyomorult fickón győzedelmeskedjék és hörgött az izgalomtól.
Hirtelen magára rántotta malaclopóját és kirontott. A kapu már zárva
volt. Ronda tépte a láncot, mint egy menekülő fogoly. A gazdaasszony
szitkozódott, Ronda hallotta a közeledő dohogást. Félelmében – a végső
minutumban – sikerült kikapcsolni a láncot, az ajtó felpattant, Ronda
egy perc alatt kinn volt a kis kertben és a másik percben az utcán. A
város kapujáig futólépésben haladt; onnan kezdve lassitott, de a szive
még mindig hevesen vert. Ugy érezte, mintha tilosban járna. Csak
ment-mendegélt egyenes irányban, hegynek föl, völgynek le az elhagyott
uton. Bekukkant a kis mellékutcákba, megállott minden korcsmaajtó előtt
és feszült gyanakvással bámult fel azokra az ablakokra, amelyeknek
lebocsátott függönyén fénysugár tetszett fel. A sötét oldalon bandukolt;
a másikat elöntötte a telehold ragyogása. Tiszta és csillagos éjszaka
volt, már a szél is elült és Ronda léptei visszhangoztak a járdán. A
városházánál befordult a piactérre és körül kerülte a középen levő
parkot.
Boltivek, tornyok, kutak cirádás árnyékai látszottak az ó-német holdas
éjszakában.
Soha nem érzett izgalom fogta el Rondát; több izben mondogatott
ilyesmit:
– Igy lesz a leghelyesebb… bátorság… előre honfiak!
Amellett külön minden egyes ablakot megvizsgált a posta- és a
csendőrségi épületeken. Miután nem sok valószinüség maradt arra, hogy
Frölich Róza kisasszony ezekben az épületekben rejtőzik, ujra
visszabandukolt abba az utcába, ahonnan az imént jött. Néhány lépésnyire
észrevette egy helyiség nagy fénylő üvegablakát, ahova esténként
tanárkollégái jártak sörözni. A függönyön megjelent feketére rajzoltan
egy kollégájának árnyéka, a szakálla hegyes, a szája tátong, egy hitvány
tanártársa volt ez, egy kiállhatatlan fráter, akit Ronda kutyába se
vett, mert folytonosan hozzájárult az intézeti fegyelem meglazitásához
és Ronda erkölcstelen fia fölött való megbotránkozásának gyakran adott
hangos kifejezést.
Ronda gondolkozva nézte doktor Hübbenettet: nézte, hogy remeg beszéd
közben a szakálla, milyen mohón vedeli a sört és micsoda ordenáré alak!
Rondának sohasem volt semmi köze ezekhez az emberekhez, soha; elégtételt
érzett ennél a gondolatnál. Itt kuksolnak ezek a »tanférfiak«, egymásra
leltek: de az ő élete kétes, bitang és kietlenül kopár. És többé nem
gondolt haraggal azokra, akik ott benn ültek. Lassan, lenézően
legyintett a tanár árnyéka felé – és tovább ment.
Csakhamar ujra a város végére érkezett. Visszafordult és bekanyarodott a
Fő-utcába.
Breetpoot konzulék, ugy látszik, bált adnak; a nagy épület végtől-végig
ki van világitva és egyre érkeznek a hintók. Az inas és a portás
kiugranak, felrántják az ajtót és kisegitik a vendégeket. Selyemszoknyák
suhognak a küszöbön. Egy hölgy megáll, mosolyogva, jóindulattal nyujtja
a kezét egy fiatal embernek, aki gyalog jött. Ronda megismerte a csinos
cilinderes fiatal embert, Richter tanár volt. Hallotta, hogy Richter egy
nagyon előkelő familiába készül beházasodni, akik egyébként tanárokhoz
nem ereszkednének le. És Ronda odaát a sötétben busan dörmögött:
– Jó, jó, csak stréberkedj – mondta.
Sárral fröcskölt köpenyében, fumigálta azt a másikat, a beérkezettet, a
nagyjövőjüt, mint valami kaján bandita, aki a sötétből fenyegető
tekintettel nézi a világ örömeit, kezében van a kanóc vége és tudja,
hogy abban a pillanatban robbanthatja fel az egészet, amikor neki
tetszik. Birónak érezte magát mindenek fölött, egész felvidámult; halkan
dörmögni kezdett és maga se tudta miért, ez szaladt ki a száján:
– Önnek még sok borsot törhetek az orra alá és – jól jegyezzük meg – nem
is fogom elmulasztani.
További utján szörnyen jól mulatott. Valahányszor egy cimtábla ötlött a
szemébe, melyről egy kollégája vagy régi diákja nevét olvasta, ezt
gondolta magában, kezét dörzsölgetve:
– Önt is »megcsipem« még egyszer – közben sunyi egyetértéssel mosolygott
a tekintélyes külsejü tornyos házakra, mert bizonyos volt benne, hogy
egyikben rejtőzik Frölich Róza.
Ez a szinmüvésznő iszonyuan felizgatta, felpiszkálta és kihozta a
sodrából. Ő és Ronda között – aki mint valami kóbor kutya lopódzkodott
utána az éjszakában – titkos összeköttetés támadt. Lohmann volt a
második vad: ugyszólván egy más törzsből való indiánus. Ha Ronda
majálisokra rándult, gyakran kellett »rabló pandur«-t játszani a
diákjaival. Fölállott egy dombra, öklét ég felé emelte és vezényelt: –
Vigyázz!… Kész!… Rajta!… és csakugyan felizgatta a kezdődő csatározás.
Mert ezt komolyan vette. Iskola és játék voltak számára az élet. És ma
éjjel Ronda maga volt a »pandur«.
Folyton sóvárabb és izgatottabb lett. A határozatlan körvonalak az
éjszakában félelmet és kéjes bizsergést keltettek benne; minden
utcasarok borzalmas gyönyörrel vonzotta. Szük mellékutcákba ódalgott,
mint valami kalandor, egy ablakból kihangzó suttogás hallatára
szivdobogva lassitotta meg lépteit. Itt-ott egy ajtó nyilt fel
nesztelenül, valahonnan egy rózsaszin fátyolos kar nyult ki Ronda után.
Rémülettel menekült és ujból, ma már másodszor, pedig azelőtt évekig sem
került erre a környékre, a kikötő tőszomszédságába jutott. Hajók
feketéllettek a holdsütésben. Rondának az jutott eszébe, hátha Frölich
kisasszony valamelyik hajón van, egy kabinban alszik; szürkület előtt
megszólal a hajótülök és Frölich Róza szinmüvésznő elvitorlázik messze
tájak felé. Mikor ezt elképzelte, Ronda cselekedni akart, végére járni a
dolognak, vad szenvedélylyel.
Két munkás toppant elő, egyik jobbról, másik balról. Közvetlenül Ronda
mellett találkoztak össze és az egyik igy szólt:
– Há mégy, Klaas?
A másik sötéten és basszushangból felelt valamit az ottani tájszóláson.
Ronda elgondolkozott fölötte, hogy hol hallotta ma már egyszer ezeket a
kifejezéseket és mit jelentenek. Mert huszonhat esztendőn keresztül nem
birta megtanulni a környék tájszólását. Követte a két proletárt és
hallgatta tuláradó szókincsüket több csatakos utcán keresztül. Az
egyiken, amely kissé szélesebb volt a többinél, elkanyarodtak egy
távolabbi ház felé, amelyen határtalan nagy csürajtó tátongott, fölébe
egy kék angyal volt pingálva, ez előtt pedig egy lámpa himbálódzott.
Ronda zenét hallott. A munkások eltüntek a folyóson, az egyik már fujta
is a kihallatszó nótát. Ronda a bejáratnál észrevett valami tarka
cédulát és elkezdte olvasni. »Estély« volt fölébe irva. Ronda tovább
olvasta, mikor körülbelül közepéhez ért, hirtelen kiverte az izzadság és
elkezdett fuldokolni, azután pedig féltében és abban a reményben, hogy
tévedett, ujra nekifogott. Egyszerre csak felpattant és beesett a házba,
mint valami szakadékba.