I.

Mivel a neve Gonda volt, az egész iskola csak ugy hivta, hogy Ronda. A

többi professzor időnként változtatta a csufnevét. Uj diákcsapat került

egy-egy osztályba, vérszomjas tekintettel felfedezte valamelyik tanárnak

az elmult esztendőben még nem eléggé méltányolt kómikus tulajdonságát és

kiméletlenül csufnevet adott neki. Ronda azonban már sok generáción

keresztül viselte a magáét, az egész város igy nevezte, a kollégái is

igy hivták, a gimnáziumban és a gimnáziumon kivül a háta mögött. Azok a

tanárok, akik kosztos-diákokat vagy privátosokat tartottak, naponta

beszéltek növendékeik előtt Ronda tanár urról. De az a megfigyelő, aki a

hetedik osztály osztályfőnökén valami ujat akart volna észrevenni és egy

uj nevet akart volna adni neki, sohase érte el a célját; már csak azért

sem, mert az öreg tanár rég megszokott csufneve olyan brilliánsul

hatott, mint huszonhat esztendővel ezelőtt. Mikor az iskola udvarán

keresztül ment, az egyik diák átkiabált a másiknak:

– Nem érzed, milyen ronda szag van itt?

Vagy:

– Phü, micsoda ronda bogár!

És azonnal hevesen rángani kezdett az öreg válla, mindig a jobb válla és

ferde-zöld tekintetet vetett pápaszeme mögül, amely tele volt sanda

félelemmel és boszuvággyal: egy rossz lelkiismeretü zsarnok pillantása

volt ez, aki köpenyek redőiben elrejtett tőrök után szaglász. Gyér

sárgásszürke szőrökkel fedett merev álla fel és lebillent. Semmit sem

tudott »bizonyitani« a kiabáló fiura és szó nélkül kellett elódalognia,

cingár és mégis trotyakos lábszáraival, zsiros karimáju kőmüves

kalapjával.

Tavaly, amikor jubileumát ülte, a gimnázium fáklyásmenetet rendezett a

tiszteletére. Ronda kiment a lakása erkélyére és beszédet mondott. Mig

minden fej meredt nyakkal bámult a magasba, hogy hallja, hirtelen valami

kellemetlen, nyivákoló hang szólalt meg:

– Phü, de ronda szag van itt!

Mások ismételték:

– Phü, de ronda szag van itt!

– Phü, de ronda szag!

A professzor odafent elkezdett dadogni – bár előre sejtette az

incidenset – és valamennyi orditónak jól belelátott a tátott szájába. A

többi tanár ur a közelben állott; ő pedig érezte, hogy ujra nem tud

semmit »bizonyitani«; de az összes neveket beirta a fekete könyvbe. És

másnap a nyivákoló hang tulajdonosát – mert szegény nem tudta, hol

született az orleánsi szüz – jóindulatuan biztositotta, hogy még sok

kellemetlenséget szerez neki ebben az életben.

És csakugyan, Kieselackot nem engedte át a vizsgán. Vele együtt hasaltak

el mindazok, akik azon az emlékezetes jubileumi estén orditoztak. Igy

Ertzum is. Lohmann azonban nem orditott, mégis megbukott. Az egyik a

hanyagságával, a másik a tehetségtelenségével segitette Ronda boszuját.

Félévvel később, egy őszi délelőtt 11 órakor, tiz perc alatt – mielőtt

iskolai dolgozatot irtunk volna az orleánsi szüzről – történt, hogy

Ertzum, aki még mindig nem tudott közelebb férkőzni a szüzhöz és egy

előrelátott katasztrófától félt, kétségbeesésében felrántotta az ablakot

és nyivákoló hangon – csak ugy találomra – kiorditotta a ködbe:

– Ronda!

Nem tudta, hogy a tanár ur a közelben van-e és nem is törődött vele. A

szegény vállas vidéki kamaszt elragadta a szenvedélye, hogy még egyszer

utóljára egy pillanatra recsegtesse hangját, mielőtt két óra hosszat

kuporog egy üres fehér lap előtt, amelyet neki kell majd – ugyancsak

üres koponyája segitségével – szavakkal tele szántani.

Véletlenül Ronda csakugyan akkor ment keresztül az udvaron. Mikor

meghallotta a kiáltást, félreugrott. Fent a ködben felismerte Ertzum

tömzsi körvonalait. Egyetlen diák se volt lent az udvaron, senkinek sem

szólhatott Ertzum kiáltása.

– Most az egyszer – gondolta magában kárörömmel Ronda – engem értett.

Most az egyszer tetten értem.

Öt ugrással felrohant a lépcsőn, kitárta az osztály ajtaját, keresztül

rontott a padok között és rápattant a katedrára. Itt reszketve

megállott, fuldokolt, lélekzetet kellett vennie. A diákok felállottak,

hogy üdvözöljék, a fülsiketitő lárma egy pillanat alatt bénult némasággá

változott. Ugy tekintették az osztályfőnöküket, mint egy közveszélyes

állatot, akit sajnos, lebunkózni nem lehet, sőt, aki rövid ideig

veszedelmes fölényt nyert rajtuk. Ronda melle hevesen zihált; végül

vésztjósló hangon kibökte:

– Az imént ujból hallottam egy bizonyos szót, valaki felém kiáltotta,

egy jelzőt – egy nevet, amelyet egyáltalán nem türök. Nem türöm, hogy

olyan valaki, mint ön, akinek jellemét és tudását sajnos, nagyon is van

szerencsém ismerni, engem gyalázatos csufnévvel illessen. Nem türöm,

érti, nem türöm. Az ön elvetemültsége Ertzum határtalan, de biztositom,

hogy megtanitom keztyübe dudálni. Még ma jelentést teszek az igazgató

urnak és ami engem illet, minden befolyásomat latba vetem, – jól

jegyezzük meg – hogy az intézet legalább az emberiség ilyen söpredékétől

megtisztittassék.

Utána ledobta válláról a köpenyét és igy hörgött:

– Leülni!

Az osztály leült, csupán Ertzum maradt állva. Vastag, szeplős feje most

oly tüzvörös volt, mint sörtéi, a feje bubján. Valamit akart mondani,

többször pedzette, de benne rekedt a szó. Végre kinyögte:

– Nem én voltam, tanár ur kérem.

Több hang támogatta őt, áldozatkészen és barátian:

– Nem ő volt, tanár ur kérem.

Ronda felhördült:

– Csend legyen!… És ön, Ertzum, jegyezze meg, hogy már volt egy éppen

ilyen nevü ember – nemde, ugyebár – akinek a pályáját hátráltattam és

azt is jegyezze meg, hogy az ön további előmenetelét ha nem is

lehetetlenné, de mint annak idején a nagybátyjáét, kinos-keservessé

fogom tenni. Maga tiszt akar lenni, ugy-e Ertzum? A nagybátyja is az

akart lenni. Mivel azonban az előirt tananyagot sohasem tudta sikeresen

befejezni és az egy évi önkéntesi szolgálathoz szükséges érettségi

bizonyitványt – ennek következéseképpen és folytán – sokáig nem kapta

meg, afféle svindli-gimnáziumba ment, ahol szintén megbukhatott és

később csak őfelsége legmagasabb kegyelme folytán lehetett tiszt, bár –

ugy látszik – ezt a pályát is hamar abba kellett hagynia. Nos tehát!

Ugyanez a sors, legalább is hasonló sors vár önre is, Ertzum. Sok

szerencsét hozzá! Egyébként a véleményem az ön egész familiájáról

Ertzum, már tizenöt esztendeje megvan és nem változott… Mivel pedig –

Itt Ronda hangja siri karaktert öltött.

– Ön szellemtelen fajankó, meg se érdemli, hogy foglalkozzék annak a

magasztos szüznek az alakjával, akire most áttérünk: takarodjék innen,

ki a dutyiba!

Von Ertzum, aki kissé nehézfejü volt, még mindig figyelt, ámult-bámult,

hogy mit akar. Észre se vette, hogy a megfeszitett figyeléstől

állkapcsával öntudatlanul utánozta a professzor állának a mozdulatait.

Ronda álla, amelynek felső részéből több sárgás tüske meredezett kifelé,

ugy forgott a két feszes szájszöglet között, mintha tengelyen keringene,

a nyála pedig egész az első padig fröccsent. Orditani kezdett:

– Még merészkedik, szemtelen kölyök!… Takarodjék ki – mondtam már – ki a

dutyiba!

Ertzum riadtan szédült ki a padból. Kieselsack odasugott neki:

– Vigyázz.

Lohmann fojtott hangon bátoritotta:

– Ne félj, majd elbánunk vele.

Az elitélt a katedra előtt ódalgott a kis helyiségbe, amely az osztály

ruhatárául szolgált és vak sötétség uralkodott benne. Ronda

megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor az ajtó a vállas legény mögött

becsukódott.

– Most pedig igyekezzünk pótolni, a mulasztott időt, mondta, amelyet ez

a lurkó ellopott tőlünk. Angst, itt van a feladat, fogja, irja a

táblára.

Az eminens fogta a cédulát, közellátó szemeihez emelte és lassan

nekifogott az irásnak. Valamennyien izgalmas várakozással lesték, hogy

milyen betük támadnak a kréta nyomán. Minden ettől függött. Ha olyan

jelenetről lesz szó, amelyet véletlenül sohasem »vettek át«, akkor

egyiknek sincs »dunsztja« a dologról és akkor »benne vannak a pácban«,

Babonából már előre mondogatták, még mielőtt a betük a táblán

kialakultak volna:

– Boldog Isten, dacit kapok.

Végre felirta:

JOHANNA:

Három imát mondtál az ég urához;

Figyelj, dauphin, hogy tudom-e imáid.

(Az orleánsi szüz, első felvonás, tizedik jelenet.)

Feladat: A dauphin harmadik imája.

Mikor elolvasták, valamennyien egymásra néztek. Mindnyájan »benne voltak

a pácban«, Ronda »megfogta« őket. »Hamiskás« mosolygással dült bele

karosszékébe, fönn a katedrán és lapozgatni kezdett a noteszében.

– Nos? – kérdezte anélkül, hogy felnézett volna, mintha minden rendben

lenne, – akarnak még valamit tudni?… Tehát kezdjék!

A legtöbben füzeteik fölé kuporodtak és ugy tettek, mintha máris

irnának. Néhányan bambán bámultak maguk elé.

– Még van ötnegyed órájuk, jegyezte meg Ronda közönyösen és belsejében

ujjongott. Ezt a dolgozatot még senkise adta fel, egyetlenegy

lelkiismeretlen tanárfinak se jutott ezsébe, hogy ez a banda eddig

hitvány »puskák«-ból irta ki a dolgozatait és ugy csuszott át egyik

osztályból a másikba.

Egyesek az osztályban emlékeztek az első felvonás tizedik jelenetére és

konyitottak valamit a dauphin két első imájához. De a harmadikra nem

emlékeztek, mintha nem is olvasták volna sohase. Angst és még ketten,

hárman, köztük Lohmann is, egész bizonyosak voltak benne, hogy sohasem

olvasták. Hiszen a dauphin csupán két esti imáját ismételteti el a

szüzzel; ez tökéletesen meggyőzi Johanna isteni küldetésében való

hitéről. A harmadik egyáltalán nincs is meg. Akkor biztosan más helyen

van, vagy valahol kiviláglik – közvetve – a cselekményekből; vagy talán

egyszerüen beteljesedik anélkül, hogy tudhatná az ember, hogy itt valami

beteljesedett? Hogy itt valami bibi van, azt Angst, az eminens is

bevallotta magának titokban. Mindenesetre erről a harmadik imáról, sőt

egy negyedikről és ötödikről is kell, hogy valami mondani valója legyen

az embernek, ha Ronda ugy kivánja.

Azokról a dolgokról, amelyek létezéséről, legalább meg voltak győződve

mint a hüség kötelességéről, az iskola áldásáról, a hazaszeretetről, már

megszokták, hogy egy csomó lapot gondolkozás nélkül irjanak tele

frázisokkal, a német dolgozatok évek óta erre nevelték őket. Ez a téma

sem érdekelt senkit; de ők azért körmöltek. A drámai költemény, amelyből

ezt a feladatot a tanár kipicézte, a lednagyobb közundort keltette, mert

már hónapok óta egyébre se szolgált, mint hogy a diákokat »pácba

ültesse«.

Az orleánsi szüzzel már husvét óta foglalkozott az osztály, szóval éppen

háromnegyed éve. Az ismétlők pedig két kerek éve rágódtak rajta.

Olvasták már előlről hátra és visszafelé, jeleneteket tanultak belőle

kivülről, történelmi fejtegetéseket firkáltak róla, poetikai és

grammatikai szabályokat állapitottak meg; verseit prózába ültették át és

a prózát megint vissza versbe. Mindazok, akik az első olvasásnál valami

fényt és szint éreztek ki ezekből a versekből, már rég eltompultak

varázsa iránt. A lehangolt lant hurjain nem tudtak már semmiféle

melódiát kipengetni. Senki sem hallotta többé a sajátos fehér

leányhangot, amelyben kisérteties, zordon kardok emelkedtek ütésre,

amelyben nem boritotta többé páncél a szivet és amelyben kiterjesztett

angyalszárnyak fényeskedtek tündökölve és szörnyüen. Akit e fiatal

kamaszok közül egyszer később e pásztorleány csaknem fullasztó

ártatlansága reszketésbe hozott volna, aki egyszer megszerette volna

benne gyöngeségének diadalát, aki megsiratta volna egyszer ennek az

Istentől elhagyott gyermeki szüziségnek a sorsát, hogy itt a földön egy

szegény, gyámoltalan és szerelmes leánnyá változott, az a diák örökre

lemondhat ezekről a friss szenzációkról, miután Ronda professzor

vezetése mellett átrágta magát a drámán. Annak a diáknak legalább is

husz évre van szüksége, amig Johannában ujból mást láthat, mint egy

poros és száraz aggszüzet.

A tollak percegtek; Ronda tanár ur a legnagyobb lelkinyugalommal

ölbetett kezekkel nézett el a meggörbült nyakak fölött. Az mindig jó nap

volt, amikor »megcsipett« valakit, különösen ha olyan valakit, aki a

csufnevét kimondta. Sajnos, már két esztendeje, hogy egyetlenegyet sem

sikerült »megcsipnie« a sunyi csufolódók közül. Ezek sovány esztendők

voltak. Az évek aszerint voltak soványak vagy kövérek, amint Ronda

»megcsipett« néhányat vagy pedig »nem tudott bizonyitani«.

Ronda, aki tudta, hogy a diákok a háta mögött ellenségei, hogy becsapják

és gyülölik, ugy bánt velök, mint halálos ellenségeivel, akik közül

sohasem lehet eleget »pácba ültetni« és megbuktatni a vizsgán. Mivel

egész életét iskolában töltötte, a diákokat és csip-csup ügyeiket

sohasem tolhatta ki a tapasztalt ember perspektivájába. Oly közelről

látta őket, mintha hasonszőrü lenne és csak véletlenül jutott volna a

hatalomhoz és a katedrára. Ugy beszélt és gondolkozott, mint ők,

használta a csibészkifejezéseket, az öltözőt »dutyi«-nak hivta.

Feddő beszédeit abban a stilusban tartotta, amilyen stilusban a diákok a

klasszikusokat forditották, latinos körmondatokban, át meg átszőve ilyen

szavakkal, mint »nemde«, »ugyebár«, »valóban« és hasonló halmozásával

apró, ostoba kötőszavaknak, amelyeket különösen a nyolcadik osztály

Homérosz-óráin kultivált; mert a görög klasszikusok henye pedantériáit,

a jelentés nélkül való kötőszavakat – a nyelv ez apró muslicáit –

»szóról-szóra« kellett forditani. Mivel neki magának merevek voltak a

tagjai, ugyanezt követelte meg az intézet minden egyes növendékétől is.

A fiatal agyvelők és fiatal izomzatok folytonos mozgási vágya, teljesen

idegen maradt tőle. Ronda elfelejtette és sohasem tudta megérteni a

diákoknak, ezeknek a fiatal csikóknak hancurozását és dübörgő kedvét, a

hirigeléseket, a csinyeket, azt, hogy egymásnak néha jókora testi

fájdalmakat okoznak és annyi fölösleges erőt és bátorságot pazarolnak

haszontalan és értelmetlen dolgok véghezvitelére. Ha büntetett, nem

azzal az előre megfontolt fenntartással tette, hogy: »ti huncutok

vagytok, ez igy van jól; de azért fegyelemnek mégis kell lenni«; hanem

komolyan büntetett, a fogát vicsoritva. Mindaz, ami az iskolában

történt, Ronda számára véresen komoly volt és az igazi élet erejével

hatott. A hanyagságot egy mélyen elzüllött, semmirekelő polgár

romlottságához hasonlitotta, a figyelmetlenséget és nevetést az

államhatalom ellen való erőszaknak minősitette, egy békarakéta a

forradalom szellemét reprezentálta és a »csalási kisérlet« minden időkre

megbecstelenitést vont maga után. Ilyen esetekbe Ronda belesápadt. Ha

valakit a dutyiba hesselt, ugy érezte magát, mint egy zsarnok, aki

megint egy csomó országháboritót küldött gályarabságba és a félelem és

győzelem érzésével, korlátlan hatalmát, de egyuttal a saját

pusztulásának viharát is érzi. És a »dutyi«-ból visszajötteket és

mindazokat, akikkel valaha is baja volt, Ronda sohasem felejtette el.

Mivel negyedszáz éve müködött már az intézetnél, a város és a környék

tele volt régi tanitványaival, olyanokkal, akiket a csufneve

kimondásában »megcsipett« vagy olyanokkal, akikre »nem tudott semmit

bizonyitani« és akik még ma is mind igy hivták őt! Az iskola az ő

számára nem zárult be a falkeritéssel, kiterjeszkedett az egész városra

és minden korhatárra. Mindenütt megátalkodott, elvetemült fickók voltak,

akik »feladataikat« nem vették át és »nem präparálták« és a tanár iránt

ellenséges rosszindulattal viseltettek. Ha husvéttájt keze alá került

egy zöldfülü uj diák, aki csak otthon hallotta, amint idősebb rokonai

kigunyolták Ronda tanár urat és nevettek rajta, mint egy kedves, humoros

ifjukori emlékükön, a professzor az első alkalommal – amikor a szegény

diák nem tudott felelni, – sziszegve ráfujt, mint egy vadmacska:

– Az önök fajtájából már háromszor volt itt szerencsém. Gyülölöm az

egész retyerutyáját.

Ronda a fönséges magaslatról, ahová került élvezte képzelt biztonságát;

közben azonban uj veszély fenyegetett. Lohmann volt a merénylő.

Lohmann nagyon gyorsan összeütötte a dolgozatát és valami privát

foglalkozás után látott. Ez azonban sehogyse ment, mert barátjának,

Ertzumnak az esete nem hagyta nyugton. Ő bizonyos fokig erkölcsi

védencének tekintette a pufók, fiatal, nemes fiut és ugy érezte, a saját

becsületének tartozik azzal, hogy barátjának szellemi gyöngéit – ahol

csak teheti – saját képességeivel takargassa. Abban a pillanatban,

amikor Ertzum valami hallatlan ostobaságot akart kinyögni, Lohmann

hangosan krákogni kezdett és közben halkan odasugta neki a helyes

feleletet. Ha pedig ez nem sikerült, a legértelmetlenebb badarságot is

érthetővé és tiszteltté tudta tenni a többi fiu előtt, annak a

kijelentésével, hogy Ertzum csak azért mondott ilyesmit, hogy halálra

boszantsa a tanárt.

Lohmann feketehaju fickó volt. Haja elől a homlokára csapzott és mélabus

tincsekbe csavarodott. Az arca sápadt volt, mint Luciferé és nagyon

mozgékony. Heinés verseket irt és szerelmes volt egy harminc éves

asszonyba. Irodalmi müveltségének fejlesztése nagyon igénybe vette és az

iskolára nem sok időt fordithatott. A tanári testületnek feltünt, hogy

Lohmann csak az utolsó negyedben lát neki a munkának és bár mindig elég

jól vizsgázott, mégis megbuktatták, már két osztályban. Igy tehát

Lohmann, akárcsak a barátja, tizenhét éves kora dacára, tizennégy,

tizenöt éves fiukkal járt együtt. És ha Ertzum testi fejlettségénél

fogva husz évesnek látszott, Lohmannt a muzsa öregbitette meg, aki

homlokon csókolta.

Hogy hathatott Lohmannra ez a fabábu, ez a paprikajancsi ott a katedrán,

ez a fixa ideában szenvedő szegény majom? Ha Ronda felszólitotta, lassan

letette a könyvet, amit a pad alatt olvasott, széles, halványsárga

homlokát barátságtalan redőkbe vonta és megvetően lehunyt szempillái

mögül bámulta a kérdező silány és epés zavarát, bőrén a fekete atkákat,

kabátja hajtókáján a hajkorpát. Végül aztán a saját manikürözött

körmeire bámult. Ronda talán mindegyiknél jobban gyülölte Lohmannt és

nemcsak az elvetemült nyakassága miatt, de azért is, mert Lohmann nem

mondta ki soha a csufnevét; tompán sejtette, hogy valami még rosszabbat

rejteget a tarsolyában, valami nagyon, nagyon rosszat. Lohmann a szegény

öreg gyülöletét minden jóakarata mellett is csak fakó lenézéssel

viszonozta. Undorral vegyes szánalmat érzett iránta. De hogy Ertzum-mal

ugy bánt, azt személyes provokálásnak látta. A harminc diák közül ő

egyedül tartotta alacsony hitványságnak, amit a tanár ur Ertzum

nagybácsijáról mondott. Ez már mégis több a soknál. Lohmann elhatározta

magát. Felkelt, kezét a pad peremére támasztotta, kiváncsian a tanárja

szemébe nézett, mintha valami különös dolgot cselekednék és előkelően,

higgadtan szólt:

– Tanár ur kérem, nem lehet irni. Olyan ronda szag van itt.

Ronda felpattant a székéről, egyik tenyerét rimánkodva szétterjesztette,

az állkapcsait némán egymásba harapta. Erre nem volt elkészülve, –

hiszen csak az imént idézte egy elvetemült diák eszébe a vallást és az

erkölcsöt. »Megcsipje« ezt a Lohmannt is? Semmire se áhitozott igy. De

hogy »táncoltassa meg?«… Ebben a lélekzetállitó pillanatban a kis

Kieselsack felnyujtotta kék ujjait, amelyeken a körmök össze-vissza

voltak harapdálva, csattintott velük és elkényszeredetten nyafogott:

– Lohmann nem hagy dolgozni, mindig azt mondogatja, hogy itt olyan ronda

szag van.

Kuncogtak és vihogtak, néhányan csoszogtak a padlón. Ekkor Rondát,

akinek a forradalom vihara már az arcába fujt, elfogta a pánik.

Felrobbant a székről, a katedráról ide és oda bökött, mindenfelé, hogy a

sok-sok lázadót és ostromlót elhesselje és orditott:

– A dutyiba! Mind a dutyiba!

Nem csillapodott el; azt hitte, hogy csak valami bravuros erőszak

mentheti meg. Egy pillanat se telt belé, Lohmannra vetette magát,

megragadta a karját, össze-vissza rázta és fulladtan kiabált:

– Ki innen. Ön többé nem méltó arra, hogy az emberi társadalom

jótéteményeit élvezze.

Lohmann unottan és kelletlenül szót fogadott neki. Végül Ronda

nekilóditotta és az öltöző ajtajához akarta vágni; de ez nem sikerült.

Lohmann leporolta ruháját, ott, ahol Ronda megfogta és higgadt léptekkel

a »dutyiba« tünt el. Erre a tanár ur Kieselsackot kezdte keresni. Ez

azonban a háta mögött elsiklott és már ott kuksolt duzzogva és

grimaszokat vágva a dutyiban. Az első eminensnek kellett felvilágositani

a tanár urat, hol van Kieselsack. Ronda pedig rögtön azt követelte,

folytassák a gyakorlatirást s ez a kis epizód semmikép se téritse el

figyelmüket az orleánsi szüztől.

– Miért nem irnak? Még csak tizenöt percük van. Amelyik dolgozat

befejezetlen – jól jegyezzük meg – azt át se olvasom.

A fenyegetés következtében a legtöbbnek egyáltalán semmi se jutott

eszébe és elfanyarodtak az arcok. Ronda sokkal izgatottabb volt, semhogy

ebben igazi öröme teljen. Valami ösztön munkálkodott benne, hogy minden

ellenállást megtörjön, minden készülő merényletet meghiusitson és

köröskörül csendet teremtsen, halotti csendet, mint a temetőben. A három

rebellisnek »kitette a szürét«, de füzeteik még mindig ott hevertek a

padon, szétteregetve s belőlük a lázadás szelleme áradt.

Ertzum és Kieselsack dolgozataiban verejtékes és ügyetlen

mondatszerkezetek voltak, amelyek legalább jóakaratról tanuskodtak.

Lohmannnál azonban érthetetlen, hogy még nem is »taglalta« a feladatot,

dolgozatát be se osztotta A, B, C, a, b, c és 1., 2., 3.-ra. Csak néhány

oldalt irt tele, amit Ronda növekvő felháborodással vett tudomásul. Ezt

irta:

»A dauphin harmadik imája. (Az orleánsi szüz I. 10.)

A fiatal Johanna bevezetteti magát az udvarhoz holmi szélhámos fogással,

sokkal ügyesebben, mintsem éveiből és paraszti mivoltából következtetni

lehetne. A dauphin-nak odaadja a három ima tartalmi kivonatát, amit az

utolsó éjen az éghez intézett s a tudatlan nagyur nagyon elcsodálkozik,

hogy milyen jó gondolatolvasó. Ismétlem: a dauphin három imájáról van

szó; de tulajdonképpen csak kettőt mond el a szüz: a harmadikat már

elengedi a dauphin, aki látja, hogy mindent tud. A szüz szerencséjére:

mert a harmadikat már nehezen tudta volna. A szüz már a két első imára

vonatkozóan megmondta a dauphinnak, miért imádkozott az Istenhez; ha van

őseinek le nem vezekelt büne, őt vegye el áldozatul a népe helyett; ha

pedig el kell vesziteni országát és koronáját, hagyja meg neki barátját

és szeretőjét. A legfontosabbról, az uralkodásról ezzel lemondott. Miért

imádkozott volna? Ne is firtassuk a dolgot. Ő maga se tudja. Johanna se

tudja. Schiller se tudja. A költő egy kukkot se tud és igy szól: »és igy

tovább«. Ez az egész titok és az, aki ismeri a müvészek könnyüvérüségét,

csöppet se csodálkozik rajta«.

Pont. Ez volt minden – és Ronda, aki reszketni kezdett, most világosan

látott: ezt a tanulót kell eltávolitani, ettől a rákfenétől kell

megoltalmazni az emberi társadalmat, ez sürgősebb, mint Ertzum

eltávolitása. Aztán a következő lapra tekintett, amelyre még valami volt

firkálva és félig kitépve fityegett ki a füzetből. Mikor azonban a tanár

ur megértette a firkálás értelmét, rózsálló felhő szállt ráncos arcára.

Gyorsan és lopvást csukta be a füzetet, mintha látni se akarná többet;

még egyszer kinyitotta, a többi közé dobta, hevesen fellélegzett. Érezte

a kényszeritő szükséget: itt az idő, hogy »megcsipje!« Egy ember, aki

odáig züllött, hogy egy szinésznőt… egy szinésznővel… egy szinésznőnek…

Rózának hivják… Rózának… Harmadszor is megragadta Lohmann füzetét. Ekkor

csöngettek.

– Beadni! – kiabált Ronda, mert roppantul félt, hogy egy diák, aki nem

fejezhette be, még befejezheti és jobb kalkulust kap. Az eminens

összegyüjtötte a dolgozatokat; néhányan az öltözőnek estek.

– Ne tolakodjanak. Várjanak! – orditotta Ronda, rémülten. Legjobban

szerette volna zár alatt tartani a három nyomorultat, addig, amig elő

nem késziti nekik a biztos és gyilkos kelepcét. Ez azonban nem megy oly

gyorsan, erről logikusan kell gondolkozni. Lohmann esete egyelőre az

elvetemültség roppantságával minden mást tulragyogott.

A kisebbek közül sokan sértett jogérzettel álltak a katedra elé.

– Tanár ur kérem, tessék haza engedni!

Rondának be kellett engednie őket a »dutyi« – ba. A tolongásból

egymásután kijött a három számüzött, immár felöltözködve, köpenyekben.

Lohmann már a küszöbön megállapitotta, hogy füzete Ronda kezében van és

unottan szánta szegény tanárnak a tulbuzgalmát. – Most valószinüen az

öregjének is be kell jönnie és beszélni kell az igazgatóval.

Ertzum magasra felhuzta hirtelenszőke szemöldökeit, mintha eltört volna

a mécses. Kieselsack a »dutyi«-ban elkészitette a védőbeszédet.

– Tanár ur kérem, nem igaz, nem mondtam, hogy itt ronda szag van. Csak

azt mondtam, ő mondta…

– Hallgasson! – torkolta le Ronda remegve. Nyakát előre tolta és

hátrahuzta, uralkodott magán és tompán hozzátette:

– A sorsuk egy hajszálon függ a fejük fölött. Menjenek. Mind a hárman

elmentek haza ebédelni, vitték a sorsukat is, amely egy hajszálon

függött a fejük fölött.