Ilyenkor, amidőn a mindennapi munka hosszu és szürke időszaka után pár
hétre kimozdulok a mi imádott Budapestünkről s a megszokott
társaságomnak, klubomnak és kávéházamnak egy elhatározással bucsut
mondok egy darabka időre, mindig ugy érzem magam, mint a szenvedélyes
alkoholista, aki egy ritka józan pillanatában hirtelen csak rájön arra,
hogy együgyü, oktalan és szomoru életet él… Mert nemcsak az alkoholnak,
a kártyának vagy a szerelemnek vannak meg a javithatatlan fanatikusai,
hanem az ugynevezett megszokásnak is. Mi budapestiek többnyire a szürke
és közömbös megszokás martirjai vagyunk. A lelkünk tele van a
függetlenség és a szabadság vágyával, elméletben ugy suhanunk el a
tengerek, hegyek és idegen városok fölött, mint egy-egy gazdátlan
léghajó, de ha arra kerül a sor, hogy egyszer-másszor meg is valósitsuk
e vágyainkat, hát érthetetlen módon belesüppedünk megint a legsivárabb
indolenciába. Ezer és ezer intelligens ember él itt, akit a müveltsége,
a hajlamai, sőt a vagyoni viszonyai bizvást arra ösztönözhetnének, hogy
bizonyos időközökben kiragadja magát a rendes környezetéből és
életmódjából, hogy uj, szines gazdag impressziókkal frissitse fel
pislákoló életkedvét, de csodálatos: a legtöbb sokkal nagyobb lelki
emóciók után birja csak rászánni magát arra, hogy például Velencébe vagy
a Garda-tó mellé kiránduljon, mint az angol ur vagy akár egy angol dáma
arra, hogy az indiai hajóra felszálljon. Valamennyien szinte babonás
kegyelettel ragaszkodunk megszokott mindennapi életünk apró kellékeihez,
a pletykázó, kávéházi társaságokhoz, az Andrássy-ut aszfaltjához, vagy a
piszkos konflishoz, melynek ölében a lakásunkból a hivatalunkba vagy a
hivatalunkból a lakásunkba robogunk. Egy szédületesen unalmas, szürke
ördöghintában éljük le az életünket, abba a csalódásba ringatva
magunkat, hogy gyönyörü galoppban utazunk az érzések és impressziók
sokaságán keresztül, pedig éveken át mindig ugyanazt a kicsike kört
járjuk végig, mig egyszer az utolsó állomáshoz meg nem érkezünk.
Ez az indolencia nagyon csodálatos, mert uj benyomásokra, uj életkedvre
minden intellektuális életet élő embernek egyképpen szüksége van, nem
csupán a festőnek, a szobrásznak, az irónak, hanem a kereskedőnek, a
hivatalnoknak, az orvosnak is; aki mindig a megszokott, szük, unalmas
körben mozog, lassankint megsavanyodik és kiszárad, még ha nagy és
jelentékeny talentumokkal ékeskednék is lelki világának kincsesháza. Az
utazás izgalma, a szemünk előtt megcsillanó uj és ismeretlen szinek, az
idegen emberek, a tőlünk távolabb hullámzó világ érintése olyan hatással
van a müvelt emberre, mint az oxigénes levegő a fuldoklóra. A
neuraszténiának azt a könnyü és divatos fajtáját, mely a modern embert
gyötri, semmi se gyógyitja ki oly gyorsan és gyökeresen, mint az
ismeretlen benyomásoknak az a tarka sokasága, amely idegen országokban
megcsap bennünket.
Hogyan lehet mégis, hogy a budapesti ember oly patópáli közömbösséggel
tud belesüppedni mindennapi életébe? Nem igen tudom. Mert az a kifogás,
hogy az utazás sok pénzbe kerül, csak nagyon gyengén állja meg a helyét.
Igaz, hogy mindenki nem szánhat külön tételt a budgetjében az
utazásoknak, de az ördöghinta utasai között olyan is fölös számmal akad,
akit az anyagi szempontok nem igen alterálnak. Sőt azt mondom: az
ugynevezett középosztálybeliek közül majdnem mindenki jut néha abba a
helyzetbe, hogy utazásra is szánhat valamicskét. Igaz, hogy maga a
vasuti költség elég drága, de az életmód külföldön hasonlithatatlanul
olcsóbb, mint minálunk. Nem beszélek most a kivételesen luxuriőz
helyekről – mindenütt akadnak szállodák, ahol maga a lakás
harminc-negyven frankba kerül – de jó, kényelmes s finom és uri
penziókat lehet kapni már napi tiz frankért, még pedig nem csupán a
kisebb, félreesőbb helyeken, hanem olyan exponált pontokon is, mint
például Róma, Palermo, Nizza, Mentone, vagy akár Montecarlo. Három heti
teljes ellátás – a bort és a szivart kivéve – akárhol megszerezhető
kétszáztiz frankért, vagyis, a mi pénzünk szerint, száz forintért. Ez
csak nem nagy pénz, ugy-e? Akárhány bakkistát ismerek – még pedig nem
csupán a vagyonos emberek közül – aki száz- vagy százötven forint
veszteség után oly nyugodtan áll fel a helyéről, mintha csupán a cipőjét
huzta volna fel. Akár egy héten keresztül mindennap elveszit száz
forintot, de az már éveken át sem jut az eszébe, hogy utazásra, tehát a
maga restaurálására két-háromszáz forintot elköltsön. Vajjon nem a
legbünösebb és a legostobább indolencia ez?