Egy külföldön járó magyar ur ma különös ügyben fordul hozzám tanácsért,
kedves alkalmat adva nekem, hogy hofitársaim egy helytelen szokását,
melyet kóborlásaim közben magam is gyakran tapasztaltam, ebben a
rovatban szóvá tegyem. A tanácskérő ur egy előkelő, luzerni fogadóban
lakik s a minap, a table d’hote-teremben, két elegáns, uri hölgy
szomszédságába került, akik maguk közt franciául beszélgettek. Azt
kellett tehát hinni róluk, hogy párisi asszonyok, – ezt nemcsak a
beszédjük, hanem a toilette-jük, a modoruk is igazolni látszott.
Honfitársunk szivesen nézegette őket ebéd közben – a fiatalabbik nagyon
csinos volt – s egy alkalommal igy szólott ahhoz a másik magyar urhoz,
akivel együtt lakik a szállóban:
– Ezekkel a hölgyekkel meg kellene ismerkednünk. A kis leány nagyon
kacérnak látszik s azt hiszem, nem haragudnék meg, ha bemutatkoznánk
neki.
Ezt magyarul mondta a barátjának, vagyis olyan nyelven, amit a két
párisi hölgy nem érthetett meg. De mit tesz isten? Mikor az ebédnek vége
volt, az idősebb uriasszony, távozóban, egy pillanatig megállott a két
gentleman asztala előtt s haragtól kipirulva, tiszta magyar nyelven, igy
szólott hozzájuk:
– Uri emberek, ha jó izlésük van, nem szoktak megjegyzéseket tenni az
idegen hölgyekre.
E szavak után fölemelt fővel távozott, a vérig sértett kis leánynyal
együtt, aki szintén megvető pillantással mérte végig őket. A fiatal
uraknak még annyi idejük se volt, hogy egy exkuzáló szót mondhassanak.
Zavartan, lángoló arccal fogadták a rendreutasitást s most engem, az
idegent, kérnek föl egy sürgős expresszlevélben arra, hogy tanácsot
adjak nekik: mint tehetnék jóvá az akaratukon kivül elkövetett
tapintatlanságot. A hölgyek ugyanis még mindig ott laknak a szállóban s
igy mindennap találkoznak velük a dejeunernél és a dinernél.
– Elképzelheti – irják a levelükben – mennyire kinos ez a naponként való
találkozás. Nagyon kérjük, ajánljon valami tisztességes módot, amivel a
szép honfitársnőinket kiengesztelhetnők.
Megvallom, hogy a kérdést még különösebbnek találom, mint a történetet,
mert hogy két uri ember önmagától is rá nem jön a szatiszfakció
leghelyesebb formájára, az engem ugyancsak bámulatba ejt. Ugyan, már mi
ezen a töprengeni való? Az ember, ha ez a kis malheur megesett vele,
másnap bünbánó arccal bemutatkozik a haragos hölgyeknek s egyszerüen ezt
mondja nekik:
– Ha hibát követtünk el, van egy mentségünk: a nagyságos asszonyt és a
kedves leányát franciáknak néztük. Nem gondoltuk tehát még álmunkban se,
hogy a mi hóbortos megjegyzéseinket megértik. Ha sértve érzik magukat,
milliószor bocsánatot kérünk. De a nagyságos asszonynak figyelembe kell
vennie, hogy a férfiak, ha egymás közt vannak, néha olyat is beszélnek,
amit maguk se vesznek komolyan.
Bizonyos, hogy a két uri hölgy megbocsátott volna s a probléma
gyönyörüen meg lenne oldva, anélkül, hogy ezért egy kétezer
kilométernyire szunnyadozó aggastyánt kellene zavarni az ebéd után való
bóbiskolásában. A levelet nem is azért teszem szóvá, hogy az elibém
terjesztett problémát megfejtsem – erre a fiatal urak bizonyosan
maguktól is képesk lettek volna, – hanem azért, hogy honfitársaimat arra
a helytelen szokásukra figyelmeztessem, amely a külföldön már annyi
kellemetlenséget szerzett nekik: hogy t. i. magyarul sans gène teszik a
legfurcsább megjegyzéseket, abban a biztos tudatban, hogy ugy sem értik
meg őket. Pedig ma már mindenütt találkozik az ember magyar utasokkal,
nemcsak Luzernben, hanem még Tuniszban vagy Hammerfestben is. Az a skót
ruhás ur, aki a szomszéd asztalnál angolos flegmával csepegteti a mézet
a vajas kenyerére, esetleg marosvásárhelyi fiskális s az a kokett,
karcsu asszony, aki dekolletált ruhában libben be a palermói hotel
éttermébe, talán mérnökné vagy háztulajdonosné Nagyváradon. Senkinek
sincs a homlokára irva, hogy honnan való s könnyen megeshetik, hogy a
vélt francia kokottról tett megjegyzésünkkel egy tisztességes magyar uri
asszonyt sértünk vérig. Amióta, pár évvel ezelőtt, magam is a hősévé
lettem egy ilyen kinos félreismerésnek, – szerencsére, csak a passziv
hősévé – azóta gondosan őrizkedem attól, hogy semmiféle nyelven se
tegyek valakire félremagyarázható megjegyzést. Rómából utaztam Nápolyba
s valami közbeeső, kis állomáson kiszálltam a kupéból, hogy egy olasz
ujságot vásároljak. Visszamenet, nagy siettemben, egy idegen szakaszba
ugrottam, ahol egy fiatal, magyar házaspár ült. A vonat időközben
megindult s mivel a kocsinak nem volt közlekedése a többi kocsival,
kénytelen-kelletlen ott maradtam s olvasgatni kezdtem az állomáson vett
olasz lapot. Ugy látszik, nem lehettem valami szivesen látott vendég,
mert a fiatal férj haragosan nézett végig rajtam, majd igy szólott
magyarul a feleségéhez:
– Ennek a bivalynak is éppen ide kellett beszállnia…
Mindig szerény ember voltam s igy most se tartottam szükségesnek, hogy
az inkognitómat leleplezzem, – hanem óvatosan elrejtőztem a _Corriere
della Sera_ kibontott lepedője mögé. Szeretetreméltó honfitársaim erre
még egy ideig hasonló modorban tárgyalták csekély személyemet, aztán –
megunva ezt a témát – áttértek a maguk tagadhatatlanul érdekesebb
dolgaira; öt perc mulva tudtam, hogy kétnapos házasok s hogy ő nagysága
gyönyörünek és édesnek találja a mézeshetek intézményét. Még sok egyebet
is megtudtam, még pedig olyan részletességgel, hogy valósággal lángba
borultam az ujságom mögött. A nászutasok isteni fesztelenséggel
csevegtek olyan intimitások felől, amelyekbe harmadik embert még a világ
teremtése óta se avatott bele jóizlésü házaspár. Igy folyt a beszélgetés
vagy másfél órán keresztül, amikor a vonat megint egy nagyobb állomásra
ért s utitársam, aki már azt hitte, hogy lemaradtam valahol, izgatottan
rontott be hozzám a kupéba:
– Hát te itt vagy? – kiáltotta magyarul. – Már telegrafálni akartam,
hogy az esti vonattal visszautazom hozzád…
Hogy e szavakra mi történt, azt talán nem szükséges elmondanom. Még ma
is oda vagyok a csodálkozástól, hogy a kétnapos menyecske ájulás nélkül
esett tul ezen a borzalmas meglepetésen.
Én ott, a nápolyi gyorsvonaton, szentül megfogadtam, hogy ezután
semmiféle nyelven se teszek megjegyzéseket olyan emberekre, akikről nem
tudom, hogy kicsodák. Szabadszáju honfitársaimnak melegen ajánlom, hogy
kövessék a példámat.