Főtisztelendő Ormándy Miklós tanár ur, aki engem annak idején a
természetrajz titkaiba beavatott, teljes tizenkét órán át beszélt a
veszprémi gimnáziumban a különféle énekes madarakról, de a
székesfővárosi pacsirtát – most sem értem, hogy miért? – épp oly kevéssé
emlitette, mint ahogy Hanák Ker. János s a többi tudós se emliti a
Magyarországban ismeretes szárnyasok között. Ez annál különösebb, mert
az összes, közismert pacsirtafajok között a székesfővárosi pacsirta a
leggyakoribb.
A székesfővárosi pacsirta (alauda metropoliana) abban különbözik a mezei
pacsirtától, hogy majdnem kizárólag a székesfőváros falai között
található. Leginkább a kávéházakban, a borbélymühelyekben s tulzsufolt
villamos kocsikon tanyázik. Tollazata nem oly egyszerü, mint parlagi
atyafiáé; többnyire kockás ruhát, szines mellényt és ugynevezett zöld
agrárius-kalapot visel. Familiáris viszonyaira nézve megjegyzendő, hogy
tulajdonképpen nem a pacsirták családjába tartozik, hanem a jóhangzásu
gentry- vagy lipótvárosi családokba.
Nyájas olvasóm, ugye-bár, ismered a mezei pacsirtát, akiről a költő oly
gyönyörü sorokban emlékszik meg? A kis pacsirta vigan szárnyal a
levegőég magányában s vidám trillájával édes himnuszokat zeng a teremtés
urához, mig a szegény szántóvető, mosolygó pillantást vetve rá, boldogan
törli meg porlepte ingujjával munkától gyöngyöző, verejtékes homlokát. A
székesfővárosi pacsirtának nincsenek ilyen költői ambiciói; ő nem a
levegőégben szárnyal, hanem alsóst játszik a kávéházak kártyaszobájában,
vagy a borbély vasfogantyus székén hajtja hátra érdekes, barna fejét. De
trillázni épp ugy trilláz, mint a mezei pacsirta, bár nincs közelében
egy fia szántóvető se, aki mosolygó pillantást vetne rá. Épp
ellenkezőleg: aki hallja, nem a maga homlokát törli végig porlepte
ingével, hanem őt, a trillázó kis pacsirtát, szeretné kedve szerint
nyakon törülni.
Azt hiszem, e poétikus bevezetés után fölhagyhatok immár a képtelen
beszéddel s elárulhatom – amit Önök már ugy is tudnak – hogy a mi
pacsirtánk nem egy rokonszenves énekesmadár, hanem egy igen antipátikus
fiatal ur, aki száz és száz példányban él itt a mi gyönyörü
székesfővárosunkban. A nevezetessége abból áll, hogy egy különös fixa
ideája van: azt képzeli magáról, hogy az énekesmadarak családjába
tartozik. És e fixa idea kifolyásakép mindig és mindenütt fütyül: a
kártyaszobában, ahol rajta kivül még huszan vagy huszonöten játszanak,
az étteremben, ahová azért megyek, hogy zenekiséret nélkül ebédelhessek,
a villamos kocsiban, ahol finom uri hölgyek is ülnek s a
borbélymühelyben, ahol még tiz ártatlan ember várja, hogy a tokáját
beszappanozzák. Mindezek a hölgyek és urak abszolute nem reflektálnak
arra, hogy fényes nappal fütty-hangversenyt halljanak, de akár
reflektálnak rá, akár nem, a tarka mellényü pacsirta sans gène elfujja
jelenlétükben a kedvenc nótáit, akárha nem is nyilvános helyen volna,
hanem a saját lakásának hálószobájában. Lelkesen, fanatikus kitartással
fütyül, ügyet se vetve az ideges pillantásokra, melyek mindenünnen
feléje repülnek. És – a dologban talán ez a legborzasztóbb – mindig
ugyanazt a nótát fütyüli, ami egy szakaszjegy keretein belül még csak
elviselhető valahogy, de határozottan kinos a hosszabb utvonalon. Én
például föltétlenül kedvesnek találom, ha valaki a Nyugoti
pályaudvar–Andrássy-uti vonalon a holdvilág-nótát fütyüli a fülembe, de
némileg idegessé leszek, ha ugyanezzel a nótával mulattatnak a
Podmaniczky-utcától a Boráros-térig. A jóból is megárt a sok s én azt
hiszem, hogy Boda Dezső főkapitány ur mindnyájunk elismerésére tarthatna
számot, ha a villamos vasut trillázó kis pacsirtáit gazdagabb és
változatosabb müsor megállapitására utasitaná.
De Spass à part, ahogy a Terézvárosban mondani szokták: mi a véleményük
Önöknek ezekről a nyilvánosság előtt fütyölő legényekről? Nekem az a
véleményem róluk, hogy nagyon neveletlen fickók, akik épp oly kevéssé
illenek bele egy kulturváros légkörébe, mint azok az emberek, akik
sohasem adják mosásba a zsebkendőjüket, mert a zsebkendő oda van nőve a
jobb karjukhoz. Aki a vendéglőben, a villamos kocsiban, a
borbélymühelyben hangosan és öntelten fütyöl, az nem pacsirta, hanem
paraszt. A jónevelésü ember ilyen ripőkösködésre sohase képes, mert
tudja, hogy a jóizlésü uri ember nemcsak a zsebkendőjében, hanem a
viselkedésében is kerüli a rikitó szineket.