Igy képzelem – és a szivem nekem is épp ugy elfacsarodik olykor, mint a
doktoré, aki bizonyosan tudja, hogy nem segithet a betegén… Mert a
szervi bajokkal szemben a lelki orvos is tehetetlen… És ilyenkor én is
azt mondom, amit a professzor, aki a páciensét végigkopogtatta:
– A jó isten hatalmával, fájdalom, én se rendelkezhetem…
… Ön, kedves uram, azt irja nekem, hogy alighanem a revolvergolyó lesz
az egyetlen orvosság, amely önt végképpen meggyógyitja. Ön, aki előkelő
állásu ember s négy kedves, gyönyörü gyermek apja, fél év előtt
beleszeretett egy tizennyolc esztendős leányba s érzi, hogy ettől a
gyötrő szenvedélytől sohase fog megszabadulni… Mit tegyen?… A
lemondáshoz egyáltalában nincs ereje, arra a gazságra pedig, hogy a
derék feleségét, az ártatlan kicsikéit elhagyja, sohase lenne képes… Hol
találja meg a kivezető utat ebből a szörnyüséges helyzetéből?… Utolsó
reménykép hozzám, a tapasztalt vén emberhez fordul tanácsért, de érzi,
hogy ez a lépése is hiábavaló; kétségbeejtő bizonyossággal látja már
közeledni azt a pillanatot, mikor vigasztalan küzdelmében kimerül…
Az imént azt mondtam, hogy a szervi bajokkal szemben a lelki orvos is
tehetetlen. Az ön betegsége, szegény uram, szervi baj. Nem azért, mert
egy uj és bünös szerelmet engedett urrá lenni a szivében, hanem azért,
mert gyáván a revolvere golyójáról beszél, amikor négy ártatlan
apróságnak van még szüksége az ön kétségbeejtően tünedező energiájára.
Az az apa, aki szerelmi fájdalom miatt öngyilkosságra gondol, épp olyan
gyógyithatatlan beteg, mint a phtizises, aki már csak a tüdeje
roncsaiból él.
Az elmeorvosok azt beszélik, hogy még a legsulyosabb őrülteknek is
vannak néha világos pillanataik. Nem volt még önnek soha egy világos
pillanata? És ha volt, nem gondolt-e szégyenkezve arra, hogy amit ön
leküzdhetetlen szenvedélynek nevez, az voltaképpen kegyetlen és
egyenesen őrületes gonoszság?
Négy szegény, fejletlen kis emberi lelket akar ön támasz nélkül hagyni
ebben a hideg világban egy ostoba és éretlen fellobbanás miatt? Hát
annál a tébolyodott önzésnél, melyet ön regényes módon szerelemnek mond,
nem százszor, ezerszer komolyabb érzés-e az, amit a természet még a
vadállatba is beleoltott: az apa féltő, ragaszkodó, kimondhatatlan
szeretete a támaszra szoruló gyermeke iránt?
Uram, nézzen körül a világban: mindazok, akiket maga körül lát,
többé-kevésbé megalkudtak már az élettel. Ki az álmairól mondott le, ki
az ambiciójáról, ki egy édes, drága teremtésről, akire valamikor a
boldogság könyeivel gondolt. Mindenki lemondott valamiről, hiszen a
halandók egész élete se más, mint a legszomorubb lemondások sorozata.
Akik mosolyogva rójuk a napfényes utcákat, titokban sirva gondolunk
örökre elveszett álmainkra, de nem panaszkodunk, mert az élet hamar
megtanit bennünket arra, hogy az igazi fájdalomban senkinek sincs
osztályosa… A küzdelmeket magunknak kell végigvivnunk, hiszen ami
rajtunk kivül van, az egy idegen és távoli világ… Valamennyien rejtett
könyekkel kószálunk ezen a földön, – miért kiván ön jobb sorsot, mint a
csendesen szenvedő milliók, akik némán és türelmesen hordják láthatatlan
keresztjüket?… Édes uram, vessen egy pillantást szegény gyermekeire – és
szégyelje magát azért a levélért, melylyel a részvétemet provokálni
akarta…