Én, aki azt a különös mesterséget választottam öregségem hivatásául,
hogy embertársaim gyöngeségeit pellengérre állitom, nem térhetek ki
annak a különös betegségnek a leirása elől se, amely sehol a világon nem
grasszál annyira, mint a mi szép és virágzó fővárosunkban, s amely
ujabban még a mindeddig romlatlan naiv vidéket is tökéletesen
inficiálta. Ez a betegség a cinizmusig menő léhaság, melylyel nálunk
minden ember, aki szereti, ha modern huszadik századbelinek nézik, a
világ összes eseményeit megbirálja. Utóvégre másutt is vannak cinikus és
gunyolódó lelkek, s a frázisok kora talán már a Kongó partján is
végképpen lejárt, de annak a ragályszámba menő léhaságnak, mely a mi
zsurjainkon, kávéházainkban, társaságaink körében, sőt szinházi
nézőtereinken is dühöng, sehol a civilizált világon nem találni a
párjára.
Nem tudom bizonyosan, hogy megértik-e rögtön, amit mondani akarok, de ha
egy kissé körülnéznek azok között, akikkel mindennap érintkeznek,
bizonyosan habozás nélkül igazat adnak nekem. Budapesten – és most már a
vidéken is – egy évtized óta abból áll a modernség, hogy senki semmit se
vesz komolyan. Vagy helyesebben: mindenki szégyelli bevallani, hogy
valamit komolyan vett. Nincs olyan nagy és szent dolog, amit ne gunyosan
és cinikus léhasággal tárgyalnának, kivéve a nagyon kis helységekben
lakó becsületes és puritán férfiakat, akik legalább a politikai
dolgokban, nem értik a tréfát! A többiek bizonyos megvető iróniával
beszélnek az emberi élet minden nagy motivuma felől, s a szerelmet, a
házaséletet, a tudományt, a művészetet, sőt magát a halált is olyan
tónusban tárgyalják, mintha egy érdekes alsóspartieről lenne szó. Azt
hiszik, hogy csupán az ostoba vagy elmaradt emberek képesek arra, hogy
lelkesedjenek vagy elérzékenyüljenek valamin, s hogy a moderneket éppen
az jellemzi, hogy a világban minden fölött gunyolódnak. Valami furcsa,
lenéző, irónikus és léha tónus lett urrá ebben az országban, melyet
azelőtt csak a kávéházi bohémek használtak, akik mindenkit, aki tiszta
gallért viselt, bárgyu és komikus strébernek tartottak. A züllött,
kapucinert ebédelő bohémek tolvajnyelve volt ez, mely tiz év óta, isten
tudja hogyan, az országnak, de főképp Budapestnek egész sereg komoly és
tisztességes osztályát is inficiálta. Az ember ma néha csodálkozva néz
körül a kávéházi asztalnál, a szinházi nézőtéren, az uri családok
szalonjában: államhivatalnokok, ügyvédek, orvosok, tanárok mind ezen a
csuf és léha argot-n csevegnek egymással, mintha valami óriási szellemi
fejlettségre mutatna, ha valaki mindenről a világon gunyos és cinikus
hangon beszél. Nálunk már ugy áll a dolog, hogy az ember, aki ebben a
hangban nem járatos, ügyetlennek és félszegnek érzi magát a társaságban,
mert azt hiszi, hogy a környezete ostobának tartja. Innen van, hogy
Budapesten majdnem minden hazai darab megbukik, minden magyar festő
képét silány tákolmánynak minősitik, s minden szinészt, komponistát és
tudóst csufolkodva lekicsinyelnek. A külföldi munkát nem merjük bántani,
mert ez esetleg a müveletlenség gyanujába keverne bennünket, de a hazait
lenézzük és megvetjük, mert ez, a léha felfogásuak szerint, a mi lelki
felsőbbségünket bizonyitja. Ez a cinizmus már annyira megy, hogy nem
csupán az idegen embereken gunyolódunk, hanem önmagunkon is, s pokoli
módon röstelkedünk, ha azon kapnak bennünket, hogy valamin – kivételesen
– elérzékenyedtünk. A meghatottságunkat a világért se vallanánk be a
nyilvánosság előtt, mert isten ments, még ostoba és elmaradt embereknek
tartanának bennünket. Szégyelljük, hogy szerelmesek vagyunk,
szégyelljük, hogy a családunkhoz ragaszkodunk, szégyelljük, hogy egy
szép és nemes gondolat föllelkesit bennünket, s százszor, ezerszer
cinikusabbnak tüntetjük fel magunkat, mint amilyenek a valóságban
vagyunk. Közönséges, alantasan gondolkodó, felületes frátereknek
hazudjuk magunkat, még akkor is, ha minden távolabb áll tőlünk, semhogy
csakugyan ilyenek legyünk. És azt hiszszük, – az ördög tudja, honnan
vettük ezt a hitünket? – hogy ezzel az okosságunkat és a modern
voltunkat demonstráljuk.
Talán a mi kávéházi törzsvendégeink se fogják tagadásba venni, hogy
Angliában, Franciaországban, Németországban is vannak modern és okos
emberek, – pedig ezekben a nagy, kulturától ragyogó, igazán fejlett
országokban még nyoma sincs annak a cinizmusnak, mely a mi
társaságainkat jellemzi. A legműveltebb angol, francia, vagy német ember
se szégyelli, hogy a szép dolgokon lelkesedni tud s hogy az élet minden
nagy motivumát komolyan veszi. Ezt a lenéző, kicsinyes gunyolódást, s a
tónusnak ezt a léha és alantas módját seholse ismerik annyira, mint
minálunk. Itt már komoly és értékes beszélgetést egyáltalában nem is
lehet hallani, mert azok, akik az ilyen beszédre kvalifikálva lennének,
félénken elbujnak a világ elől, nehogy a hitvány és értéktelen fecsegők
kinevessék őket.