– Magyarázza meg nekem – irja ma egy fiatal ember, akinek levelét
ezennel tárgyalásra kitüzöm – magyarázza meg, ha tudja, mi az oka annak,
hogy engem, aki februárban már elmultam huszonhat éves, s a közvélemény
szerint nem tartozom a legostobábbak közé, semmi a világon nem izgat:
sem a szerelem, sem a szinház, sem a Conan Doyle regényei, de egy
körülmény mindig megfoszt a józan eszemtől: az, ha több pénz van a
zsebemben a szokottnál. Amikor öt forintom van, nyugodtan és higgadtan
járok az emberek között, olcsón és szerényen vacsorázom, gyalog járok,
hogy a villamost kispóroljam, de ha véletlenül ötven, vagy száz
forinthoz jutok egyszerre, a szó szoros értelmében becsipek a vagyontól
s még álomra se tudom hajtani a fejemet, ha a pénztől hamarosan meg nem
szabadultam. Ilyenkor mindent összevásárlok, ami csak a szemem elé
kerül, oktalanul, sőt nevetségesen gavallér vagyok s egyáltalában nem
gondolok arra, hogy holnap, holnapután is nap lesz. Elköltöm az utolsó
krajcáromat s csak utólag, amikor már ismét antivirilista vagyok, tépem
ki a hajamat bosszuságomban, hogy ujra könnyelmü és beszámithatatlan
voltam. Meg tudná mondani, hogy mi ennek az oka? És ha megtudná, tud
valami orvosságot is ajánlani, amely ebből a nevetséges szenvedélyemből
kigyógyit?
Ime, a fiatal ur problemája, mely nem is olyan kómikus, mint amilyennek
az első pillanatban látszik, főképp azért nem, mert rengeteg sok ember
él a világon, aki ugyanebben a betegségben szenved. És ez a betegség
annyira veszedelmes, hogy nekem, ha afféle unalmas moralista lennék,
most alaposan le kellene szidnom a könnyelmü fickót s nagy
prédikációkkal bizonyitanom, hogy az ilyen szenvedély a biztos romlás
alapja, mert már apáink megmondották, hogy a pénzt sokkal könnyebb
megszerezni, mint megtartani. De mivel sem moralista, sem Tartuffe nem
vagyok, hát bevallom, hogy ezt az időleges részegséget, amit a pénz
okoz, nagyon meg tudom érteni, még pedig azért, mert magam is igen
sokáig szenvedtem a vásárlási mániának nevezett nyavalyában. Ez a hires
bölcs, aki most a gyékényen pipázva adja a nyugodt és hidegvérü
filozófust, valamikor szintén fiatal és hóbortos legény volt, aki a
nélkülözés órái után mindig megszédült, mikor váratlanul pénzhez jutott.
Én voltam az, aki ezer forinttal a zsebemben, reggeltől estig ott
lebzseltem a nagyvárosi utcák kirakatai előtt s nemcsak finom
fehérnemüt, drága nyakkendőket, kincsekbe kerülő szivartárcákat
vásároltam, hanem ujfajta dugóhuzókat, silány szobrokat, japán
papirszalvétákat és ó-német kártyapréseket is, szóval csupa olyan
tárgyat, melnyek világéletemben se vettem hasznát. Emlékszem rá, hogy
egyszer Londonban, mikor a pénzeslevélhordó egy napon váratlanul
benyitott hozzám, a Piccadilly-cirkuszon egy kis ölebet vásároltam két
fontért, pedig bizonyosan tudtam, hogy a boarding-house-omba nem
bocsátanak be háziállatokat. De a pénztől én is becsiptem, mint
mindenki, aki nem szokta meg, hogy állandóan százfontosai legyenek a
zsebében. Az ilyen oktalan költekezésnek épp a vagyon szokatlan tudata
adja meg a pszichológiai magyarázatát. És még valami; a rendes, komoly,
pedáns elfoglaltság hiánya, vagyis: az unalom. Tessék csak megnézni a
személyvonat utasát, aki tizenkét órát tölt a vasuti kocsiban s majdnem
megőszül idegességében, amig az utazása céljához ér. Az ilyen ember nem
csupán a menetrendeket és az ujságokat vásárolja meg, hanem a közbeeső
állomások összes automatáit kifosztja. Egész gyüjteményt szed össze a
kölni vizből, a Sarg-féle szappanból és kalodontból, a pörkölt és
pörköletlen mandulából, a savanyu cukorkából, a gyujtóból és a
bajuszpedrőből. Pedig az egyikre épp oly kevés szüksége van, mint a
másikra. De megveszi, mert az utazás egyhanguságába még az az esemény is
édes változatosságot hoz, ha az ember a nikkel-huszfillérest az automata
nyilásába beledobja.
A betegséget tehát én tökéletesen megértem, de ami az orvosságot illeti,
hát az a nézetem, hogy az ilyen baj hasonlit a neuraszténiához: csak az
idő gyógyitja meg, de az is ritkán. Aki erre a betegségre inklinál, az
többnyire a haláláig nem gyógyul ki belőle. Mérhetetlenül nagy energia
kell hozzá, hogy az ember hidegen tovább menjen a kirakatok előtt, mikor
pénz, sőt sok pénz van a zsebében. És ha tovább is megy, többnyire ugy
jár, mint az a galiciai zsidó napszámos, aki öt pálinkamérést hősiesen
kikerült, de a hatodikban már emelt fővel kért egy pohár borovicskát,
mert gyönyörü önmegtartóztatásáért bőven rászolgált erre a kis
jutalomra. Miért mondjam, hogy az ilyen könnyelmü fecsérlő föltétlenül
jellembeli fogyatékosságban szenved? Ha azok a keserves pillanatok,
mikor egy huszforintos kalitka megvásárlása után kénytelen adós maradni
a főpincérnek a kávéja árával, nem tudják kigyógyitani a betegségéből,
akkor az én szavam ugyis csak annyit ér, mint egy öreg szarvasbogár
döngése.