Kezdjük ott, mikor az ideges ember – az édes és undoritó gyermek –
hajnali hétkor, kilenckor, vagy tizenkettőkor az éjszakai álmából
fölébred. Mondjuk, hogy előzőleg hét órát nyugodtan és zavartalanul
aludt, – bár ezt sohase fogja elismerni – tegyük fel, hogy
váltólejárata, kitüzött árverése s más egyéb kellemetlensége se
esedékes, szóval: minden oka meglenne rá, hogy bizonyos életvidorsággal
tekintsen az előtte álló órák felé. Ez logikus és érthető lenne, de nem
igy történik; a neuraszténikus fölnyitja a szemét s mindenekelőtt
konstatálja, hogy a dereka sajog, a feje zug, a közérzete pedig
körülbelül olyan, aminő Husz Ábrahámé lehetett félórával a kivégzése
előtt. Amig a szobában álmosan körülnéz, egyszerre ugy rémlik neki, hogy
az egész élet csak ostoba időfecsérlés. Minek élni? Tulajdonképpen mi
vár rá ma, holnap és holnapután? Az, hogy a huszezredik kávét megigya,
hogy képtelen együgyüségeket beszéljen közömbös idegenekkel, hogy ismét
befaljon egy köritett marhahust, s hogy izgatottan lesse, vajjon a makk
alsó, melylyel quintje lenne és a parthiet megnyerné, véletlenül
odatéved-e a kezébe? Hát ez lenne egy komoly, felnőtt szakállas ember
minden életcélja és ambiciója? Fanyarul nyul az éjjeli szekrényére
készitett reggeli lap után s ismét – századszor, ezredszer, tizezredszer
– megállapitja, hogy ebből a szürke betütengerből őt tulajdonképpen
semmi sem érdekli, mert ő egy mákszemnyivel se fogja jobban érezni
magát, ha az angolok összecsókolóznak az oroszokkal, ha a koronajáradék
sülyed vagy emelkedik, s ha Bárczy István még ujabb és ujabb
segédorvosokat fog kinevezni a balparti közkórházakba. Utálattal dobja
el az ujságot, nagy nehezen rászánja magát, hogy fölkel, miközben ugy
érzi, hogy szédül, hogy sirógörcse lesz s hogy egy falat nem sok, de
annyit se tudna lenyelni a torkán, habár az inkák kincsét is neki adnák
azért a kegyességeért, hogy jóizüen megreggelizzék.
Életvidámnak tehát tulzás lenne most állitani neuraszténikus barátunkat
s a környezet, mely a fölkelés után következő pillanatok hangulatait,
fájdalom, régóta ismeri, gondosan óvakodik attól, hogy a nagyságos,
időleges tébolyodott urnak még a legenyhébben is ellentmondjon. Az okos
feleség tisztában van vele, hogy ilyenkor csak egyetlen taktika segit:
mindent helyben kell hagyni, amit imádott, de félbolond férje állit. Ha
csütörtökön azt mondja, hogy vasárnap van, ha kijelenti, hogy a
könyvnyomdát Franklin Rezső találta ki, a puskaport pedig Kolumbus
Fülöp, a szerető hitves nyájasan bólint s szeliden igy válaszol:
– Igazad van, fiacskám…
Mert jaj, százszor jaj neki, ha ellentmond, ha a vitatkozás vörös
posztójával ingerli az amugy is feldühödött bestiát… Az okos asszony
óvakodik is ettől a könnyelmüségtől, hiszen jól tudja, hogy az ő ideje
is elérkezik, s délben, mikor a hajnali hangulat már elpárolgott, a
kedve szerint boszut állhat mindazokért a méltatlanságokért, melyeket
másfélóráig elszenvedett. Reggel tehát a legképtelenebb abszurdumokat is
készséggel helybenhagyja, s csak annyit mond az édes mamájának, ha a
családi életéről szó esik:
– Az uram nyolctól kilencig dühöngő őrült, de különben jóravaló és
kedves fiu…
És a fiuk, akik már iskolába járnak, szinte dicsekedve mondják a
barátaiknak, ha az apák kiváló tulajdonságai a tizórai uzsonna
alkalmából szóba kerülnek:
– A te papád egy közönséges filiszter, de az enyém minden reggel
megtébolyodik… Ugy ordit és hadonáz, hogy majdnem megpukkadunk
nevettünkben…
Szerencsére a legnagyobb vihar is kitombolja magát egyszer s igy az a
pillanat is elérkezik, mikor a neuraszténikus végre eltávozik hazulról.
Az első negyedórában még vadállatként rohan végig az utcákon, ha valaki
megszólitja, csak egytagu szavakkal válaszol, a kávéházban lelkifurdalás
nélkül meg tudná ölni azt a becstelen gazembert, aki beszélgetéssel
akarja molesztálni, – de lassankint – a jó isten tudja, micsoda belső
processzusok következtében? – a fölkorbácsolt idegei mindinkább
elzsibbadnak, a vére lehül és nyugodtabbá lesz, s negyven perccel
azután, hogy a hálószobáját elhagyta, egyszerre csak tisztába jön azzal,
hogy egyszerü téboly volt, amit odahaza müvelt… És ekkor megsajnálja és
mártirnak minősiti a feleségét s miközben a kiflijét belemártja a
kávéba, józanul igy szól magához:
– Lipót, Lipót, igazán nem értelek… Hiszen különben okos és jóravaló
fickó vagy, – hogy tudhatsz hát ennyire megfeledkezni magadról?…
És ekkor ugy tünik fel neki, hogy az élet mégis csak szép és mulatságos,
hogy az angol király kolosszálisan geniális uralkodó, hogy a
koronajáradék árcsökkenése határozottan érdekes jelenség s hogy Bárczy
István nagyon helyesen cselekszik, mikor a balparti közkórházak
orvos-állományát megszaporitja… És mikor a jó reggeli után a
medea-szivarját meggyujtja, már édes és türelmetlen vágyakozással gondol
a délutáni kártyaparthiejára.
Ebédkor három szál gyönyörü rózsát visz haza a feleségének s szemlesütve
hallgatja, mikor az asszony igy szól hozzá:
– Lipót, ma reggel ismét dühöngő őrült voltál… Mondd, nem szégyenled
magad a felnőtt és okos gyermekeid előtt?…
Lipót nem felel, hanem szégyenli magát. Ilyenkor megfogadja, hogy
másnaptól kezdve oly hidegvérü lesz, mint egy aggkori gyengeségben
szenvedő csuka, de másnap – megint csak a jó isten tudja, hogy miért? –
ujra és előlről kezdi a tegnapi, a tegnapelőtti és a multheti komédiát…
Vajjon mi a patologiai oka a Lipótok e szédületes
hangulatváltozásainak?…