Kedves, öreg, régi világból ittrekedt asszonyom, aki ma oly okos
szavakkal bélyegzi meg ennek a nagyzoló nemzedéknek az üres és
haszontalan fényüzését, jöjjön, üljön ide mellém a vén karosszékbe, mely
isten tudja, hányadik ükapámról maradt rám, – és szidjuk együtt ezeket
az oktalan és felületes fiatalokat, akik azt hiszik, hogy ez az egész
nagyvilág csak a látszaton alapszik s hogy a boldogság tulajdonképp
abból áll, hogy az idegeneknek minél több port szórnak a szemükbe. Mi
ketten, akik még hatalmas cserépkályhák mellett, pádimentumos szobákban
nevelkedtünk, olyan uri házakban, melyeknek még a fele is terjedelmesebb
volt, mint sok mai zsurasszony szalónja, mi megértjük egymást és
helyeslőleg bólintgatunk, mert mi ketten már tisztában vagyunk azzal,
hogy minden földi hivalkodás esztelenség. A Kegyed tisztes, derült
matrónaarca fölé bizonyára jól illik az egyszerü fejkötő is, nekem
minden polgári diszem a hosszu császárkabát s ha a lobogó tüz mellett
néha a bemohosodott gyermekkorunkra visszagondolunk, nem holmi csipkés,
szalagos kis öregek jelennek meg a lelki szemeink előtt, hanem satin
clott- vagy kretonruhás gyermekek, akik naphosszat egy öreg kertben
futkostak, este maszatosan tértek meg a családi tüzhelyhez s mégis
százszor boldogabbak voltak, mint ezek a hencegő kis grandseigneurök és
grande dame-ok, akiknek talán egyetlen ruhája többe kerül, mint a mi
összes, gyermekkori toilette-ünk.
Kegyed, tisztelt asszonyom, arra szólit föl engem, irjak valamit az
esztelen fényüzés ellen, mely napjainkban annyira lábrakapott. „Nézze
meg – irja bölcs és kedves levelében – azt a páváskodó kis lánysereget,
mely délfelé az iskolákból hazafelé özönlik. Mind csupa csipke és
szalag, – egyetlenegy ilyen toilette árából hat egyszerü ruha
kényelmesen kikerülne. Nem elég, hogy az anyák rengeteg összeget
költenek az öltözködésre, még a gyermekeket is a legujabb divat szerint
öltöztetik. Kell-e mondanom, mennyire demoralizálja ez a boldogtalan
kicsikék lelkét? Ezek a szegény gyermekek nem arra gondolnak, hogy az
iskolában kitüntessék magukat, hanem arra, hogy elegáncia dolgában minél
inkább tultegyenek a kollégáikon. Pedig én azt hiszem, hogy az egyszerü
ruházkodás nem tenné boldogtalanná a gyermeket. De igenis boldogtalanná
teszi, hogy ennyire kifejlesztik a hiuságát, mert ha felnő, még a
becsületétől is inkább megválik, semhogy a drága ruhákról lemondjon. A
szülők, akiknek módjukban áll, hogy az apróságaikat divat szerint
öltöztessék, tegyék azt nyáron, a vakációban, de az iskola falai között
ne honositsák meg a bünös és haszontalan fényüzést. Én a magam részéről
nagyon helyesnek tartanám, ha a közoktatásügyi hatóságok egyenesen
köteleznék a szülőket arra, hogy a gyermekeiket egyszerü ruhában küldjék
az iskolába.
Kétség se fér hozzá, hogy amit ez a puritán matróna leir, mind szinarany
igazság, de bátor vagyok azt kérdezni: miért éppen az iskolásgyermekek
fényüzésén ütközünk meg, amikor ennek a kornak minden téren az üres és
hivalkodó fényüzés a legjellegzetesebb tulajdonsága? Nézzen körül
bármelyikünk a saját körében: mindnyájan százával találjuk ismerőseink
és barátaink között a viszonyain felül költekező hölgyeket és férfiakat,
akiknek egész élete alig egyéb, mint nehéz és örökös küzdelem a külső
látszat fentartásáért. A kétezer forintnyi jövedelemmel rendelkező
családok nyolcszáz forintos lakást tartanak, az ötvenforintos hivatalnok
egy forintot költ naponként a kávéházban s olyan emberek, akiknek a
holnaputáni ebédjük még a legnagyobb mértékben bizonytalan, öt forintot
fizetnek ki a vacsoráért a dunaparti fogadóban, csakhogy az
ismerőseiknek imponáljanak. Budapesten a szük polgári viszonyok közt élő
uriasszonyok százhuszforintos utcai ruhát hordanak, a kezdő ügyvédnék
(akiknek a férje néha sulyos gyötrelmeket áll ki a felragasztandó
aktabélyegek miatt) elvileg csupán a páholyból nézik a szinházi előadást
s a kereskedőnék, orvosnék, hivatalnoknék, akik még tulontul gyakran meg
vannak akadva a konyhapénz miatt, vasárnaponként gummitalpas kocsin
hajtatnak végig a Stefánia-uton. Valamennyien személyesen, sőt egészen
közelről ismerjük ezeket a nevetséges nagyzolókat, tisztában vagyunk
vele, hogy a fogadói vacsora, a páholy, a gummitalpas kocsi
váltókölcsönből, szövetkezeti uzsorából s olykor egyenesen a zálogházból
kerül ki, de a fényüzésen még se botránkozunk meg, mert magunk se
vagyunk jobbak a Deákné vásznánál. Miért vennők rossz néven a mások
nagyzolását, amikor ünnepnapon mi is nyolc forintot fizetünk a szigoru
fiakkeres urnak, holott még a legtávolabbról se vagyunk tisztában annak
a másik problémának a megoldásával: hogy miből fogjuk kifizetni másnap a
szövetkezetnek esedékes kamatokat és óvatolási költségeket?
Kedves asszonyom, már a jó öreg Murai Károly, a Kazinczy egykori
lakótársa, bölcsen megmondotta nyolcvan esztendővel ezelőtt, hogy minden
ember egy fokkal előkelőbben él nálunk, mint ahogy a viszonyai
megengednék. Azóta megváltoztak az állapotok: a mai nemzedék nem egy, de
legalább öt fokkal nagyobb urnak akar látszani, mint amekkora uraság
igazában megilletné. Ezen a mi gyámoltalan, öreg szavunk nem segithet.
Bele kell nyugodnunk abba, hogy minden igy van rendjén, ahogyan van, ha
csak azt nem akarjuk, hogy ez a sok pokolian előkelő ember jóizüen
kikacagjon bennünket.