Egy általánosan elterjedt, pesti szokásról akarok irni, mely a szegény
férjeket régóta elkeseriti, anélkül, hogy panaszkodni vagy lázongani
mernének. Én azonban vitézül elmondom a véleményemet, mert a
szerkesztőség biztos négy fala között az ember nyugodtan adhatja a hőst,
még ha otthon, az édes házi tüzhelynél, ugy meg is lapul és össze is
gubbaszkodik, akár egy jól bedresszirozott házinyul.
A szokás, amelyről beszélek, abból áll, hogy a pesti családok
kilencvenkét százaléka (sőt, amint mondják, a vidéki családok egy
tekintélyes percentje is) az előszobában, a fürdőszobában, a spájzban,
vagy a hálószobában költi el az ebédjét és vacsoráját, mert a nagyságos
asszony, aki azt akarja, hogy a lakása mindig rendben legyen, még a
gondolatától is remeg annak a szörnyüségnek, hogy az ebédlője féltett
tisztaságát megbolygassa. Előkelő, uri családok, akik kilencszáz, ezer,
vagy ezerkétszáz forintot fizetnek egy-egy gyönyörü, ötszobás lakásért,
voltaképpen csak azért dobnak ki ilyen horribilis pénzeket, hogy egyszer
egy hétben a vendégeik előtt henceghessenek. Az öt szobából ugyanis
mindössze csak két szobát használnak: a hálót és a gyerekszobát, a
többibe egész héten át nem léphet be más, mint a bekötöttfejü
szobaleány, aki minden reggel az arca verejtékével kefél és törölget,
nehogy egy lázongó porszem valami rejtett zugban elbujhasson. Ha a
tisztogatásnak vége, a három fölösleges szobát gondosan bezárják s csak
akkor nyitják ki ujra, ha zsurt tartanak, vagy látogató érkezik a házba.
Vagyis: két szoba tökéletesen elég lenne, a szobaleányt
megtakarithatnák, adót, házmesterpénzt kevesebbet fizetnének, ha a
vendégek kedvéért nem tartanák szükségesnek a nagy, ezer forintos
lakást. Sőt: olyan familiák se használják a szalont és az ebédlőt,
amelyek három hónapban csak egyszer fogadnak vendéget. Az előkelő,
fényesen butorozott helyiségbe itt hónapszámra se lép be más, mint a
szobalány és a tisztogatásban asszisztáló nagyságos asszony, de azért
fizetik a drága lakáspénzt, – hogy miért: arra csak a jó istenke tudna
feleletet adni. A család, ha nincs vendég – pedig ugyszólván soha sincs
– az előszobában vagy a fürdőszobában ebédel és vacsorál, nehogy a
gyerekek a parkettet bepiszkitsák, vagy a drága butor, isten ments,
megrongálódjék. És ha a férj burkolt célzást tesz arra, hogy minek a
nagy lakás, ha az ember egyáltalában nem veszi hasznát, a feleség
idegesen igy válaszol:
– Azt hiszem, nem engedheted meg magadnak, édes szivem, hogy minden két
évben uj butorokat vásárolj. Majd ha a lányod megnő és fiatal urak
járnak a házhoz, neked is nagyon jól fog esni, hogy a butoraimat
megkiméltem.
– De hát akkor miért fizetem addig hiába a méregdrága lakást? – kérdezi
a szegény férj bátortalanul. – Tizenöt évig, mire a kis leányunkból nagy
kisasszony lesz, e szerint egy kétszobás, udvari lakás is megtenné.
A nagyságos asszony ilyenkor dacosan vállat von s ezt mondja az ő
sajátságosan misztikus logikájával:
– Drágám, engem nem ugy neveltek otthon, hogy most egy háromszáz
forintos udvari lakásban kucorogjak…
Bebizonyitott tény, hogy a férjek legnagyobb része többre becsüli a
családi békét, mint a nagyuri kényelmet s igy előbb vagy utóbb
valamennyi hozzászokik ahhoz a gondolathoz, hogy a puritán család az
előszoba sántikáló asztalán, vagy a sötét fürdőszobában ebédel. Az
étkezés, utóvégre is, nem tart soká s a gyönyörü, tükörablakos,
márványoszlopokon nyugvó kávéház pompásan kárpótolja az embert azokért a
kényelmetlenségekért, amelyekben a házi tüzhelynél része van. Hallgat
tehát és sieve nyeli le az utolsó falatot, hogy aztán lóhalálában,
türelmetlenül rohanhasson el a kávéházba, ahol előkelő és kellemes
milieuben költheti el legalább a fekete kávéját.
Az asszonyi logika nem tartozik a sziklaszilárd épitmények közé, de
azért mégis különös és érthetetlen dolog, hogy a nők majdnem szándékosan
gyülöltetik meg a férjükkel a családi otthonukat, holott ha kissé
okosabban gondolkodnának, gyönyörüen rá tudnák szoktatni őket arra is,
hogy sehol se érezzék magukat oly kellemesen, mint a saját lakásukban.
Az a férj, aki a pompás, világos, ezüstnemütől csillogó, meleg
ebédlőjében ülhet asztalhoz s nem a sötét, légvonatos, barátságtalan
előszobában kénytelen elkölteni ebédjét, bizonyára kétszer is
meggondolná, mielőtt a maga kellemes fészkéből kimozdulna s
kétségtelenül több időt töltene otthon, mint az idegenek lármájától
hangos kávéházban. És a serdülő gyerek, aki a mostani rendszer mellett
önkéntelenül megszokja azt a gondolatot, hogy a világot a jó isten csak
a vendégek kedvéért alkotta, mert ha vendég nincs, hát a homályos
előszoba, a piszkos abrosz is jó: mennyivel több finomságot, harmóniát
és jóizlést szivna a lelkébe, ha mindig az a másik, tiszta és derüs
milieut látná maga előtt, amit most oly szigoruan elzárnak előle. De a
nagyságos asszonyok, akik öltözködés dolgában oly szivesen hódolnak a
legfinomabb izlésnek, s a párisi Paquinnál, a bécsi Drecollnál és a
pesti Holzernél vásárolják a nyilvánosság számára a toilettjeiket,
otthon, a négy fal között, egyáltalában nem törődnek a finomsággal és a
jó izléssel. Pedig ha tudnák, hogy milyen oktalanul cselekesznek, hát
mindennap hófehér abroszszal terittetnének föl az ebédlőben s még talán
egy virágbokréta bevásárlásától se riadnának vissza, amelylyel ezüsttől
csillogó asztalukat feldiszitenék.