„Lehetnek-e olyan esetek, amikor a feleség nem köteles megmondani az
igazságot az urának?“ – kérdezi ma tőlem egy habozó, fiatal asszony,
akinek – ugy látszik – van egy ilyen delikát esete, s most az én
girómmal akarja megnyugtatni a lelkiismeretét. Nemcsak azért, mert az
ilyen ifju teremtések lekötelezése különös örömet szerez nekem, hanem
teljes, férfias meggyőződésemmel azt válaszolom: hogy igenis vannak, még
pedig gyakran vannak ilyen esetek, s az asszony, mikor az igazságot
elhallgatja, akárhányszor korrektebbül cselekszik, mint akkor, amidőn
naiv csacsisággal fölösleges dolgokat is elmesél az ő szerelmes
uracskájának.
Ne komédiázzunk és valljuk be igy négyszemközt, hogy tulajdonképpen nem
is különböző esetekről van szó, hanem egyetlen egy esetről, – mert a
többiben már nem értem a tréfát, s a legnagyobb határozottsággal azt
vallom, hogy a házastársaknak nincs egymás előtt titkolni valójuk.
Helyesebben: a tisztességes asszony nem is követ el olyasmit, amit
titkolnia kellene az ura előtt. Persze akkor, amidőn az igazság őszinte
beismerése mellett kardoskodom, nem az ugynevezett konyhabeli
kulissza-ügyeket értem, mert azt a fontos tényt, hogy a szakácsné
gorombán visszafeleselt, vagy azt, hogy a szobalány bünös hanyagságot
tanusitott a padlókefélés körül, nemcsak szabad, de kötelesség is
elhallgatni a férj előtt, akinek igazán nincs feje ahhoz, hogy ezekben a
komolytalan affaire-ekben itélkezzék. Ilyenekről tehát aligha van szó a
kiváncsi, fiatal asszony kérdésében. Hogy miről van szó, azt bátor
leszek rögtön kitalálni, hiszen a magamfajta vén globetrotterek, ha
kincseket nem is tudnak összegyüjteni hosszas kóborlásaik közben, egy
nagy kincsre mindenesetre szert tettek: arra a tudományra, hogy az ilyen
nyughatatlan vérü, fiatal teremtések lelkében éppen ugy tudnak olvasni,
mint a nyitott könyvben.
Tehát lássuk csak a tényállást, kedves kis barátnőm: ugy-e ezuttal is az
utca lovagjairól, a derék aszfaltbetyárokról van szó? Ön szerényen,
lesütött szemmel sétlált a Kossuth Lajos-utcán, vagy esetleg a
Rákóczi-uton, amikor az a borzalmas orvtámadás érte, melyre most is csak
heves szivdobogással tud visszagondolni… A részletek már banálisak: a
felsütött bajuszu gazember megemelte Ön előtt a kalapját s udvariasan
megkérdezte, vajjon megengedi-e, hogy a divatárusnőjéhez elkisérje?
Egyuttal azt is elmondta, hogy Kegyedet már hosszabb idő óta néma
tisztelettel szokta követni az aszfalton, de most már nincs többé lelki
ereje ahhoz, hogy érzéseit eltitkolja…
Ugye-bár, igy történt a hires eset? Kegyed az első pillanatban azt
hitte, hogy rögtön el fog ájulni ijedtében, de aztán meggondolta magát s
nem ájult el, hanem egy megvető pillantást vetve az aszfalt Romeójára,
olyan lépésekkel távozott, mint Jászai Mari szokott egy-egy
Shakespeare-dráma negyedik felvonásában… És az egész uton az járt a
szőke vagy barna fejecskéjében, hogy ugyan mit fog mondani a törvényes
szerelmese, ha erről a rémületes kalandjáról referál neki?
Kedves kis nagyságos asszonyom, mindenekelőtt fogadja a tisztelt férje
nevében is forró köszönetemet azért, hogy nem neki mondta el ezt a
furcsa történetet, hanem nekem. Ha őt avatta volna be életének ebbe a
fájdalmas titkába, fölösleges izgalmakat szerzett volna a derék
embernek, mig én mosolyogva azt mondom: nem történt Kegyeddel semmi
olyasmi, amiért érdemes lenne nyugtalankodnia… Az aszfaltbetyárok népes
családfáját sem az ilyen jó és szolid asszonykák, sem a rendőrök, sem
én, öreg csavargó, nem tudjuk kiirtani a föld szinéről, mert ez a fajzat
sokkal inkább szaporodik, mint a legalsóbbrendü élősdiek… De
szerencsére, nem olyan veszedelmesek, mint azok, mert az olyan bátor
megvetés, amivel Kegyed a kloaka szerelmesét elhessegette magától,
minden esetben elég, hogy a szép és fiatal teremtések a piszkos
tolakodásától megszabaduljanak…
Mi célja lenne annak, hogy ezt a kalandját a tiszta családi tüzhelye
mellett fölmelegitse? A férje – aki bizonyosan föltétlenül meg van
győződve a Kegyed makulátlan tisztességéről – egy pillanatig azt
hihetné, hogy talán egy ártatlan, de mégis hibáztatni való kacérság
bátoritotta föl azt a gyalázatos csirkefogót. Minek zavarná föl ennek a
derék embernek a nyugalmát, mikor a lelke mélyén tökéletesen meg van
győződve a felől, hogy egyáltalában nem cselekedett inkorrekt dolgot?
Hiszen az a lovag amugy is kényelmes inkognitóban párolgott el a
nagyvárosi utca emberoceánja között, – és ha a véletlen ugy akarná, hogy
Kegyed föl tudja lebbenteni azt az inkognitót, ugyan volna-e szive
hozzá, hogy az urát egy olyan lovagias affaire-ba kényszeritse, amelyben
egy tisztességes és gáncs nélkül való gentleman lenne kitéve egy
jellemtelen kalandor golyójának…
Az őszinteségnek csak abban az esetben volna értelme, ha a társadalom az
ilyen arcátlan gavallért egyértelmüleg kilökné magából. De a mi
viszonyaink, fájdalom, olyanok, hogy a leleplezés – a helyett, hogy
tönkretenné – jóformán glóriát fon a bátor férfiu feje köré, aki egy
védtelen asszonyt hősiesen inzultálni merészelt…