Budapest kávéházaiban – még a jobbakban is – pár nap óta mind sürübben
tünik fel a kánikula ismert és kedves alakja: az ingujjas ember. Már
kora ebéd után megjelenik s egyenesen a kártyaszoba, vagy a
billiárdterem felé tart, ahol igy szól egybegyült barátaihoz:
– Nézzünk az után, amiből élünk!
E szavakkal leveti a kabátját s vidáman letelepedik a zöld asztal mellé,
vagy kezébe veszi a dákót, hogy délutáni szórakozását megkezdje. Az ing,
mely a kabát alól kibukkanik, néha tiszta és száraz, de néha gyürött és
piszkos, sőt: többnyire gyürött és piszkos. Azonfelül láthatólag magán
viseli a harmincfokos hőség nyomait, vagyis: az izzadtságtól egyenesen
rátapad a vidám játékos testére. Ez mindenesetre érthető – hiszen ki nem
izzad ebben a pokoli kánikulában? – de mint látvány, nagyon kellemetlen,
mert mi tagadás: mindenki szivesebben legelteti a szemét ilyenkor egy
hófödte glecscseren, mint egy önlevében kifőni készülő alsósjátékoson. A
finom fehérnemünek akárhányan a bolondjai vagyunk, de a züllött,
kifakult, csuronviz, párolgó kanavász látása nem tartozik azok közé az
élvezetek közé, melyeket okvetetlenül megkivánnánk a pikkolónk mellé.
Pedig akár kivánjuk, akár nem, részünk van benne, mert a budapesti
kávéházban az ingujjas ember elfogadott, sőt népszerü tipus, akit a
kávéháztulajdonos épp ugy respektál, akár a pincér, vagy a többi vendég.
Nem vagyok valami etiketthajhászó félbolond, azt is elismerem, hogy az
ilyen nagy melegben jogunk van kissé meglazitani a társadalmi
törvényeket, de az ingujjas ember feltünő szereplése már régóta szálka a
szememben. Kis, külvárosi kávémérésekben, ahova a mult évtizedek hires
Sauwirthjei visszavonultak, piszkos matrózkorcsmákban, ahol a pofon épp
oly elfogadott akció, mint a sörivás vagy a kolbászevés, egyáltalában
nem találom feltünőnek, ha a vendég ingujjban, sőt feltürt ingujjal
telepedik le a keresztlábu asztalhoz. De uri helyen, a nagy,
tükörablakos kávéházakban, a ragyogó csillárok és freskók alatt az ilyen
fesztelenség – ne tessék rossz néven venni az erős kifejezést –
egyenesen illetlen és undoritó. Ha a kávéházba megyek, nemcsak ahhoz van
jogom, hogy egy szelet fagylaltot kivánjak a pénzemért, hanem ahhoz is,
hogy az esztétikai érzésemet kielégitsék. Az a kávéháztulajdonos tehát,
aki az ingujjas embert a márványoszlopai között megtüri, nem csupán
önmagát, meg a helyiségét becsüli le, hanem engem is, aki nem azért
jöttem a kávéházba, hogy harmatozó, öreg izraelitákat nézzek. Akinek
melege van, az menjen el egy dunai uszodába, vagy menjen haza a saját
lakására, ahol – ha ugy tetszik neki – nemcsak a kabátját vetheti le,
hanem az ingét is. Az alsósra vagy a karamboljátékra tudtommal semmiféle
törvény se kényszeriti a honpolgárokat s aki kabátban nem képes arra,
hogy a partiet blank bélára felvegye, az inkább mondjon le arról a
gyönyörüségről, hogy a nyári hónapokban az embertársait megkoppaszsza.
Ez alkalommal válaszolok annak a mézeshetes asszonynak a levelére is,
aki nagy megbotránkozással panaszolja, hogy az ura – a tökéletes
férfi-ideál – pár nap óta ingujjban ül le délben az asztalhoz, holott a
szülői házban soha életében se látott hasonló illetlenséget. Én ugyan
abban a véleményben vagyok, hogy a férjtől juliusban és augusztusban nem
szabad tulságos szigoruan venni az effélét, de azért azt mondom, hogy az
okos és jólnevelt férj a felesége jelenlétében még se ül le ingujjban az
ebédhez. Nem azért, mintha ezzel valami égbekiáltó bünt követne el,
hanem azért, mert a családi tüzhely finom tónusán még az efféle
kisebbfajta neveletlenséggel is csorbát üt az ember. A középsorsu ur
mindig megengedheti magának azt a fényüzést, hogy egy pehelykönnyü
lüszterkabátot vásároljon, amit az ebéd ideje alatt magára vehet. A
feleség, aki bizonyos pillanatokban maga is szintén megfeledkezik az
ünnepies etikett-törvényekről, a saját megbecsülését látja abban, ha az
ura vele szemben comme il faut gentleman módjára viselkedik. Az etikett
felfüggesztésének pillanatai annál édesebbek és ingerlőbbek, mentül
inkább ragaszkodik az ember az etiketthez azokban az órákban, amikor nem
a forró sziv, hanem a hideg társadalom törvényei szerint kell
cselekednie…