Egy közeli rokonom, aki egyéb, okos foglalkozás hiján, haszontalan mesék
irásával keresi meg a mindennapi fekete kávéját, nemrégiben könyvet irt
egy huncut, de nagyon bájos gépirókisasszonyról, aki addig intrikál,
hizelkedik és kelleti magát, mig a hatalmas pénzintézet félistene, a
milliomos vezérigazgató feleségül veszi. Ez a szőke, kékszemü és
szörnyen ravasz kis teremtés érdemetlenül nagy népszerüségre tesz szert
az olvasók között, ami nem is csoda, hiszen hol az a fiatal leány, aki
ne álmodoznék arról, hogy a mesék lovagja – nem a régi módi keresztes
vitéz, hanem a modern bankigazgató – egy szép napon mint szerelmes kérő
fog a lányszobájában megjelenni? Mióta a piszeorru Lehmann Vilmából
Hontiné ő méltósága lett, azóta minden gépirókisasszony szivdobogva megy
el a főlépcsőn a bank félelmetes ura mellett, hiszen ami a mesében olyan
egyszerüen megtörténhetett, miért ne történhetnék meg végre az életben
is? Az irógépek ábrándozó kis tündérei között tehát joggal népszerü lett
ez az én meséket firkáló atyámfia, sőt – hihetetlen, de igaz – még reám,
az ő vén bátyjára is esett egy-két sugárnyi ebből a kedves és
irigylésreméltó szimpátiából. Abban a temérdek levélben, melylyel a
postás naponként megörvendeztet, mindig van nehány, mely az irógépek
szorgalmas kezelőnőitől ered s valamennyi a szerencsés Lehmann Vilmára
hivatkozik, aki a családom egy tagjának köszönheti, hogy ilyen
tüneményes karriért csinált. Ha Lehmann Vilmáért ennyire exponáltuk
magunkat, akkor – mondják bizalommal – az ő panaszaik se fognak süket
fülekre találni nálunk. Ezek a naiv teremtések ugyanis azt hiszik, hogy
a nagybácsi nemcsak az öcscse adósságaiért, hanem az irodalmi müveiért
is felelősséggel tartozik.
Őszintén szólva, sokkal jobban szeretném, ha az öcsém egy négyezer
holdas birtokon gazdálkodnék, mint hogy haszontalan meséket ir, de mivel
mindig gavallér voltam világéletemben, isten neki, vállalom ezt a
felelősséget is, s családunk kreaturája, az aranyhaju Lehmann Vilma
révén ezennel magamévá teszem mindazokat a panaszokat, melyekkel az
irógépes kisasszonyok fölkeresnek s kijelentem, hogy mától fogva
mindenkinek velem gyülik meg a baja, aki ezeket a szép és szorgalmas kis
leányokat megbántani merészeli. És terringettét senkinek se ajánlom,
hogy engem a sodromból kihozzon, mert habár az öreg kezem reszket is már
némelykor, még nem halt ám meg bennem végképpen az a spadassin, aki a
kardjával valaha öt embert a másvilágra küldött…
És most, hogy a harci szablyámat igy készenlétbe helyeztem, hallgassuk
csak meg azt a szegény és vérig sértett kisasszonyt, aki ma könyezve
fordul hozzám a keserüségével s tőlem várja, hogy a tanácsommal
megsegitem, mert ha én is cserbenhagyom, akkor igazán senkije sincs, aki
előtt a bánatos szivecskéjét kiöntse. Ez a derék kis leány az irógépet
kezeli egy nagy kereskedőház irodájában s mindeddig becsülettel
megkereste ott a kenyerét, de most közel áll hozzá, hogy az
exisztenciáját elveszitse. Még pedig – hihető-e ez vajjon? – a
férfikollégái szégyenletes brutalitásai miatt. Ezek a kamasz legények
ugyanis abban találják a mulatságukat, hogy egész nap piszkos
kétértelmüségeket beszélnek előtte, még pedig szemmelláthatólag azért,
hogy őt, a szégyenkező kisleányt, zavarba hozzák. Ő ugyan váltig
igyekszik, hogy ne vegyék észre a zavarát, de hiába minden igyekezet,
mert mindig elpirul, ha körülötte ilyen ocsmányságok süvitenek a
levegőben. Mit tegyen hát, hogy a durva inzultusokat elkerülje? Ha
reagál rájuk, csak szitja a perverz antilovagok tüzét, ha az állását
otthagyja, akkor magát is, az öreg édesanyját is megfosztja a mindennapi
kenyerétől. Legokosabb lenne, ha ugy tenne, mintha semmit se hallana, de
erre, fájdalom, nem képes, mert a pirulása mindig elárulja, hogy a
gonosz ripőkségeket megértette.
E levelet olvasva, csakugyan azt látnám az egyetlen megoldásnak, ha
ezeket a lovagiatlan sihedereket derekasan fejbekólintanám, de mivel ez
a mód első lépésnek talán mégis tulzott lenne, azt ajánlom, hogy
próbáljunk meg egy másik expedienst. Még pedig olyat, ami a legtöbb
esetben célhoz vezet; az egyenes és az őszinte beszédet. Szedje össze,
kis leányom, az összes bátorságát s ha még egyszer ilyen gaz módon
megsértik, álljon fel nyugodtan a gépe mellől s szóljon azokhoz a
csirkefogókhoz a következőképpen:
– Aki Angolországban egy dolgos leányt megsértene, azt a legelső idegen
férfi megbotozná. Mi még nem tartunk ott, ahol az angolok, de azért
lovagias férfi, istennek hála, nálunk is akad. Figyelmeztetem magukat,
hogy egy ilyen férfihez fogok fordulni segitségért, ha a becsületes
munkámban még egyszer háborgatni merészelnek.
Én azt hiszem, hogy ennyi tökéletesen elég lesz, – de ha nem lenne: irja
meg nekem azonnal egy expressz-levélben. Akkor majd előszedjük azt az
öreg kardot s ugy közibük vágunk a tréfás fiuknak, hogy egész a holtuk
napjáig megemlegetik. Ha azonban a kard esetleg nem lesz kéznél, akkor
egy jó vastag bot is megteszi…