Ezt a cikket nem a finom és tökéletes, pesti zsúrasszonyok számára irom,
akiknek tudvalevőleg minden illemkérdés a kisujjukban van, hanem a
kedves, naiv és tapasztalatlan kis vidéki teremtések számára, akik
valahol egy falusi udvarházban serdültek fel viruló, fiatal asszonyokká
s akik egy reggelen hirtelen arra ébredtek, hogy ők, a kis zöldségek,
egy nagy, polgári háztartás élén állanak s épp oly korlátlan urnői az
egész háztartásnak, mint édes mamájuk, a tapasztalatokban megőszült
matróna. Ezeket az édes asszonykákat akarom kitanitani arra a nagyon
fontos és örökké aktuális tudományra: hogy miként kell viselkedni az
embernek olyankor, ha vendég ül az asztala mellett? Most ugyanis, amióta
a hivatásos nagybácsik korába léptem s gyakrabban megfordulok azokban a
vidéki uriházakban, ahol a vendég kedvéért még a falakat is szivesen
lebontanák, a magam tapasztalásából győződtem meg a felől, hogy ebben a
szép országban, melynek a vendégszerető hirét még a külföldön is jól
ismerik, alapjában véve nincsen is olyan jó dolga a vendégnek, mint
ahogy a legendák mesélik. Még pedig – bármily különösen is hangzik ez az
állitás – éppen azért nincs jó dolga, mert a mi vidéki asszonyaink
egyenesen tulzásba viszik a vendégszeretetet s a házukba tévedő
jóbarátot olyan kellemetlen torturákban részesitik, hogy még hosszu
hónapok mulva is bizonyosan megemlegeti.
Akik a vidéki uriházakban megfordulnak, már bizonyára kitalálták, hogy
arról a furcsa és kinos szokásról akarok beszélni, melyet az ország
minden szép asszonya szinte hagyományszerüen kultivál: a vendégeknek
egész a molesztálásig való kinálásáról. Én magam például azok közé az
emberek közé tartozom, akik délben csak azért ülnek az asztalhoz, hogy a
fekete kávét, mely az életnek tagadhatatlanul egyik fénypontja,
kellőképen megalapozzák. Nekem délben tökéletesen elég, ha két kanál
levest, egy szeletke filet-t, egy izletes csirkecombot s egy barackot
vagy egy nemes fajtáju almát megeszem. Ha egyedül vagyok, nem is
szerepel egyéb az étlapomon, aminthogy – bizonyosan tudom – sokan
vannak, akik a déli étkezés dolgában épp oly szerények, mint jó magam.
Már most velem is, másokkal is, sürün megtörténik, hogy vendégképpen
kell megjelennem egy-egy derék, vidéki család asztalánál, amely
természetesen csakugy görnyedezik a magyar konyhaművészet remekei alatt.
Ha rám biznák a dolgot, minden ételből enném egy-két falatot s
szerencsésen a végére érhetnék az ebédnek, a nélkül, hogy másnap az
orvosi tudományhoz kellene fordulnom segitségért. De nem bizzák rám, –
oh, dehogy! – hanem addig kinálnak, addig molesztálnak, amig végre is
kimerül minden energiám s tehetetlenül végigeszem az egész menüt,
miközben borzongó hátgerinccel gondolok arra, hogy holnap
harminckilencfokos lázzal fogok hánykolódni hófehér párnáim között. A
bájos háziasszony valami különös ambiciót helyez abba, hogy én, a
szegény mártir, a gyomromat tönkretegyem s a világért se nyugszik, amig
egy tigris telhetetlenségével mindazt vérbenforgó szemmel fel nem falom,
amit a vendégszeretet örve alatt a tányéromon felhalmoz. Sőt egyenesen
sértésnek veszi, ha betegen nem távozom a házából. Hogy miért gyötör meg
ennyire, azt ő épp oly kevéssé tudja, mint én, – de mivel az anyja, a
nagyanyja is igy bántak a vendégeikkel, hát ő se akar rosszabb
háziasszony lenni, mint azok voltak.
Kedves, jó, vendégszerető, finomlelkü, nagyságos asszonyaim, engedjék
meg nekem azt az alázatos kérdést: ugyan mire való ez a kannibálokhoz se
méltó kegyetlen és izléstelen szokás? Mit akarnak bebizonyitani azzal,
hogy a házukba tévedő idegent agyonetetik? Talán azt, hogy nem sajnálnak
tőle két rostbeefet se s hogy akár egy egész libát is szivesen
feláldoznak a vendégszeretet oltárán? Ez csakugyan nem szorul
bizonyitásra, mert minden vendégük készséggel elhiszi önökről, hogy a
pénzkérdés az ilyen meghivásoknál nem fontos. De ha nem ez a prózai
momentum készteti önöket a középkori emberkinzásra, akkor az isten
szerelméért miért kinálják agyon a szegény és tehetetlen vendégeiket?
Nem teszik fel róluk, hogy kinálás nélkül se halnak éhen? Hiszen végre
is huszadik századbeli emberekről van szó, akik tudvalevőleg nem annyira
szemérmesek, hogy csupa affektálásból szándékosan éhesek maradjanak.
Nagyságos asszonyok, akik az áldott vidéken oly megvesztegető
bájossággal képviselik a magyar vendégszeretetet, nagyon kérem Önöket,
gondoljanak arra, hogy a spanyol inquizició szokásai már sok száz évvel
ezelőtt elévültek s hogy ma már épp oly kevés értelme van a
hüvelykszoritónak és a spanyol csizmának, mint annak, hogy valakit a
fehér asztal mellett megkinozzanak. Az emberszeretet nevében, összetett
kézzel, arra kérem Önöket: hagyjanak fel már egyszer végképpen a
kinálgatással…