A jó isten tudja, mi a magyarázata annak, hogy az ideges ember valami
oktalan szeméremmel igyekszik eltitkolni a betegségét a világ előtt. A
náthásnak eszébe se jut tagadni, hogy a nyákhártyái gyuladásban vannak,
a rheumás még a felületes ismerőseitől is tanácsot kér a bajára
vonatkozólag, az pedig, aki a gyomrát elrontja, fünek-fának panaszkodik,
akár a gyermek, aki érdemet lát abban, hogy betegnek méltóztatik lennie.
Régi tapasztalás, hogy a hiányos egészségü ember bizonyos gyönyörüséggel
sütkérezik a közrészvétben, amivel ravaszul áltatják. Egyedül a
neuraszténikus szégyenli bevallani, hogy az idegei nincsenek
hajókötelekből, még pedig azért szégyenli, mert az ideges szó nálunk
majdnem szinonim a félbolond szóval, sőt – rosszabb esetekben – a
paralitikus-sal is. Innen van, hogy a neuraszténikus szinte beteges
erőlködéssel imitálja a nyugodt és a jókedvü bohémet, nehogy az
ismerősei és a barátai agylágyultnak tartsák. És ez a felületes látszat
az oka annak, hogy a szegény fiu aki néha törni és zuzni szeretne, mint
aranykedélyü humorista él a köztudatban, s ezáltal olyan tragikomikus
helyzetekbe kerül, amelyek még a legjobb bohózatiróknak is a
becsületükre válnának.
Tegyük fel, hogy az ideges ember a kávéházban vagy a kaszinója
karosszékében ül, s mig látszólag derüs arccal kevergeti a fekete
kávéját, voltaképpen egy különös perspektivára gondol. E perspektivában
ott csillog a nagy, lipótmezei nyaraló egyik dusan kipárnázott cellája,
ahová a vendéget, az érvényben levő etikett-szabályok szerint, csak
ugynevezett kényszer-smokingban bocsátják be, a rácsos ablak, mely
mögött ő, az egyszerü és igénytelen ügyvéd, a hatalmas padisahnak, vagy
a chinai anyacsászárnénak fogja hinni magát, s a kicsike, virágokkal
boritott sirdomb, ahová gyászbaborult özvegye nemsokára elzarándokol,
hogy könyeivel öntözze a hantokat, mely mögött porladó mindensége
nyugszik. Aki az ideges embert ismeri, jól tudja, hogy a legenyhébb
szivdobogás, a legszelidebb derékfájás is elébe tudja varázsolni ezeket
a csábitó képeket, melyeknek bizonyosságában szinte képtelen
pesszimizmussal hisz. Külsőleg azonban az elégedett filisztert adja, aki
boldogan és kéjes lustasággal emészt… Még pedig oly élethüséggel adja,
hogy a klub vagy a kávéház ismert közéleti bajnoka, aki csak akkor érzi
jól magát, ha türelmes és udvarias hallgatóra talál, bizalommal melléje
telepszik az asztalhoz. Nemcsak melléje telepszik, hanem beszélni is
kezd, még pedig frissen, kitartóan és majdnem hipnotizáló
bőbeszédüséggel. Sorra veszi a politikát, a városi közügyeket, a külföld
szenzációit, s mindebből levonja a maga jól megokolt elméletét, melyet
abszolute nem igyekszik eltitkolni… Beszél, beszél és beszél, miközben a
szerencsétlen neuraszténikus udvariasan, lekötelezőleg, majd sóhajtva,
fészkelődve, verejtékes homlokkal, kidülledt szemmel mosolyog és
titokban ezt gondolja magában:
– Ha ez a vadállat két perc alatt el nem hallgat, bizonyos, hogy rosszul
leszek itt a kávéházban…
De a vadállat nem hallgat el, hanem tovább beszél, addig beszél, mig a
partnere – minden látható ok nélkül – egyszerre csak felugrik a
helyéből, s pár mentegetőző szót dadogva, elrohan a kávéházból. Ez a
legokosabb, amit tehet, mert ha tovább maradna, bizonyosan beleszédülne
a visszafojtott izgalomba…
A neuraszténikus ugyanis pompásan tudja mimelni a figyelmes és kiváncsi
hallgatót, de csupán záros határidőig: két percig, három percig, esetleg
öt percig. Azontul végképpen kimerül és összeroppan, főképp akkor, ha
nem olyan ügyekről van szó, melyek őt személyileg érdeklik. A hosszu
elbeszélések kinpadra feszitik az idegeit, de azért megható erőlködéssel
igyekszik adni a nyugateurópait, holott titokban talán a körmeit vájja
bele a karosszék oldalába. A helyzet még sulyosabbá válik, mikor
anekdotákat mesélnek neki, amelyeknek a pointejét egyáltalában nem érti
meg, vagy tanácsot kérnek tőle, amikor majdnem felrobban a vágytól, hogy
feltünés nélkül távozhassék. De ah, a vágyból, fájdalom, nem lehet
valóság: az anekdotázó görcsösen ragaszkodik ahhoz, hogy a Jaj de fain!
cimü kötet összes elévült adomáit elmesélje, s a tanácskérő se tartozik
ama fiuk közé, akik egy kelletlen mozdulat láttára diszkrétül
meghátrálnának. Ő szivósan, törhetetlenül megtisztel bennünket a
bizalmával, tekintet nélkül arra, hogy mi sokkal közelébb állunk ahhoz,
hogy egy kopogós vitustáncot eljárjunk, minthogy embertársainkat – bár
az ördög valamennyit elvinné! – egy jó tanácscsal megsegitsük.
Az agyonbeszélő, a mókafiu és eszmecserélő: ezek azok a tipusok, melyek
a neuraszténikus ember szegény idegeit lassan, de biztosan megőrlik.