Igen, igen, a lovagiasságnak is megvan a maga humora, – s ez a humor
gyönyörüen nyilatkozik meg a problémában, melyet egy naiv ifju ma elibém
terjeszt, ujabb bizonyságot szolgáltatva a felől, hogy a szelid,
himporos kedélyek még nem haltak ki végképpen a világból. Ennek a naiv
ifjunak ugyanis van egy ravasz ismerőse, aki már huzamosabb idő óta
minden erejével arra törekszik, hogy neki minél több kellemetlenséget
okozzon. Hogy miért haragszik rá, arról levéliróm nem világosit föl, de
azt tényként megállapitja, hogy ez az ur minden lehető és lehetetlen
alkalmat fölhasznál az ő boszantására s legutóbb olyan trükköt eszelt
ki, amely egyenesen hallatlan és vérlázitó. A minap ugyanis nyájas
arccal félrehivta s igy szólott hozzá:
– Tegnap egy társaságban Önről volt szó. Nem vagyok vénasszony s nem
szivesen vállalkozom arra, hogy pletykákat terjeszszek, de sokkal jobb
szeretem Önt, semhogy elhallgassam, hogy mit beszéltek. A társaság egyik
tagja ugyanis azt mondta, hogy Önnél haszontalanabb, jellemtelenebb
frátert még sohase látott. Valószinü, hogy kellemetlenséget szerzek most
Önnek, de azt hiszem, hogy kötelességem az őszinteség…
– És ki volt az az ember, aki igy beszélt rólam? – kérdezte, aránylag
nyugodt hangon, a naiv fiu.
– Bocsásson meg, de ezt nem vagyok hajlandó elárulni. Egy gentleman nem
szolgáltathat ki valakit, aki a bizalmával megtisztelte. Ez különben,
ugy hiszem, mellékes is. Nekem csupán az volt a célom, hogy Önt a
keringő hirek felől felvilágositsam…
Akár hiszi a nyájas olvasó, akár nem hiszi, az én levéliróm nem ütötte
arcul a derék gentlemant, sőt: annyira zavarba jött, hogy egyáltalában
semmit se tudott válaszolni neki. Csak másnap tért annyira magához, hogy
a kis epizódot el birta mesélni nekem, annak a kérésnek kapcsán: hogy
adjak neki tanácsot, mit cselekedjék az ő különös jóakarójával szemben?
– Meg nem sérthetem – irja édes csacsisággal – mert hiszen nem ő volt,
aki ilyen galádságokat beszélt rólam. Be se pörölhetem, mert hiszen
ugyancsak nem ő volt, aki ilyen alávaló módon gázolt a becsületemben. De
hát mi akkor a tennivalóm? Én nem tudok kieszelni semmi okosat s ezért
Önhöz fordulok, hogy sulyos helyzetemben valamikép sziveskedjék a
segitségemre lenni…
Amint látják, vannak még szelid lelkek a világon, akik még azokkal az
ismert, ősrégi trükkökkel sincsenek tisztában, amelyeket már a
középkorban is sikerrel használtak a naiv kedélyek megpukkasztására. Ez
a fiatal ur még nem ismeri azt a kedves, barátságos, jólelkü fiut, aki e
szavakkal telepedik le a kávéházi asztalhoz:
– Tegnap este ugyancsak kihoztak Ön miatt a sodromból. Van már legalább
is öt éve, hogy nem mérgelődtem annyit, mint tegnap.
– Mi történt? – kérdezzük ijedten és kiváncsi hangon.
– Egy ur, vagyis a leghelyesebben egy szmokingos csirkefogó, nagy
társaság előtt azt állitotta Önről, hogy öreg és szerelemre éhes hölgyek
pénzéből él. Képzelheti, hogy nem maradtam nyugodt az ilyen szemtelenség
hallatára s ugyancsak megmondtam a véleményemet annak a haszontalan
rágalmazónak…
– És nem lenne oly kedves, hogy a rágalmazó nevét is közölné velem?
– Nem, kedves barátom, ezt már nem szabad kivánnia tőlem. De nincs is rá
szüksége, mert elhiheti, hogy derekasan megvédelmeztem…
Ez a trükk már majdnem oly régi, mint az ó-testamentom s a komoly
emberek egyáltalában nem is csinálnak valami különös kázust belőle.
Legfölebb azt cselekszik meg, hogy a védelmezőjüket sonica arcul ütik.
De még talán ennyi is fölösleges. Van az elintézésnek egy célszerübb
módja is s ha megengedi, – hiszen tanácsot kér tőlem, ugy-e? – szivesen
közlöm Önnel ezt az ügyes és kipróbált metódust.
Az elintézés leghelyesebb módja a következő:
Három napig ne szóljon semmit se, sőt: érintkezzék továbbra is
legbarátságosabban azzal a derék gentlemannal, aki a minap annyira
kitüntette Önt a jóakaratával. Három nap mulva azonban hivja félre s
mondja neki, szintén nyájas hangon, a következőket:
– Kedves barátom, ma alkalmam volt rá, hogy az Ön kedvességét
viszonozzam.
– Hogy-hogy? – fogja kérdezni a kitünő uri ember.
– Ugy, hogy tegnap én is egy nagyobb társaságban voltam, ahol az Ön neve
is szóba került. Egy ur ugyanis azt állitotta, hogy gyávább, piszkosabb,
ravaszabb rágalmazót még egyáltalában nem ismert, mint Ön. Képzelheti,
hogy nem türtem ezt a hangot s derekasan megfeleltem annak a
becsületrablónak. Ne hálálkodjék, hiszen az Ön minapi jóakarata után ez
egyszerüen a kötelességem volt…
E szavak után szoritsa meg forrón a derék gentleman kezét és távozzék
nyugodtan a kávéházból. A lovagias ügyet – higyje meg nekem – e
nyilatkozattal végérvényesen elintézi.