Él itt Budapesten egy fiatal rokonom, aki foglalkozására nézve
szorgalmas ügyvédjelölt, jellemére nézve derék és megbizható fiu, de van
egy nagy hibája: betegesen rokonszenvez a kávéházi élettel. Reggel
kávéházban költi el a kávéját, ebéd után feketekávézni siet a nagy
tükörablakok mögé, hattól nyolcig a megszokott törzsasztalánál
uzsonnázik, este pedig, ha az utolsó falatot lenyelte, már megint ott ül
a hosszu márványasztal mellett, hogy a világ valamennyi képes és
képtelen ujságját végigolvassa. A sorrend csak vasár- és ünnepnapokon
változik meg, amikor változatosság okából, ebéd előtt is a kávéházban
tölt el egy órácskát.
A minap, mikor megkérdeztem tőle, hogy miért ragaszkodik ennyire a
füstös levegőhöz, mely végre is tönkre fogja tenni az idegrendszerét, a
fiu jóizüen elnevette magát.
– Miért?… Mondhatom, hogy furcsa kérdés. Hát mi másért járnék a
kávéházba, mint a szép nénikért, akiket minden időben ott talál az
ember…
– Micsoda szép nénikről beszélsz?
– A pesti kávéházak törzsvendégeiről, akik elég jószivüek hozzá, hogy
velünk egy födél alatt töltsék el az összes szabad idejüket… A szép
nénik, épp ugy, mint mi, a kávéházban költik el az uzsonnájukat s csak
este nyolc után mennek haza, amikor a helyiséget söpörni kezdik…
Igy szólt, bajuszát pödörgetve, az én lovagias öcsém, aki – teringettét,
hiszen a véremből való fiu – nem tartozik amaz egyének közé, akik a
barátságos szép asszonyokat elkerülik. Főképp a „szép néni“-ket nem
kerüli el, a nyájas, selyembluzos ifju hölgyeket, akik négy óra után már
letelepednek a különböző kávéházakba s az illusztrált lapok forgatása
közben meleg pillantásokat vetnek a körülöttük settenkedő urakra. Én
tehát mindenképpen megértem lelkes öcsém álláspontját, akinek a VI.,
VII. és VIII-nál töltött száraz délelőttjei után föltétlenül jól esik,
ha bájos és jószivü hölgyek közt felüdülhet. Sőt a „szép nénik“-et is
megértem, akik az élet unalmáért és keserüségeiért legalább röpke
kávéházi ismeretségekben keresnek kárpótlást. De nem értem meg – s ez
az, amiért ezt a banális témát ujra a nyilvánosság elé viszem – azokat a
polgári asszonyokat, akik a „szép nénik“ cimére és jellegére pályáznak.
Vagyis: a kávéház jószivü tündérei közé keveredő, tisztességes
_filiszter_ hölgyeket. Az ő kávéházi szereplésük igazán budapesti
specialitás; mert sehol a nagy világon – se Londonban, se Párisban, se
Madridban, se Newyorkban, se Tokióban – nincs az a szolid uri asszony,
aki nappali világitásnál – pláne férfikisérő nélkül – a kávéházban
lebzselne. Már csak azért se – a háziasszonyi elfoglaltságáról nem
beszélek – nehogy a „szép nénik“-kel összetéveszszék. Budapesten azonban
ez a szokás annyira lábrakapott, hogy az embernek szinte azt kell
hinnie: a filiszter asszonyok egyenesen valami pajkos kalandnak nézik,
ha a kávéházban félreismerik őket. Hogy ennek a különös ambiciónak mi a
lelki rugója: azt, fájdalom, nem tudom megérteni. Annyi bizonyos, hogy
Európa többi kulturvárosában az igazi uri nő nem ülne be órákra olyan
helyiségbe, ahol egész sereg kalandhős fixirozza s ahol a füst, a trágár
szóbeszéd és a trágár pillantás ugyszólván benne van a leltárban.
Mindezzel azonban nem azt akarom mondani, hogy a tisztességes nő
egyáltalában nem járhat a kávéházba. Járhat, de csak bizonyos időben: én
szerintem este tiz és tizenkét óra között. Akkor a legdiszkrétebb
felfogás se találhat semmi kivetőt abban, hogy az uri asszony, aki a
szinházi előadás után még egy csésze forró teát akar meginni, a férje
karján egy előkelő és jó tónusu kávéházban megjelenjék. Aki ilyenkor
jön, arról mindenki elhiszi, hogy nem az én feketebajuszu öcsém miatt
harapja a füstöt s nem azért fogja a kezébe a spanyol képes ujságot,
hogy e sánc mögül négy márványasztal összes férfi-népével kacérkodjék.
De a kávéházban egyedül, vagy a barátnőivel uzsonnázó asszony mindig ki
van téve annak a gyanunak, hogy ő is a „szép nénik“ közé tartozik, abba
az osztályba, melyet ezzel a léha jargonnal keresztelt el a kávéházakban
lebzselő fiatalság. Az uri nő, ha nappal nyilvános helyre akar menni, ám
menjen a jóhirnevü cukrászdába, ahol senkise ad át neki olyan
ujságlapokat, melyeknek margóján szerelmi találkákat kérnek tőle. Mert
ha szép, akkor az én drágalátos öcsém okvetlen kér tőle egy találkát, de
nemcsak ő kér, hanem minden naplopó, aki az aranyos oszlopok között
tartja a hivatalos óráit. A közhit ugyanis azt tartja, hogy aki a „szép
néni“ cimére rászolgál, az már közel van hozzá, hogy a jelleget is
megkapja.