Alig hinné az ember, hogy egyébként irástudó hölgyeknek és uraknak
mennyi sulyos gondot okoz az a kérdés, hogy micsoda szavakkal fejezzék
ki részvétüket vagy üdvözletüket polgártársaik gyászesetei vagy
örömnapjai alkalmából. Igy, látszatra, nagyon egyszerü a dolog; az ember
papirt, tintát kér a kávéházban a főpincértől, félrevonul az egyik
asztal mellé s könnyedén igy szól magában:
– Ma délben van a Bandi esküvője Nagyváradon. Most meg fogom neki irni a
gratuláló telegrammot.
Bemártja a tollat a tintába, leirja a cimet s akkor veszi észre, hogy
nem jut semmi dolog az eszébe. Mit irjon? A legegyszerübb az volna,
hogy:
„A mai napon melegen üdvözöl és egész életedre szóló, zavartalan
boldogságot kiván – Miska.“
De ez a szöveg együgyünek és banálisnak tünik föl, ami nem méltó
intelligens férfiuhoz. Az üdvözlő táviratnak – ez a közhit – elmésnek és
sziporkázónak kell lennie. És azonfelül kissé pikánsnak is, hogy az
örömapa nevetve pödörje olvastára a bajuszát, az örömanya és a szende
menyasszony egész a homlokukig elpiruljanak, Bandi, a vőlegény pedig ezt
mondja:
– Terringettét, Miska még mindig a régi, javithatatlan csirkefogó!
De hol vegyen az ember egy elmés és pikáns ötletet? Az elmésségek és
pikantériák nem röpködnek a levegőben s polgártársaink, mikor egy
szellemes megjegyzést kölcsönkérünk tőlük, rendesen ostobák, mint egy
muzeumi ágyu. A szerencsétlen gratuláló tehát félig elrágja a tolla
szárát s a végén is olyan táviratot eszel ki, melyet csak bizonyos
szégyenkezéssel ad át a rács mögött ülő hivatalnoknak.
Természetes, hogy nem mindenkinek okoz ilyen nagy gondot az esküvői
táviratok kérdése, mert vannak szerencsés halandók, akik ilyen esetekben
azt a bizonyos körökben közkeletü humort veszik igénybe, melyet a nép
ajka röviden vigéchumornak nevez. Ebben a genre-ban főképp a verses
üdvözletek a népszerüek. Például:
„Rég megmondta a kasznár:
Éljen az uj házaspár!“
Vagy:
„Két zsák liszt és két zsák dara,
Éljen soká a szép ara!“
Az ilyen táviratok azonban többnyire csak a kisebb, rendezett tanácsu
városokban lakó jegyeseknél szokásosak. Az elmésségnek ezt a fajtáját
képviseli a vigéc-humor pikáns alosztálya is, mely ilyen és ehhez
hasonló, pajzán versikéket biz az ártatan dróthuzalra:
„Én vagyok a Miska, te a vőlegény,
Bár csak én volnék te és te volnál én!“
Azok a kényesebb férfiak, akiknek izlését ez a játszi humor nem elégiti
ki, hosszu negyedórákig gyötrik az agyvelejüket, amig egy valamirevaló
táviratban megállapodnak. Ugyanilyen sulyos gondot okoz nekik az a
kérdés is, miképpen fejezzék ki részvétüket ama barátaiknak, akik
gyászukban embertársaik vigasztalására szorultak. A részvét kijelentése
mindig banális és uj fordulatok e téren a legnagyobb stilisták se tudnak
kieszelni. Hogyan eszelnének hát ki azok a derék nyárspolgárok, akik a
fogalmazás terén föltétlenül kisebb kaliberek, mint Ferenc Antal ur,
ahogy Anatole France-t a vérmesebb chauvinisták nevezni szokták.
Az én szerény véleményem e kérdésben az, hogy a gratuláló is, a
részvétkijelentő is akkor jár a helyes uton, ha minél egyszerübben s
mentül kevesebb cikornyával fejezi ki a mondanivalóját. Amennyire
illetlen és izléstelen az egyik genre-ban a humor és a pikantéria,
annyira nevetséges a másikban a nagyhangu és értelmetlen frázis. Hiszen
az efféle levelezés és táviratozás többnyire csak felületes etikett
kérdése s az üdvözlő és a kondoleáló a legtöbb esetben csak a társadalmi
illendőség szempontjából jelentkezik. A bizalmas barátok mindig meg
fogják találni a helyes hangot; azok pedig, akik csak egy közkeletü
formaság miatt szaporitják a postakincstár jövedelmeit, azzal puszta
ténynyel, hogy egyáltalában megemlékeznek ismerőseik öröméről, vagy
gyászáról, már teljesitették társadalmi kötelességüket. A léha
konfidencia épp oly hibáztatni való, mint azok a dagályos frázisok,
melyekkel embertársaikat gyászukban megzavarják. Pár egyszerü, szivből
jövő szó: ennyi tökéletesen elég ahhoz, hogy udvarias és jómodoru
embereknek tartsanak bennünket.
Vacsora vagy illuzió?
A párisi Rothschild alkalmasint jóizü mosolylyal olvasná azt a levelet,
amelylyel ma engem egy derék fiatal ur megtisztelt, sőt bizonyos vagyok
benne, hogy az öreg Rockefeller vagy Carnegie se őrizné meg közmondásos
komolyságát, ha ennek az ifju embernek a problemája a szemei elé
kerülne. De én, aki szivesebben foglalkozom az emberi lélek
szövevényeivel, mint a lóversenyek favoritjaival s aki néha egy töprengő
kis magánhivatalnokot értékesebb egyéniségnek tartok, mint egy idegbeteg
milliomost, én teljesen megőrizem a komolyságomat akkor is, amidőn az
ilyen naiv fiuk járulnak kétségükkel a gyékényem elé. Bizonyos, hogy az
én mai levéliróm problémája nem tartozik azok közé, melyekről Maurice
Donnay valaha drámát fog irni, de én azért mégis tárgyalás alá veszem a
kérdését, mert valószinü, hogy nem ő az egyedüli ember, aki efféle
furcsaságokkal bibelődik.
A fiatal ur, akiről már föntebb megirtam, hogy magánhivatalnok, azt a
kérdést intézi hozzám: mit csinál egy finomlelkü férfiu olyankor, ha
este, mikor a vacsora ideje elérkezik, mindössze csak két koronát
mondhat magáénak a nagy világegyetem rengeteg és beláthatatlan
vagyonából? Elmegy-e egy kicsike és közönséges korcsmába, ahol azon a
pénzen tisztességesen jóllakhatik ugyan, de piszkos abroszon kell
elköltenie az estebédjét, avagy: megiszik-e egy finom kávéházban egy
csésze teát, amely esetben föltétlenül éhesen marad, de legalább nem
rontja el a hangulatát egy piszkos és harmadrendü korcsma milieujével.
Nincs kétségem benne, hogy olvasóim kétharmadrésze nagyon könnyen meg
fogja találni a választ erre a kérdésre, mert finomkodás ide vagy oda,
valljuk meg őszintén, hogy az előkelőség igen fölösleges fényüzés, ha az
embernek a gyomra korog. A piszkos abrosz kétségtelenül szétrobbantja az
elegáns hangulatot, de egy indus bölcs szerint az éhség perceiben a
halandónak nem hangulatra van szüksége, hanem – ha egyéb nem akad – kis
gulyásra és emmenthali sajtra. Erről még vitatkozni is bolondság lenne –
és mégis: én megértem és méltányolom az én fiatal barátom kételyeit,
sőt: kalapot is emelek előtte, hogy egy röpke hangulat kedvéért le tud
mondani az élet reális élvezeteiről. És eszembe jut egy meghalt, öreg
pajtásom, akit mi magunk közt állandóan „az őrgróf“-nak neveztünk, egy
szegény, álmodozó fiu, az életnek amolyan don Quichotte-ja, ki hires
volt arról, hogy sohase volt egyszerre száz forintja, de azért, ami az
előkelőséget illeti, bizvást fölvehette volna a versenyt azokkal a
selyemfrakkos hercegekkel, akik a napkirály udvarában éltek. Ez a fiu
este mindig frakkba öltözött, hófehér plasztronján gyönyörü csokor
ragyogott s igy ült be Budapest legfinomabb kávéházába, ahol egy teát
rendelt minden nélkül. A tea mellé elszivott néhány jó egyiptomi
cigarettát, végigolvasta a _Temps_-t és a _Figaro_-t, s aztán, miután
egy-egy hatos borravalót adott a pincéreknek, boldogan és megelégedetten
tért haza a szegényes legénylakására. Az esti szórakozás mindössze
nyolcvan krajcárjába került, vagyis az ötödrészébe annak az összegnek,
amiből egy comme il faut vendéglőben az uri ember Budapesten
megvacsorázhat. Ő hétszám se evett rendes vacsorát, de azért tökéletesen
meg volt elégedve a sorsával, mert olcsó pénzen meg tudta őrizni az
illuzióit.
– Mit kapok nyolcvan krajcárért? – mondta vállatvonva, amikor egyszer
bizalmasan beszélgettem vele. – Néhány silány husdarabot egy olyan
vendéglőben, ahol még minden asztalon nyoma van a tegnapelőtti
paradicsommártásnak. Az ilyen környezet tönkretenné minden hangulatomat,
pedig a magamfajta szegény embernek mi más öröme van az életből, mint
néha egy kis előkelő hangulata…
Ez a szegény pajtásom néhány évvel ezelőtt örökre itt hagyott minden
földi hangulatot s én már azt hittem, hogy végképp kihalt vele azoknak
az azráknak a fajtája, akik egy illatos illuzió kedvéért ilyen hősiesen
le tudnak mondani a meleg és reális marhahusról. És lám, mennyire
tévedtem: ime, még rajta kivül is élnek halandók ebben a józan
nagyvárosban, akik inkább a lelkük táplálékára gondolnak, mint arra,
hogy a gyomrukat kielégitsék.
Kedves, finomlelkü, fiatal barátom: választ én az ön kérdésére nem
adhatok. Ha az illuziók önt csakugyan boldoggá teszik, akkor maradjon
meg ezután is a teája mellett, de ne felejtse el, hogy a vérsejtjei
aligha fognak megelégedni azzal, ha állandóan illuziókkal táplálja őket…