Hadd konstatálok mindenekelőtt egy igazságot: a budapesti ember – az
átlag-ember – köszönés dolgában a müvelt Európa legilletlenebb
egyéniségei közé tartozik. Nem beszélek azokról a fiatal és jólöltözött
gavallérokról, akik a Kossuth Lajos-utcán, a Szervita-téren, a dunaparti
korzón ismerős hölgyeket üdvözölnek; mert ezek nemcsak hogy finoman és
illedelmesen emelik meg a kalapjukat, de meghajlás tekintetében is
bátran fölvehetik a versenyt az aktiv szolgálatban levő diplomatákkal. A
társaságbeli ur Budapesten is tudja, hogy mivel tartozik a hölgyeknek,
habár itt-ott ugynevezett uri ember is akad, aki a rája nézve közömbös
asszonyokat csak könnyed kézlegyintéssel köszönti. De az ilyen ur,
istennek hála, még a mi fővárosunkban is a kivételek közé tartozik, mert
a hölgyekkel szemben – nem hiába, hogy gavallér nemzet hirében állunk –
a magyar föltétlenül lovagias.
Nem is a hölgyek ismerőseiről akarok beszélni ebben a levélben, hanem
azokról az urakról, akik velünk, férfiakkal állanak köszönési
viszonyban. Ezek közt – bocsássák meg nekem a kemény kifejezést – már
meglehetősen nagy százalékot képviselnek a jólöltözött parasztok. A
budapesti utcán egész sereg olyan ur sétál, aki a kalapját elvileg csak
a nála föltétlenül magasabb rangfokozatban álló notabilitás előtt emeli
meg, ellenben a többieknek, akik udvarias üdvözlésükkel megtisztelik,
csak egy lefitymáló kézmozdulattal válaszol. Ezek az urak – ugy látszik
– abban a tévhitben élnek, hogy ők afféle magánhadnagyok,
magánkapitányok és magántábornokok, mert a köszönést állandóan snájdig
szalutálással viszonozzák. Nekem, aki Európa nagyvárosaiban mindig azt
tapasztaltam, hogy az előkelő férfiu éppen az előzékenységével tünik ki
a többi közül, mindig a fejembe száll a vérem, amikor egy-egy uborkafára
fölkapaszkodott, üresfejü stréber ily leereszkedő mozdulattal hálálja
meg, hogy én a kalapomat megemelem előtte. Akárhányszor megesik velem,
hogy boszuságomban állva maradok az utca közepén s csak egy hajszál
hiányzik, hogy utána nem futok a neveletlen fráternek s igy nem szólok
hozzá, mindenek füle hallatára:
– Hallja az ur, vagy ne fogadja egyáltalában a köszönésemet (de akkor
számon fogom kérni a parasztságát) vagy köszönjön ugy vissza, mint a
müvelt emberek között világszerte szokásban van. Aki polgári ruhában
szalutálással viszonozza az udvarias üdvözlést, azt szó nélkül be kell
csukni a bolondok házába.
Amint látják, még engem, a higgadt és öreg embert is ilyen módfölött
fölháborit ez a ripők-viselkedés, mennyire boszanthatja hát a fiatalt,
aki még nem tud ugy uralkodni az indulatain, mint én, akinek már
ugyszólván minden mindegy. De én se veszem a dolgot mindig ilyen
tragikusan, sőt akárhányszor a humor kerekedik felül bennem: főképp
azokban az esetekben, mikor a mi szép városunknak egy másik ismert
tipusával találkozom, aki arról nevezetes, hogy minden ravaszságát
fölhasználja, csakhogy a köszönést kicsiklandozza belőlem. Ez az ur már
messziről lekötelezőleg mosolyog, mikor meglát, ha közeledik, félig
meghajol, mintha a következő pillanatban már köszönni akarna, de a
világért se köszön, hanem furfangosan megvárja amig én megemelem előtte
a kalapomat. Ekkor aztán hirtelen tekintélyes arcot vág s hüvös
leereszkedéssel igy szól hozzám:
– Jó napot!
Vagyis: a helyett, hogy ő köszönne, ahogy a mozdulataival jelezte,
egyszerüen csak visszaköszön, abba a tévedésbe ejtve a járókelőket, hogy
őt még az utcán se hagyják nyugton a tolakodó idegenek.
Ez azonban csak humoros alak, akit könnyen ki lehet játszani azzal, hogy
az ember másodizben már nem ül föl a ravaszságának. De a szalutáló ur
már sokkal boszantóbb alak nála, aki ellen komolyan tömörülniök kellene
az illemtudó embereknek. Mert az ilyen fejlődő nagyvárosban semilyen
harc se jogosultabb, mint az, melyet a neveletlen ripőkök ellen indit a
müveltek és a jólneveltek gárdája.