Ronda is evett, és utána leheveredett a pamlagra. De pont abban a
pillanatban, amikor elszunyadt, a gazdasszonya egy edényt vágott
csörömpölve a földhöz, mint minden áldott nap. Ronda felriadt és sietve
nyult ismét Lohmann irásbeli dolgozata után és elpirult, mintha a benne
levő szeméremsértő passzust most olvasná először. Amellett már nem is
lehetett becsukni a füzetet, annyira összevissza volt hajtogatva azon a
helyen, ahol ez volt:
»Hódolat az isteni müvésznőnek, Frölich Róza kisasszonynak.«
A felirást néhány olvashatatlanná tett sor követte, azután egy darabon
üresen maradt, utána pedig ez következett:
„Rothadt vagy, százszor és ezerszer,
De nagy szinésznő, isteni,
S ha majd a gyermekágyba fekszel…“
A rimet erre még nem találta meg a hetedikes. De a feltételes mód a
harmadik sorban sokat mondott. Arra engedett következtetni, hogy Lohmann
személyesen is érdekelve van a dologban. Hogy ezt kifejezetten
bizonyitsa, arra szolgált volna a negyedik verssor. Ronda, hogy a
hiányzó negyedik verssort kisüsse, ugyanolyan kétségbeesetten
erőlködött, mint a diákok a dauphin harmadik imájánál. Ez a Lohmann ugy
látszik, ezzel a hiányzó negyedik sorral Rondát akarta boszantani. Ronda
pedig növekvő szenvedéllyel küzdött, hogy megmutassa ennek a Lohmannak,
hogy a végén mégis csak ő az erősebb. Meg akarta »csipni« a fiut.
A még ki nem alakult tervek nem hagyták Rondát nyugodni. Nem tudott
otthon maradni, magára kapta malaclopóját és elment hazulról. Hideg eső
szitált. Hátratett kezekkel, lesunyt homlokkal és mérges mosollyal a
szája körül osont a külvárosi utcán. Egy szenes szekérrel meg néhány
apró gyerekkel találkozott, mással senkivel. A szatócsnál a sarkon az
ajtó mögött volt kifüggesztve a városi szinház szinlapja: Tell Vilmos.
Ronda egy gondolattól megkapva, elébe guggolt… Nem, semmiféle Frölich
Róza nem volt a cédulán. Mindamellett könnyen lehet, hogy az a bizonyos
fehérszemély azért ennél a müintézetnél van alkalmazva.
Dröge ur, a szatócs, bizonyára jártas az idevágó kérdésekben.
Ronda keze már az ajtókilincsen tétovázott: de ijedten visszakapta és
sietve odébb állott. Egy szinésznő után kérdezősködni a saját utcájában!
Nem szabad kihivnia az ilyen humánus tudományokban járatlan és alacsony
nivón álló polgárok pletykáit. Annak a Lohmann kölyöknek a leleplezését
titokban és ügyesen kell keresztülvinni… Befordult a városba vezető
fasorba.
Ha sikerül neki, akkor Lohmann Ertzumot és Kieselsackot is magával
rántja a bukásba. Előbb nem akart a direktornak jelentést tenni arról,
hogy megint »csufolták« őt. Majd kiderül, magától, hogy azok, akik ezt
tették, minden egyéb erkölcstelenségben is ludasok. Ronda tudta ezt; a
saját fián tapasztalta. Ez a fiu egy özvegy asszonytól való volt, aki
egyszer fiatal korában anyagilag támogatta őt, hogy tanulmányait
befejezhesse és akit aztán – mihelyt állást kapott – feleségül is vett.
Csontos és szigoru nő volt, de már meghalt. A fia nem volt szebb, mint ő
maga és ezenfelül félszemü. Már diákkorában nyilvánosan mutogatta magát
kétes hirü nőkkel. Rengeteg pénzt vert el rossz társaságban, nem
kevesebbszer, mint négyszer bukott meg a vizsgán, de azért hasznavehető
hivatalnok lehetett volna, ha leteszi az érettségit. Szörnyü távolság
választotta el azoktól a magasabbrendü emberektől, akik államvizsgáikat
letették. Ronda, aki erős elhatározással szakitott a fiával, megértett
mindent, ami történt; sőt csaknem előrelátott mindent, mióta egyszer
kihallgatta a fiát, amint a pajtásaival beszélgetett és a saját apját
csufnevén nevezte!
Hasonló sorsot remélhetett tehát Kieselsack, Ertzum és Lohmann számára,
különösen Lohmann számára, aki hála Frölich Róza kisasszonynak, a
müvésznőnek, már jobb uton van. Lohmann iránti boszujával sietett Ronda.
A másik kettő csaknem eltünt ez elviselhetetlen modoru ember mellett,
aki kiváncsi sajnálkozással fogadja tanitója dühét. Miféle diák ez
voltaképpen?… Ronda emésztő gyülölettel gondolt Lohmannra. A csucsos
tetejü városkapuja előtt hirtelen megállott és hangosan mondta:
– Ezek a legkomiszabbak!
Az egyik tanuló egy patkányszürke, alázatos és alattomos fickó, akinek
semmi más élete nincs, mint az iskolai és aki folytonosan kéz alatt
hadakozik a zsarnokkal: ez Kieselsack; vagy a másik, egy erős bamba
kölyök, aki a zsarnok szellemi fölényével szemben állandó zavarban van,
– mint Ertzum. De annak a Lohmannak, annak már ugy látszik, hogy nem is
imponál a zsarnok! Ronda lassacskán főni kezdett a rosszul fizetett
autoritás megaláztatásaitól, hogy akármelyik alárendeltje elegánsan
szabott ruhában feszithet és csörgetheti előtte a pénzét. Ez egyszerre
tisztán állt előtte, igen, ez szemtelenség, semmi egyéb! Hogy Lohmann
ruhája sohasem poros, hogy tiszta kézelőt visel és ilyen pofákat vág, az
mind: szemtelenség. A mai dolgozat minden tudása, amit az iskolán kivül
szerzett és – a legszörnyübb dolog – Frölich Róza kisasszony, a
müvésznő. Mindez: szemtelenség. És kiderült, szemtelenség az is, hogy
Lohmann Rondát nem nevezte a csufnevén!
Ronda felkaptatott a meredek uton a tornyos házak között, egy templomhoz
érkezett, ahol erősen fujt a szél, malaclopóját maga köré csavarta és
megint ment lefelé. Most egy mellékutca következett, és az első házak
egyikénél Ronda megállott. Jobbra és balra a kapu mellett két
faszekrényke függött, amelynek drótrácsa mögött a szinlap volt
felragasztva, Tell Vilmos szereposztásával. Ronda előbb elolvasta az
egyik szekrénykében, azután a másikban. Végre félénken körülnézett és
belépett a nyitott kapun. Egy kis ablak mögött a lámpa mellett egy férfi
ült; az izgatottságtól csak nehezen birta Ronda felismerni. Ezen a
helyen már legalább husz esztendeje nem volt; és a zsarnok aggodalma
szállta meg, aki elhagyta szokott terrénumát: még félreismerhetik, a
közelébe léphetnek, arra is kényszerithetik, hogy egyszerüen ugy
cselekedjék, mint más közönséges halandó.
Jó darabig álldogált az ablakocska mellett és halkan krákogott. Miután
ennek semmi eredménye sem lett, meggörbitett mutatóujjával bekopogott. A
fej az ablak mögött felijedt és azonnal kinyilt a félretolt rács mögül.
– Mi tetszik? – kérdezte rekedten.
Rondának eleinte csak az ajkai mozogtak. Egymásra meredtek ő és a
kiérdemesült szinész, akinek a vonásai mélyek, kékfeketék voltak, az
orra hegye lapos és csiptetőt viselt. Ronda dadogott:
– Kérem szépen. Szóval önök a Tell Vilmost játszák. Nagyon szép önöktől.
A pénztáros válaszolt:
– Azt tetszik talán gondolni, hogy passzióból csináljuk?
– Persze, persze – hebegett Ronda, mert félt a bonyodalmaktól.
– Csupa üres ház. A várossal azonban szerződésünk van és néha muszáj
klasszikusokat is adni.
Ronda most már szükségesnek látta, hogy bemutatkozzék:
– Én vagyok tudniillik a hetedik osztály osztályfőnöke, az itteni
gimnáziumban, a nevem… Ron… Gonda…
– Örülök. Nevem Blumenberg.
– Én az osztályommal szivesen végignézném egy klasszikus költői mü
előadását.
– Ó ez igazán kedves öntől, tanár ur. Ha megmondom, nagyon örül majd a
diri.
– De – mondta Ronda és felemelte az ujját – a mi Schillerünk ama
drámájára lennénk kiváncsiak, amelyet az osztályom olvas, tudniillik
ugyanis – Az orleánsi szüzre.
A szinész ajka lekonyult, lehajtotta a fejét és alulról – gyászosan és
szemrehányóan – sanditott fel Rondára.
– Rém sajnálom. Mert tetszik tudni, ezt ujra be kellene tanulnunk. Hát a
Tell Vilmos nem lesz jó? Az ifjuság számára ez is megfelel.
– Nem, – szólt Ronda – ez semmi esetre sem. És a legfontosabb, – jól
jegyezzük meg!
Ronda lélekzetet vett, a szive dobogott:
– A legeslegfontosabb Johanna személyesitője. Mert ennek valami igazán
fenkölt szinmüvésznőnek kell lennie, aki a tanuló ifjusághoz egészen
közel tudja hozni – nemde ugyebár – a szüz fönséges alakját.
– Persze, persze – mondta a szinész mély meggyőződéssel.
– Én a magam részéről az önök egyik szinmüvésznőjére gondoltam, akit –
reménylem, nem ok nélkül – sokszor hallottam dicsérni.
– Ojjé.
– Frölich Róza kisasszonyra.
– Kire kérem?
– Frölich Rózára – és Ronda visszatartotta a lélekzetét.
– Frölich? Az nincs is nálunk.
– Biztosan tetszik tudni? – kérdezte Ronda mekegve és halálos zavarban.
– Bocsánat, nem vagyok paralitikus.
Ronda most már rá se mert nézni a szinészre.
– De hisz akkor…
A szinész segitségére sietett:
– Valami tévedés lesz.
– Igen, igen – monda Ronda gyerekes hálával.
– Bocsánatot kérek.
És jobbra-balra bókolt, amig kifelé ment.
– De kedves tanár ur, talán mégis beszélhetünk a dologról. Hány jegyet
parancsol? Kedves tan…
Ronda az ajtóban még egyszer sarkon fordult, mosolya eltorzult, félt az
üldözőjétől.
– Bocsánatot kérek.
És menekült.
Észrevétlenül jutott le az utcára és a kikötőbe. Körülötte a
zsákhordólegények lépései döngtek, mások a padlásablakokba kiabáltak fel
harsányan. Az egész kikötő büzlött a haltól, a kátránytól, az olajtól és
a spiritusztól. Az árbocok és kémények a folyó ágyán már egymásba
olvadtak az alkonyi sötétségben. A sürgés-forgás közepette, amely
napszállat előtt sietve fellobogott, Ronda tépelődve baktatott tovább.
Két dolog foglalkoztatta: hogy lehetne Lohmannt megcsipni és hogyan
lehetne Frölich szinmüvésznő tartózkodási helyét megtudni.
Meglökdösték, angolos elegánciával öltözött urak, akik szállitólevéllel
a kezükben loholtak jobbra-balra, és munkások, akik azt orditották
feléje: »Vigyázz!« Az általános sietség őt is magával ragadta; mielőtt
felocsudott volna, benyitott egy ajtón, az ajtó szemöldökfájára ez volt
irva: »Borozó« és még valamilyen svéd vagy dán felirás.
A boltban felgöngyölt kötelek hevertek, kétszersült és sok kis,
erősszagu hordó. Egy papagály rikácsolta: te szamár, te szamár! Néhány
matróz ivott, mások zsebredugott kézzel beszéltek egy óriási,
veresszakállu ember gyomrába. A veresszakállu kibontakozott a
pipafüstfelhőből, jó ideig tartott, mig ez sikerült neki, a pult mögé
állott, ugy hogy a fali karlámpás bádogreflektora intenziv fényt vetett
tar koponyájára, rátette mancsát a boroskannára és otrombán kérdezte:
– Akar valamit tőlem az ur?
– Adjon nékem – kérte Ronda könnyedén – egy belépőjegyet a nyári
szinházba.
– Mi… mit akar? – kérdezte a veresszakállu.
– Hát igen, a nyári szinházba. Minthogy – nemde, ugyebár – a boltja
ablakában azt olvastam, hogy itt jegyek kaphatók a nyári szinház
előadásaira.
– Na, ilyet még nem hallottam, mióta élek – és nyitva maradt a szája –
hiszen a nyári szinház csak nem játszik télen, vagy mi?
Ronda indignálódva fortyant fel:
– De hiszen ki van téve az ablakába, nemde, ugyebár?
– Hásze, ha ott van, akkor jó helyen van!
Ez kipukkant belőle; de aztán rögtön ujra tiszteletteljesen beszélt a
pápaszemes urral. Okokat keresett, hogy meggyőzhesse az idegent arról,
hogy a nyári szinház most tényleg csukva van. Hogy nehézkes
gondolatmenetét testileg siettesse, rémes, veres, szőrös kezével
óvatosan simogatta az asztallap oldalát. Végre meglelte, amit mondani
akart:
– No bizony azt a legostobább kölök is tuggya – mondotta kedélyesen –
hogy télen nincs nyári szinház.
– Már megbocsásson tisztelt ur! – utasitotta rendre Ronda fontoskodva a
veresszakállut.
Az segitség után kiáltott:
– Hennrik! Laurenz!
A matrózok közelebb vonultak.
– Nem tom, mi baja ennek itt la, minden áron a nyári szinházba akarna
menni.
A matrózok rágták az összegöngyölgetett bagót és a veresszakálluval
együtt nagy erőlködéssel meredtek Rondára, mintha valami exotikus idegen
lenne, akit nem értenek, talán kinai.
Ronda észrevette és sietett, hogy hamarjában elintézze a dolgát:
– Akkor talán megmondhatná nekem, hogy a mult nyáron egy bizonyos
Frölich Róza nevezetü szinmüvésznő tagja volt-e a föntemlitett
müintézetnek?
– Honnan a fenéből tudjam én azt, – rőkönyödött a veresszakállu – tán
azt hiszi, hogy én afféle komédiásokkal szóba állok?
– És még azt szeretném tudni, – szólt Ronda pironkodva – hogy az
emlitett hölgyet a legközelebbi nyáron – jól jegyezzük meg! – lesz-e
szerencsénk láthatni.
A veresszakállu megrémült; egy szót sem értett többé az egészből. A
matrózok egyike gondolt valamit:
– Ne mókázzon itt velünk az ur, mer maj mingyár a markomba köpök!
Azután nyakába huzta a fejét és kotkodácsolva és fenyegetve kezdett
röhögni feketére tátott torkából. A többiek meglökdösték egymást, azután
ők is ugy csináltak. A veresszakállu ugyan egyáltalában nem hitte, hogy
Ronda tréfál; de látta, hogy a respektusa veszélyben forog, amit
vendégeitől mindig megkövetelt: mert a vendégei az alantasai voltak,
matrózok, akiket mintegy ide szegődtetett és később – a kétszersülttel
és a pálinkával együtt – befuvarozott a hajón a kapitányokhoz.
Minden átmenet nélkül müdühbe gurult, roppant elvörösödött, öklével az
asztalra csapott és parancsoló mozdulattal nyujtotta ki az egyik ujját:
– Hallja az ur! Nekem egyéb dolgom is van. Tegye lóvá az öregapját! Oszt
jó lesz már odébbállani, amondó vagyok!
És mivel Ronda még mindig kábultan állott a helyén, a gazda fenyegető
előkészületeket tett, hogy a pult mögül előjöjjön. Ronda lóhalálában
nyomta le a kilincset. A papagály még utána kiáltott: te szamár! A
matrózok bömböltek a röhögéstől. Ronda betette maga után az ajtót.
Sietve befordult a legközelebbi sarkon.
A kikötő környékét elhagyta és csendes, kis utcába jutott. Összegezte az
eseményeket:
– Hibát követtem el, – jól jegyezzük meg! – hibát követtem el.
A szinmüvésznő tartózkodási helyét más módon kell kipuhatolni. Ronda
aszerint nézegette az embereket, hogy ki mit tudhat Frölich
kisasszonyról. Hordárok, cselédek, lámpagyujtogatók jöttek vele szemközt
és egy ujságárus asszony. Ezzel a népséggel nem sokra mehet: ezt
tapasztalásból tudta. Különben az iménti élménye is arra intette, hogy
ilyenfajta emberekkel óvatos legyen. Bölcsebbnek tartotta várni, hátha
előkerül valamilyen ismert arc. És csakugyan a legközelebbi utcáról
éppen most bukkant fel egy volt diák, aki egy évvel ezelőtt még dühöngve
fujta Ronda fülébe a latin verseket. Ez a diák is egyike volt azoknak,
akik sohasem »készültek« és ugy látszik, hogy most boltosinas lett
belőle. Csomó levél volt a kezében és hányaveti módon közeledett. Ronda
feléje tartott, már feltátotta a száját, csak azt várta, hogy köszönjön
előbb a fiu. De hiába várta. A tavalyi diák gunyosan szembenézett
professzorával és oly közel, hogy Ronda magas vállát surolta, elment
mellette és szőke pofája szélesen vigyorgott.
Ronda sietve tünt el az utcában, ahonnan az imént a fiatalember
kibukkant. Ez a kikötő felé vezető lejtős, kis utca volt; és mivel
meredekebb volt a többinél, rengeteg gyerek verődött benne össze, hogy
kis szánokon, lármás játékkocsikon leiramodjanak a lejtőn. Az anyák és
cselédlányok a járdán állottak, felemelték a karjaikat és kiabálták:
»vacsorázni«; de az aprónépség szakadatlanul csuszkált, térdelve a kis
kocsiban, vagy lábát a levegőbe merevitve, lobogó kendőcskével a nyakuk
körül, fülükre kötött sipkával, csetlettek-botlottak lefelé a hepehupás
aszfalthegyről. Rondának, mig keresztülvágott az utcán, jobbra-balra
kellett ugornia, nehogy a kis szekérrudak lépen lökjék. Körülötte
fröcskölt a pocsolyaviz. Az egyik elrohanó kocsiból hirtelen egy átható
hang hallatszott:
– Ronda!
Ronda összerezzent. Rögtön rá néhányan ismételték. Ezek a kis elemisták
és polgáristák bizonyára a gimnáziumi diákoktól tudták meg a nevét: és
azok, akik nem is tudták, miről van szó, együtt orditották a többiekkel.
Ebben a növekvő viharban kellett Rondának megmászni a meredek utcát.
Zihálva érkezett egy templomtérre.
Ezt ő már mind megszokta; a volt diákokat, akik nem köszöntek, sőt a
képibe vigyorogtak, az utcakölyköket, akik utána kiabálták a nevét.
Csakhogy nagy buzgalmában ma nem is számolt ezzel: ma az egész emberiség
adósa volt egy felelettel. Ha valamikor nem is tudtak semmit Virgilius
verseiből, legalább Frölich Róza szinmüvésznőről tudnának most
valamilyen felvilágositással szolgálni.
Ronda a piactérre érkezett, egy trafik előtt ment el, amelynek
tulajdonosa ezelőtt husz esztendővel tanitványa volt és ahonnan
nagyritkán egy-egy doboz szivart hozatott; csak nagyritkán: nem volt
erős dohányos, nem ivott; ment volt minden polgári vétektől. Ennek az
embernek számláiban rendesen törlések voltak: Nagyságos R, és csak
azután változtatta az R-t G-re. Hogy ez kajánság volt-e vagy
véletlenség, azt Ronda sohasem tudta eldönteni; de azért nem mert
belépni a boltba, amelynek küszöbén már rajta volt a lába. Ez a trafikos
valamikor nagyon elvetemült diák volt, akit sohasem lehetett
»megcsipni«.
Gyorsan tovább osont. Az eső már nem szemelt; a szél elhajtotta a
felhőket. A gázlángok vörösen lobogtak. Ferdén, egy ház orma mögül,
kikukkant néha a sárga félhold: egy gunyoros szem, amely rögtön lehunyja
a pilláját, ugy, hogy lehetetlen »megcsipni«.
Mikor a térre lépett, lobogva fellángoltak a központi kávéház nagy
ablakai. Ronda nagyon megkivánt valami különös italt és be szeretett
volna menni. Ma ugyis valahogy csodálatos módon kizökkent az élete
rendes kerékvágásából. És azután odabenn bizonyára megtud valamit
Frölich Róza szinmüvésznőről; ott mindenféléről beszélnek a világon.
Ronda ezt még a régi időkből tudta, mert mikor még a felesége élt, néha,
nagyritkán kiruccant ide egy-egy órácskára. Mióta özvegyember lett,
annyit lehetett egyedül odahaza, amennyi jól esett, igy tehát semmi
szüksége kávéházra. Azonfelül megnehezitette számára az ott tartózkodást
az, hogy az uj tulajdonos szintén egy a városba évek multán
visszaérkezett régi diákja volt. Ez az ember egykori tanárját mindig
maga szolgálta ki és a lehető legnagyobb udvariassággal, – ugy hogy nem
lehetett »megcsipni« – folyton Ronda professzor urnak szólitotta. A
vendégeket ez szörnyen izgatta; Ronda ugy érezte, ha gyakrabban járna
ide, reklámul szolgálna a kávéháznak.
Odébb állott tehát és gondolatokban más helyek után kutatott, ahol
kérdezősködhetne. De egy sem jutott az eszébe. Azok az ismerős arcok,
amelyeket gondolatban felidézett, mind ugy meredtek rá, mint az imént
régi diákja, a boltosinas. A kivilágitott üzletek mögött csupa lázadó
diák ült, akárcsak a trafikos vagy a kávés. Ronda dühbe gurult,
fáradtság fogta el és szomjuságot érzett. Pápaszeme mögül epés
tekinteteket vetett az üzletek és házak kapuja felé, amelyeken régi
hetedikesek cég- és cimtáblái diszelegtek. Ezek a fickók mind őt
ingerelték. Még Frölich szinmüvésznő is, aki e házak egyikében rejtőzik
és aki egyik diákjával nem az »előirt tananyaggal« foglalkozik s
ilyenformán Ronda tekintélyét csorbitja. Közbe néha előbukkant a kapukon
»X« vagy »Y« gimnáziumi tanár névjegye; ilyenkor Ronda izgatottan
forditotta el a tekintetét. Az ott a saját osztálya előtt nevezte őt
»ugy«; hogy azután később kijavitotta, az már édeskeveset ért. Ez itt
egyszer látta Ronda fiát, a sétatéren, valami kétes hirü fehérnéppel és
elpletykálta a városban. Ellenségek fenyegetéseitől körülvéve, rótta
Ronda az utcákat. A koponyája csucsán valami feszült érzéssel, osont a
házak mentén; mert minden pillanatban attól kellett tartania, hogy a
nevét – mint egy dézsa moslékot – valamelyik ablakból a fejére zuditják!
És minthogy nem láthatná, nem is »csiphetné« meg a kiabálót. Egy
megháborodott osztály – ötvenezer diák – tombolt Ronda körül.
Igy menekült, maga se vette észre, a város legfélreesőbb és legmélyebben
fekvő utcájába, amelynek a végén a vén kisasszonyok menhelye volt. Itt
teljes sötétség uralkodott. Néhány elsuhanó alak, rövidke »mantillában«,
bebugyolált fejjel iparkodott hazafelé, batyubálról vagy vecsernyéről
jövet, furcsán és lopvást csörömpöltek s végül eltüntek egy-egy ház
nyilásában. Egy denevér háromszögeket irt le Ronda kalapja fölött. Ronda
gondolkozott és a távoli városka felé bandzsitott:
– Nincs itt egyetlenegy tisztességes ember se.
Aztán megint igy szólt:
– Majd megmutatom én…
Minthogy azonban már az ájulás környékezte, gyülölete vacogássá vált és
ugyancsak rázta őt a gyülölet e sok ezer lusta és gonosz diák iránt,
akik sohasem végezték el a kötelességüket, folyton »csufolták« őt, máson
sohasem járt az eszük, mint haszontalanságon; és akik most ezzel a
Frölich nevezetü szinmüvésznővel is csak boszantják, nem adták fel
Lohmann-t, sőt ugy viselkedtek, mint akik »közösséget« vállalnak
egymással a tanár ellen; akik most mind a vacsoránál ülnek, de arra
kényszeritik őt, hogy itt bódorogjon és akik – csak most, ebben az
órában érezte világosan – valami nagy-nagy igaztalanságot követtek el
vele, a hosszu esztendőkön keresztül, amelyeket a körükben töltött,
egészen tönkretették a hirnevét és a böcsületét.
Ő, aki huszonhat esztendeje látta maga előtt az osztályt, mindig
ugyanazokkal a kaján és vigyorgó arcokkal, nem vette soha észre, hogy
ezek az arcok, idő multán, kint az életben csaknem közönyössé változtak
Ronda tanár ur nevének a gondolatára és hogy később még jóindulatot is
mutattak.
A folytonos háboruskodás és feszültség közepette nem tudta megérteni,
hogy az öregek a városban nem azért hivják őt »ugy«, hogy ingerkedjenek
vele, hanem kedves diákkori emlékeket elevenitenek fel ilyenkor,
amelyeket most már nagyon ártatlannak és vidámnak látnak; és azt sem
tudta megérteni, hogy a városban ő ugyan kómikus figura, de sokak
számára rokonszenvesen kómikus figura. Nem hallotta például két
legrégibb diákjának a párbeszédét, amint egy utcasarkon szeretetből – ő
azt hitte gunyból – utána néztek:
– Hogy él ez a szegény Ronda? Napról-napra vénül.
– És napról-napra rondább.
– Mindig ronda volt az istenadta.
– Maga már nem emlékszik. De helyettestanár korában egész jóképü ember
volt.
– Igazán? Mit nem tesz a név. Én el sem tudom képzelni, hogy nem –
ronda.
– Bizony-bizony. Azt hiszem, hogy ő maga is igy van ezzel. Ilyen név
ellen nem lehet küzdeni, be kell adni a derekunkat.