Nem a pincér-borravalókról akarok beszélni, – ezt a témát rég
elkoptatták előttem az aktualitásokban dolgozó társadalmi bölcsek, –
hanem azokról a mindennap előforduló, időleges tiszteletdijakról,
melyekkel a különböző, apró szolgálatokat fizeti meg a nagy városokban
járó kulturember. A liftes, a kalauz, a muzeumi- és kiállitási őr
tiszteletdijáról, mely az utasnak épp oly mindennapi kiadása, akár a
szállodai vagy a vendéglői költekezés. És mindjárt meg is állapitom,
hogy Budapest e tekintetben puritánul tisztességes város; a nagy
rablókat, akik a hires, nyugateurópai metropólisokban oly szemérmetlen
merényleteket intéznek a pénzintézetek ellen, itt jóformán nem ismerik.
Talán azért, mert kevés a gyakorlatuk benne, hiszen Budapest – fájdalom
– még nem esik bele a gazdag, nemzetközi csavargók rayonjába.
A külföldön régóta rendes és becikkelyezett törvényen alapszik az utasok
megadóztatása, Mikor Versaillesban a Maria Antoinette hálószobáját
megmutatták nekünk, s a társaság néhány praktikus tagja észrevétlenül ki
akart surranni az egyik mellékajtón, hogy a borravaló elől
megmeneküljön: mindnyájan ijedten álltak meg, mert hiába nyomogatták
óvatosan a kilincset, az ajtó egyáltalában nem nyilt fel. Be volt
csukva, még pedig kulcscsal, aminthogy az összes ajtók be voltak csukva,
amelyek a világhirü parkba vezettek. Az idegent itt egyszerüen zár alá
helyezik, s a fogságból csak akkor engedik ki, amikor a bőbeszédü ur az
összes mondanivalóit elmondta, s mosolygó arccal, kinyujtott tenyérrel
foglal helyet a kijárás mellett. Belépti dij ugyanis nincs a versaillesi
kastélyba, de kilépti dij, az bezzeg van; s a leggyakorlottabb smuciánok
se párologhatnak el, ha az obulusaikat le nem fizetik. De Versaillesben
utóvégre csak szolgák vannak, akiket senki meg nem szólhat azért, hogy
borravalót kérnek. Ám a londoni Westminster-Abbeyban, ahol meggörnyedt,
ősz barátok mutogatják a Dickens, Tennyson és Stuart Mária
nyugvóhelyeit, épp ugy megkivánják a borravalót, akár egy köruti
kávéházban. A tiszteletreméltó szerzetes, a penészes szarkofágok között,
méltatlankodva nyujtja felénk reszkető kezét, ha csupán hálás
köszönetünk kifejezése mellett akarunk eltávozni a boltivek alól.
Köszönet? Ebből nem lehet megélni, mondja megbotránkozva a kulcscsomóját
zörgető, jámbor atya, aki gondosan megnézi az ezüstpénzeket, mert haj,
temérdek a kalandor, s az isten szolgái gyakran ki vannak téve annak,
hogy silány hamispénzt nyujtanak át nekik a szépen csengő ezüst helyett.
Mikor Párisban, a Pantheonban jártam, a halottak öreg pásztora
szeretetreméltó előzékenységgel kalauzolt végig az apró fülkék között,
melyekben a művészet és irodalom legnagyobb geniejei pihennek. Évekkel
ezelőtt irtam már a Pesti Hirlapban arról a párbeszédről, melyet akkor a
vén ciceronéval folytattam; de most, hogy a borravalók kérdése szóban
forog, megint eszembe jut a borvirágosarcu, egyenruhás aggastyán, aki
nyájasan, derüs kedvben mutatta be nekem a halottjait, közben vidáman
pattintva fel a tubákos szelencéjét, hogy az orrnak is megadja azt, ami
az orré. A bőbeszédü bácsi kissé fitymálva mutatta meg nekem a Rousseau
megragadóan szép siremlékét – a sirboltból kinyuló kart, a lobogó
fáklyával – ellenben a szeme csillogott a lelkesedéstől, amikor a Victor
Hugo fülkéje előtt megállott velem.
– Ez a legkülönb ember valamennyi közt, mondta mély meggyőződéssel,
miközben elismerőleg bólogatott a hatalmas kőszárkofág felé.
– Annyira szereti a _Hernáni-t_ és a _Századok legendájá_-t?
Az öreg megrázta a fejét.
– Én uram, egyiket se olvastam, részben, mert gyönge a szemem, részben,
mert nem birom a derekamat, ha esténként a Montmartre-ba hazavetődöm. De
azért mégis azt mondom, hogy Victor Hugo a mi legnagyobb halottunk. Csak
egy van még nagyobb nála, de az, fájdalom, nem lakik itt a mi
szállodánkban…
– És az kicsoda?
– Emile Zola, uram, az utólérhetetlen regényiró. Bárcsak megjönne már a
kormány esze és mielőbb idehozná nekem ezt a nagyszerü embert. De az
ostobák még mindig tiltakoznak ellene…
– A Zola munkáit eszerint végigolvasta?
– Mondom, hogy nekem nincs időm az efféle időfecsérlésre. Én tőlem akár
tücsköt-bogarat összeirhatott, ahhoz én, világtól elmaradt öreg, amugy
se értek. De azt tudom, hogy kétféle halott van itt a kezem alatt:
finom, jól jövedelmező halott, – és olyan, aki iránt az angolok meg az
amerikaiak nem érdeklődnek. A Victor Hugo koporsóját minden amerikai
leány izgatott kiváncsisággal nézi meg, Zolát ugy keresik, mintha drága
brilliáns volna, de Voltaire ma már nem igen kell a turistáknak. Hugo
pompásan jövedelmez, néha öt- meg tizfrankot is kapok a fülkéje előtt a
lelkes missektől és mistressektől. Hát még ha Zolát is idehoznák! De a
mi kormányférfiaink, uram, vakok és siketek, akik nem tudják megitélni,
hogy ki való a Pantheonba…
Igy szólt a halhatatlanság kapusa és hálásan zsebrevágta az ötfrankost,
amit a Rousseau sirja előtt adtam neki. Sőt: csodálkozó és elismerő
pillantást vetett a Confession irójának fülkéjére. Terringettét, mégse
lehetett ez amolyan értéktelen ember, ha kerek öt frankot jövedelmez!
Mikor a zsaroló Budapestről hallok, gyakran eszembe jut a vén cicerone,
aki a kegyeletet olyan gyönyörüen gyümölcsözteti, ott, a halhatatlanság
csarnokában. És elismeréssel konstatálom, hogy sokkal jobbak vagyunk a
hirünknél. Egyenruhás rablók legalább nincsenek Budapesten.