Abban a tág keretben, amelyet a _Mindennapi problémák_ rovata felölel,
szives engedelmükkel szóvá fogom tenni azokat az apró helytelenségeket
és abuzusokat, amiktől a mi társadalmi életünk annyira hemzseg s amiket
a nyugatról érkező ember azonnal észrevesz, mikor kószáló
globetrotterből átvedlik budapesti nyárspolgárrá. Egész sereg kicsike
illetlenség tolakszik elibénk ebben a mi gyönyörüen fejlődő
fővárosunkban s szerintem mindenki érdemeket szerez a hazai kultura
körül, ha a maga ez irányu impresszióit nyilvánosságra hozza.
Nem tudom, láttak-e már Kegyetek orvosi tankönyvet, mely a betegségeket
akképpen demonstrálja, hogy egy képzeletbeli alakon szemléltető
rajzokban mutatja be a pathologiai elváltozásokat. Én is a tankönyvirók
példáját követem s egy közkeletü helytelenségről irván, magát az alakot
mutatom be, aki ezt a helytelenséget leginkább személyesiti. De amint
látni fogják, az én alakom egyáltalában nem tartozik a képzeletbeli
lények közé.
Ha a figurámnak, akit ezennel bemutatok Kegyeteknek, nevet adnék, hát
röviden igy nevezném: a levegőbe néző ember…
Meg fogom magyarázni, hogy kit értek a levegőbe néző ember alatt?
Azt hiszem, La Bruyère mondta ki elsőnek azt az axiómát, hogy a
legfényesebb carriéreket nem azok a férfiak futják be, akik a beszédnek
és az elmésségnek a virtuózai, hanem azok, akik a mások meghallgatásának
müvészetében érik el a legnagyobb tökéletességet. Az első pillanatban
ezt talán nem értik meg Kegyetek egészen, de ha kissé megfigyelik a
finom, előkelő és igazán uriasan viselkedő embereket, gyorsan rá fognak
jönni, hogy az érvényesülésnek a legnagyobb titka csakugyan ebben a
furcsa axiomában rejlik. Beszélni ugyanis mindenki tud (nálunk még
jobban, mint másutt) s azok a talentumos és kitünő egyéniségek se
ritkák, akik ötleteikkel egész hallgatóságukat elkápráztatják. De
bármilyen hihetetlenül is hangzik, a talentumnak ez a fajtája nem sokat
ér. A nagyon elmés férfiakat senki se szereti, mert fölényes okosságuk
élesen és néha kellemetlenül tünteti ki környezetük alárendeltebb
szellemi voltát. Rokonérzésünk inkább azok felé fordul, akik a mi
elmésségünknek hódolnak, vagyis: akik elismerő mosolyukkal, szemmel
látható érdeklődésükkel, tekintetük, gesztusaik, fölkiáltásaik
élénkségével állandóan azt demonstrálják, hogy kiváló, érdekes és
szimpatikus egyéniségeknek tartanak bennünket. Aki engem ragyogó
ötletekkel mulattat, azt esetleg nagytehetségü, de hiu és elbizakodott
fráternek tarthatom; ám aki viharos tetszéssel, vagy legalább is:
látható elismeréssel fogadja az én beszédemet, az rögtön a maga pártjára
hódit, mert én is csak hiu és gyarló ember vagyok, akinek jól esik, ha
mások okos és elmés férfiunak tartanak. Aki tehát müvészettel tudja adni
előttem a figyelmes és elbájolt hallgatót, annak rögtön nyert ügye van
nálam, mert az az impresszióm róla, hogy kellemes, udvarias és finom
férfiu. Ez annyira általános, emberi vonás, hogy a nagy kulturnemzetek
közt mindenki számol vele s innen van, hogy a nyugati országokban már a
gyermekbe is beleoltják a figyelni tudás kincseket érő talentumát. Ha
egy francia, egy angol vagy egy bajor embernek másfél óráig fogok
beszélni olyan témáról, mely őt abszolute nem érdekli, véges-végig oly
lázas kiváncsisággal fog a szemembe nézni, mintha az egész exisztenciája
függne attól, amit abban a percben mondok neki. Belsőleg talán
unatkozik, de az idegrendszere oly fegyelmezett, hogy az igazi érzéseit,
ha azok kellemetlenek reám nézve, sohasem fogja elárulni előttem.
Őszintén meg kell vallanom, hogy a comme il faut és kellemes
nyugateurópai modor ellen nálunk nagyon gyakran vétenek. Elmés ember itt
talán több van, mint másutt, de a sima, fegyelmezett, udvarias ember
már, fájdalom, a kivételek közé tartozik. A társaságunk legtöbb tagja
szivesen mulattat bennünket saját ötleteivel, de ha arra kerül a sor,
hogy a mi történeteinket meghallgassa, egyszerre szemmelláthatólag
unatkozni kezd. Ásit, idegesen fészkelődik, az asztalon dobol s nyilván
nagyon kellemetlen neki, hogy öt percig hallgatásra van kárhoztatva.
Vagy ha nem is mutatja ilyen feltünően, hogy szabadulni szeretne tőlünk,
gépiesen, üveges szemmel néz maga elé a levegőbe, világosan elárulva,
hogy egyáltalában nem is hallja, amit beszélünk hozzá. Egy tekintet, egy
mozdulat, egy mosoly se jelzi, hogy előadásunk a legtávolabbról is
érdekelné. Vonásai csak akkor elevenednek meg ismét, ha a beszédet
abbahagytuk s ujra alkalmat adunk nekik, hogy a maga elmésségét
csillogtassa előttünk.
Ime, ez az a tipus, melynek tagjait az imént a levegőbe néző embereknek
mondtam. Bizvást el lehet mondani róla, hogy hazai specialitás, mely
minduntalan eszünkbe juttatja, hogy finomság, udvariasság és modor
tekintetében még fájdalom, távol állunk a nyugateurópai szinvonaltól.