Az apró helytelenségek közt, melyeknek tárgyalását a programmomra
tüztem, van egy, mely első látásra nem látszik valami fontosnak, de
amely szerintem távolról sem olyan alárendelt jelentőségü, amilyennek,
felületes szemmel nézve, tartanók: az az indolencia, melylyel nálunk az
evés müvészetét kultiválják. Jó étvágya, istennek hála, sok embernek van
Budapesten és Magyarországon, de enni csak kevesen tudnak, már t. i.
olyan módon, hogy a szemlélő esztetikai érzését ne bántsák. Igaz, hogy
ez szociális szempontból nem nagy baj, mert a fődolog mindig az marad,
hogy legyen mivel csillapitanunk az étvágyunkat, de ha elismerjük, hogy
nemcsak a testi szükségleteknek, hanem a jó modornak is megvannak a maga
törvényei, hát bizony igen gyakran jutunk abba a helyzetbe, hogy kissé
szégyenkeznünk kell embertársaink modortalansága miatt. Aki a nagy,
előkelő, külföldi restaurantokban megfordult, csodálkozva látja, hogy
bár első pillantásra csupa szemenszedett nyugateurópai hölgy és ur ül
nálunk is az éttermek asztalai mellett – a nők gyönyörü estélyruhát, a
férfiak kifogástalan frakkot vagy smokingot viselnek, – de a dekolletált
selyemderék és a csillogó ingplasztron mögött voltaképpen álcázott
tatárok rejtőznek. A menü itt is ugyanaz, ami Párisban, az étvágy pedig
sokkal jobb, de a stilus, melylyel a gazdag lakomát elköltjük, már
ugyancsak nem hasonlit arra, melyet az elegáns angol és francia ember
kultivál az éttermek fehér asztalainál.
Azokról a sokszor szóvátett malacságokról, hogy uri emberek a kés hegyén
szállitják az ajkaik közé a mártást, vagy a főzeléket, hogy a levest
hangos szürcsölés közt tüntetik el a tányérjukról, hogy a kenyeret
vágják, a sajtot pedig törik: egyáltalában nem is akarok beszélni,
hiszen ezeket az apró illetlenségeket már százszor és százszor megrótták
előttem. Föl kell tennem, hogy az evés e vulgáris helytelenségeivel
minden jó társaságbeli ember tisztában van, bár őszintén szólva –
szégyellem, de mégis leirom – akárhány bájos és előkelő asszonyt láttam
már, aki mennyei ártatlansággal veszi az ajkai közé a kést, sőt: ha jól
esik neki, kenyérrel mártogatja ki a tányérjából a tatármártást. Akár
hiszik, akár nem, nálunk az asszonyok közt is aggasztóan tekintélyes
számban találkoznak az evés müvészetének analfabétái. Olyan hölgyek,
akik a külsejük után itélve, hivatottak volnának arra, hogy egy
királyasszony udvarhölgyei legyenek, néha szakasztottan ugy esznek, mint
egy középfinom szobalány. De ismétlem: ezeket az elemi dolgokat nem is
akarom szóvá tenni, csak általánosságban konstatálom a szomoru
igazságot, hogy az étkezés technikájában nálunk csak a legritkább ember
otthonos. Az a finom, diszkrét stilus, mely a nyugati országokban szinte
magától értetődik, nálunk majd csaknem egészen ismeretlen. Száz előkelő
asszony és száz uri ember közt loyálisan számitva se akad tiz, aki a
villát és a kést helyesen tartaná a kezében s aki már a legelső
mozdulatával is el ne árulná, hogy nem igen járt a jóizlés egyetemére.
Pedig az emberismerők jól tudják, hogy nem a drága lakás, a vagyonokba
kerülő butor, a párisi toilette, a pezsgős vacsora, a five o’clock thea
az igazi finomság szimboluma, hanem a fehér asztalnál való tökéletes és
kifogástalan viselkedés. Régebben azt mondták, hogy az urat a cipőjéről
lehet felismerni, ma már tisztában vagyunk vele, hogy jó pénzért elegáns
cipőt is könnyü venni, de egy egész latifundium sem elég arra, hogy
valaki, ha nem az, igazi urnak lássék az ebédlőben és a nyilvános
étteremben. „Vedd a kezedbe a kést és villát s én rögtön megmondom, hogy
ki vagy!“ – szólanak manapság a modern emberismerők, akiknek sokkal jobb
a szemük, semhogy a drága toilette és a fényes ékszer tévutra vezetné
őket.
Annak, hogy nálunk ilyen kevés müvésze van az asztalnál való jó
modornak, kétségtelenül az az oka, hogy a gyermeknevelés programmjában
ez a lényeges pont egyáltalában nem szerepel. A matrózruhás, kényeskedő
kis hölgyeket és urakat senkise tanitja meg arra, hogy a villával meg a
késsel való bánást épp ugy meg kell tanulniok, akár a bostont, vagy a
zongorázást. A mamák azt hiszik, hogy tökéletesen elég, ha a gyermekeik
franciául gagyognak és – ugy, ahogy – eljátszanak egy divatos keringőt,
– az evést épp ugy maguktól megtanulják, ahogy a járást és a beszédet.
Pedig ez sulyos és szomoru tévedés, amelynek következéseit akárhányszor
szégyenkezve érezzük meg mindnyájan, akiket erre a léhának látszó, de
voltaképpen igen fontos tudományra elfelejtettek megtanitani a szülői
házban. A francia vagy az angol gyermeket sokkal sürgősebben avatják
bele az étkezés müvészetébe, mint a zene vagy az idegen nyelvek
rejtelmeibe. Emezeket érett fővel is pótolhatja, amazt, ha kis korában
rá nem szoktatták, sohasem. Innen van, hogy a francia fiu néha nem
tudja, hogy mi Afganisztán fővárosa, de azt korrektül tudja, hogy a kést
miképp kell tartania a kezében, ha azt akarja, hogy később majd finom és
előkelő férfinak nézzék. És akármilyen léhaság is, de bizonyos, hogy
ennek a tudományának sokkal több hasznát veszi, mint amannak.