I.

Az ilyen vén ember, mint én, aki sandwicheinek javát már megette s a

szép, női ajkakat, melyeket a sors kijelölt a számára, már mind

végigcsókolta hosszu életében, – bizonyára nem sok embert irigyel ezen a

földön, mert régen, nagyon régen belátta, hogy olyan halandó, aki az

irigylésre érdemes lenne, nem igen él még az afrikai őserdőkben sem… Én

a magam részéről sokkal inkább kivánkozom arra, hogy nyugodtan emészszek

és jól aludjam, mint arra, hogy a londoni Rothschild vagy a newyorki

Carnegie helyében legyek… És mégis: ma elfogott a legsárgább irigység,

még pedig egy kicsike, ortográfiai hibáktól hemzsegő levél olvasása

után, amelyben egy vidéki gazdálkodó – ah, boldogok legboldogabbja! –

azt kérdezi tőlem, kalendáriumi mindentudótól: magyarázzam meg neki,

lehetőleg értelmesen, hogy micsoda is legyen voltaképp az az idegesség,

melyet mostanában annyiszor emlegetnek?

Ime, barátaim, hát mégis vannak még arkádiai pásztorok; egy huszadik

századbeli, eleven, európai férfiu nem tudja, hogy miből áll az

idegesség, s épp oly kiváncsian tudakozódik felőle, mintha valami

ismeretlen, keletázsiai betegségről lenne szó, melyről csak az ujságok

Vegyes rovata beszél…

A levél meghatott és felháboritott, de utóbb, mikor nyugodtabban

elolvastam, az a furcsa gondolat ötlött az eszembe, hogy ez az ember

talán nem is kiván tőlem oktalan dolgot… Az idegességről csakugyan

érdemes elmondani egyet-mást, mert ez a betegség maga is probléma, még

pedig a legnagyobbak egyike, melyekkel csak az orvostudomány

foglalkozik… Idegorvosok már sürün élnek a kulturországokban, az aranyos

cégtáblák hencegve hirdetik, hogy a tudós férfiak egész légiója

szentelte már magát annak a nemes hivatásnak, hogy a neuraszténikusokból

józan polgárokat faragjon, – de az idegek életéből és titkaiból (nem

bánom, ha meg is köveznek, de kimondom) a doktorok ma sem tudnak sokkal

többet, mint őseik, a boszorkány-konyhában dolgozó felcserek… Anatomice

jól ismerik az idegeket, az élettani funkciók, melyek szerint igazodnak,

nem tartoznak többé a titkok közé, de a hatások, melyeket az érzésekre

és a hangulatokra gyakorolnak, melyek az akaratot és az energiát

akárhányszor sulyosan megbénitják, melyek vérszomjas hősökké

változtatják a gyávákat és siránkozó vénasszonyokká a bátrakat és

erőseket: majdnem egészen ismeretlenek még ama kitünő orvosdoktorok

előtt is, akik szünetlenül az idegesek bajaival foglalkoznak…

Hidegfürdő, félfürdő, séta, táplálkozás és bromnátrium: ime a doktorok

egész tudománya ama száz- és százféle baj, kellemetlenség és gyötrelem

ellen, amely a modern ember életét megkeseriti, a családi tüzhely

hangulatát tönkresilányitja, s a néma és hangtalan tragédiák sokaságával

döbbenti meg azokat, akik belelátnak a társaságos élet kulisszái közé.

Bizvást el lehet mondani, hogy manapság száz felnőtt ember (sőt száz

felnőtt ifju) között legalább kilencvennyolc ideges van, s az izmaikkal

kérkedő athléták között, akik büszkén mutogatnak sulydobási és

távgyaloglási rekordjaikra, épp annyi példány akad, aki a keble mélyén

titokban bolondnak hiszi magát, mint a hajós kapitányok, az irók és a

családanyák, sőt: mint az okleveles és gyakorló orvosdoktorok között. A

neuraszténikusok száma hasonlithatatlanul több, mint a náthásoké s a

különbség mindössze annyi, hogy amig a náthásnak megvan a bátorsága

hozzá, hogy a baját nyiltan bevallja, az ideges szinte remeg a

félelemtől, hogy valaki a félbolondot felismerheti benne…

Ez a nagy probléma tehát mindenképpen megérdemli, hogy kissé szemügyre

vegyük, még pedig nem a tudomány szempontjából, – hiszen ehhez majdnem

oly keveset értünk, mint az orvosok – hanem a társadalom, a józan ész s

a humor pápaszemén keresztül. Irjunk egyet-mást az idegességről és az

ideges emberekről, nem rendszeres tanulmányt, hanem apró vázlatokat és

megfigyeléseket, amelyeknek egy hasznuk mindenesetre meglesz: a sok

gyáva, titkolózó, sunyi módon meglapuló neuraszténikus rá fog jönni

arra, hogy baja ezer, sőt százezer halandóval közös, s hogy ami neki

fáj, az a barátjának, a sógorának, a szomszédjának, a fölebbvalójának,

az alárendeltjének is épp ugy fáj, ha nem jobban. És ha már egyéb

vigasztalásuk nincs, hát az is valami, felebarátaim, hogy a

szégyenkezésre egyáltalában semmi okunk: az a sok őrült gondolat, mely a

mi fejünkben megfordul, polgártársainkat, a látszólag nyugodt és

hidegvérü gentlemaneket is épp ugy meggyötri, mint jó magunkat.