Abban, hogy a zsúr, a five o’clock, a szükséges intézmények közé
tartozik, már nagyon régen megállapodtak a társadalmi élet bölcsei, akik
tudják, hogy az ilyen tömeges vendéglátás a legegyszerübb és a
legkényelmesebb elintézése az uri család társadalmi kötelezettségeinek.
Az egynapos, fix vendégeskedés mindenesetre sokkal praktikusabb, mint a
mindennapi, s az erszényem, az idegeim egyaránt hasznát látják annak, ha
a hétnek vagy hónapnak csupán egy előre meghatározott napján kell
vizsgálatot tennem a házigazdai erényeimből. A zsúr szükségessége –
főképp a lányos házakban – nem is lehet tehát többé vita tárgya, de
annál többet lehet beszélni arról a keretről, amelyben ezek a fesztelen
összejövetelek a magyar uri házakban lefolynak.
A zsúrnak vagy a five o’clock-nak, legalább elméletben, az a célja, hogy
az egymással rokonszenvező, s egyazon müveltségi fokon álló öregek és
fiatalok kedves és vidám hangulatban töltsék el a téli alkonyatok óráit.
Vagyis: elmésen megbeszéljék a mindennapi élet, a müvészet, az irodalom
eseményeit, néha-néha jókedvüen táncra perdüljenek s tréfával,
udvarlással, olykor egy kis ártatlan emberszólással édesitsék meg ezt a
különben annyira szürke és szomoru földi létet. Aki a zsúrt kitalálta,
bizonyára poétikus, vidám és melegszivü ember volt; hiszen lehet-e
finomabb és kellemesebb mulatság, mint egy finom, világos szalonban,
örökzöld pálmák alatt csevegni okos asszonyokkal és bájosan piruló
leányokkal, mig odakünn ólmos eső hull a csillogó aszfaltra? Nem kell
éppen tulságosan fiatalnak lenni, hogy az ember az efféle intim
szórakozásban a kedvét találja; hiszen még nekem, a fehérhaju öregnek,
is azok a legkedvesebb perceim, amikor szép és elmés asszonyok szemébe
nézve mondhatom el ó-divatu bókjaimat…
Távol áll tehát tőlem, hogy a zsúrok ellen izgassak, hiszen minden
intézmény, mely a közélet tónusának a megfinomitását szolgálja,
kétszeresen, sőt háromszorosan kedves nekem. De akármilyen fanatikus
barátja is vagyok a zsúrnak általánosságban, egy csöppet se lelkesedem
azokért a zsúrokért, amelyek a mi uri házainkban szokásosak. Mert azok
már nem finom, egyszerü és vidám összejövetelek, hanem valóságos felsőbb
tanfolyamai az üres hencegésnek, a kellemetlen nagyzolásnak és annak a
huszadik századbeli szörnyüségnek, melyre nincsen is magyar szó: a
proccolásnak. A mi uri hölgyeink azt hiszik, hogy a zsúr csak akkor
zsúr, ha az ember a szegény ura egész havi jövedelmét elkölti a
vendégeire. Tehát nem egy csésze theát, egy kevés édességet
szolgáltatnak föl a házuk barátainak, hanem dús és százakba kerülő
lakomákat, melyeknek költségeit aztán heteken át megsinylik.
Akárhányszor tanuja voltam annak, hogy tisztességesen szituált, polgári
családoknál, melyeknek évi jövedelme tizezer koronára rug – ez manapság
egészen csinos összeg, – a délutáni összejöveteleken kétszáz forintba
kerülő buffet áll a vendégek rendelkezésére, s a háziur
nyolcvankrajcáros havannákkal kinálta az urakat, nem is szólva arról,
hogy drága cigánybandát is hozatott a rögtönzött tánchoz, holott zongora
is, zongorajátszó is okvetlen akadt volna a társaságban. Az ilyen
látvány engem mindig gondolkodóba ejt, főképp akkor, ha tudom, hogy
mindez a ház felnőtt kisasszonya kedvéért történik. A mamák ugyanis
konokul azt hiszik, hogy a lányaik hamarabb főkötő alá jutnak, ha a
nőtlen urakat a fényüzésükkel elkápráztatják. Én azt hiszem, hogy ez
nagyon silány taktika, mert a fiatal urak, akik szeretnek jól élni s
akik élvezettel szivják végig a papa óriási havanna-rudjait, rögtön más
szemmel nézik a mulatságot, ha arról van szó, hogy az ilyen környezetben
fölserdült kisasszonyt feleségül vegyék. Vendégi minőségükben pompásnak
találják ezt a divatos zsúrt, de mint házasulandó legények, alighanem
aggódva kerülik az esetleg félremagyarázható nyilatkozatokat. Mert ugyan
mi az ördögért vállalkoznának arra, hogy a vendég kényelmes stallumát a
házigazda tövises életével fölcseréljék?
Délutáni összejövetelek a müvelt nyugaton is vannak, de ennek az oktalan
nagyzolásnak, nyugodtan elmondhatom, sehol sincs párja. Az angol uri
házakban csupán egy csésze teával s pár falat édességgel tisztelik meg a
vendéget, de azért minden fiatal ur boldognak érzi magát, ha egy előkelő
családhoz bejuthat. Az ilyen éretlen hencegésnek, valljuk meg őszintén,
kissé Balkán-ize van. Legalább azoknál a középosztálybeli, uri
családoknál, amelyek a családfő becsületes munkájából élnek. Ahhoz, hogy
az ember valahol jól érezze magát, sem tengeri rák, sem januári barack,
sem a vitéz Don Quijotte-ról elnevezett szivarfaj nem szükséges. Sőt:
néha az ember épp ott unatkozik legjobban, ahol a havannák legnagyobbak.