Mikor néha, hosszabb távollét után, a hazámba visszatérek, az első napon
rendesen ugyanazt a két furcsa jelenséget konstatálom: az utcák sokkal
csöndesebbek, a nyilvános helyek – az éttermeket és a kávéházakat értem
– sokkal hangosabbak, mint a külföldön. Az elsőt könnyen megértem;
Budapest, utcai forgalom tekintetében, még nem érte el a nagy európai
metropólisok szinvonalát. Igazán nagyvárosinak csak néhány exponált
pontja mondható; a Rákóczi-ut, az Andrássy-ut belső része s szép időben
a korzó és a divatos belvárosi utcák egyike-másika. A többi majdnem egy
vidéki város impresszióját kelti, ha az ember Párisból, Londonból vagy
akár Bécsből érkezik meg a keleti pályaudvarra. (A minap, fényes délben,
egész Budáig egyetlen járó-kelővel se találkoztam az uj Erzsébet-hidon.)
Ez azonban még megérthető valahogy; ahhoz, hogy egy nagy városnak oly
széditő utcai élete legyen, mint a nagy nyugateurópai centrumoknak, az
üzleti forgalomnak oly mesés arányai kellenek, amilyeneket odakünn lát
az ember. Ez tehát tisztára csak idő kérdése; ha a mi szép Budapestünk
is olyan üzleti centrummá lesz, mint Páris vagy Berlin, itt is
lépten-nyomon ki leszünk téve annak a gyönyörüségnek, hogy a
tyukszemünket ötpercenkint letapossák.
Amit nem értek s ami állandóan felborzolja még az én nyugodt és
meghiggadt idegeimet is, az nem a mi utcai életünk abnormális
csendessége, hanem a nyilvános helyek csuf és izléstelen lármája,
melyhez hasonlóra csak az ázsiai bazárokban találunk. A budapesti ember,
mikor a kávéházba vagy a vendéglőbe megy, mintha egyenesen valami
perverzus örömet találna abban, ha a szomszédait idegesekké teheti. Nem
is beszélek most azokról a furcsa hölgyekről és urakról, akik
izléstelenül hangosan beszélnek a vendéglői vagy a kávéházi asztal
mellett s akik a legszigorubb magánügyeiket is olyan tónusban
pertraktálják, amilyet a régi rómaiak csak a fórumon használtak, de ők
is csupán akkor, ha a haza komolyan veszedelemben forgott. Ez az
ildomtalanság végre is nem általános szokás s igy inkább humoros, mint
boszantó hatással van a nyilvános helyek többi jóizlésü vendégére. De
ami egyenesen felháboritó, az a budapesti embernek ama közforgalomban
levő neveletlensége, amelyet a pincérrel, az ujsághordó gyerekkel s az
összes szomszédai idegeivel szemben elkövet. Mindig csodálkozom rajta,
miképp tudja itt valaki nyugodtan végigolvasni az ujságját, amikor
valóságos vihara tombol körülötte a csöngetésnek, kopogtatásnak,
kiabálásnak, visitásnak, sőt néha orditozásnak is. Száz ember közül
százegy a késsel veri a poharát, a gyürüjével üti a márványasztalt s
olyan pokoli zsivajt csap, hogy az elmegyógyitó intézetek dühöngő
osztálya valóságos trappista kolostor a budapesti kávéházakhoz és
vendéglőkhöz képest. A bennszülött fővárosi még akkor is csönget, sőt
harangoz, ha abszolute nyugodt állapotban van; de mit müvel, jó isten,
olyankor, ha a felszolgáló pincér nem hozza el két percen belül a kivánt
ujságját (amit háromszáz ujság közül kell kiválasztania) s ha a főpincér
nem abban a minutumban terem előtte, amikor éppen fizetni akar. Ilyenkor
kivörösödik, reszket, görcsöket kap, mert valami felháboritó injuriának
tekinti, hogy őt, aki husz krajcárt ad azért, hogy kávét, ujságot,
vizet, szóda bicarbonát, cimjegyzéket, menetrendet kapjon s a telefont
is annyiszor használhatja, amennyiszer jól esik neki, két vagy – uram
bocsáss – öt percig megvárakoztatják. Ez egyenesen galád beletaposás az
ő egyéni szabadságába s igy csupán a legszentebb jogával él, amikor
megbotránkozása egész orkánját zuditja az alpincér, a főpincér s a
kávéházat birtokló uzsorás fejéhez. Hogy e közben én, az ő ártatlan
vendégtársa, is megőrülök, azzal természetesen nem törődik, hiszen nekem
is jogom van hozzá, hogy csöngessek, visitsak és orditozzak.
Bizonyos, hogy a tombolásnak ez a fajtája sehol a müvelt külföldön nem
szokásos s hogy Budapesten is el lehetne szokni tőle, ha a nagyságos
vendég urak a türelem szent erényében kissé gyakorolnák magukat. Elvégre
még a legbuzgóbb főpincér se járhat biciklin a kávéházban s ha egyszerre
tiz ember akar fizetni neki, kilencet még akkor is kénytelen
megvárakoztatni, ha a kötelességérzet valósággal dühöng benne. A husz
krajcáromért egész sereg jogot szerzek meg magamnak a kávéházban, de azt
a jogot, hogy egymagamban eljátszszam a sziu-indiánok összes harci
jeleneteit, még e tekintélyes pénzösszeggel se szerzem meg. Mert a kés
arra való, hogy a ramsteaket elvágjam vele, a gyürü arra, hogy kedves
nőm őnagyságára emlékeztessen, de már arra, hogy száz ártatlan embert
megőrjitsek, sem a kés, sem a gyürü nem való. Hiszen a kávéház és a
Lipótmező között mégis kell lenni valamiféle különbségnek.