A mai kérdés – vajjon az igazi uriember odahajtathat-e egylovas
bérkocsiban egy előkelő fogadó vagy egy finom magánpalota kapuja elé? –
eszembe juttatja egy régi, müncheni látogatásomat, amikor valakinél
dolgom akadt a régens-herceg palotájában. Miközben öltözködtem,
becsöngettem a szobapincért, s meghagytam neki, hogy állittasson egy
csinos fiakkert a szálloda kapujához. Mily nagy volt azonban a
bámulatom, amikor en pleine parade lefelé haladva a lépcsőkön, egy
kopott, rozzant droschkéra esett a pillantásom, melybe csupán egyetlen,
sovány ló volt fogva.
– Mi ez? – kiáltottam dühösen a _Vier Jahreszeiten_ elegáns portására.
– Ez, uram, egy müncheni droschke, – válaszolta nyugodtan a portás.
– Hát nem mondták meg, hogy én fiakkert akarok? Csak nem képzeli talán,
hogy ezen a hitvány járművön fogok odahajtatni a régensherceg
kastélyához?
Az aranysipkás portás hidegen vállat vont, aztán nagy flegmával igy
felelt:
– Ön egész nyugodtan mehet egy lóval a régensherceghez, hiszen a
régensherceg maga is egy lóval szokott idehajtatni a fogadó elé…
Hogy a portásnak igaza volt; arról tiz perc mulva meggyőződtem; a
régensherceg kapusa – dacára, hogy csak egy lóval jöttem – mély
tisztelettel nyitotta ki a rozzant kocsi ajtaját, s egyáltalában nem
éreztette velem, hogy közönséges és krajcároskodó fráternek tart.
Valószinüleg sokkal inkább csodálkozott volna abban az esetben, ha két
orosz trapperrel robogok az aranycirádás kapuhoz.
A világotjárt embernek nem szükséges megmagyaráznom, hogy a müncheni
felfogás Európaszerte érvényben van; Párisban, Berlinben, Londonban épp
oly ritkaság a fiakkeren járó gentleman, mint a bajorok fővárosában. Sőt
egyáltalában nincsen is fiakker; két lóval csak az az ember jár, aki
saját maga tart fogatot, vagy annyi a dolga, hogy hónapszámra fogatot
bérelhet. A hercegnek, a grófnak, a szenátornak, a képviselőnek
egyképpen nem derogál, hogy egylovas bérkocsiba üljön, mert mindegyiknek
az a véleménye, hogy az igazi előkelőség nem a használatba vett lóerők
számától függ. Csupán Bécs és Budapest tobzódnak ebben a viszonyaikhoz
nem illő eleganciában, még pedig olyan mértékben, hogy a külföldről
idetévedt utas jogosan a milliomosok városának tarthatja ezt a
szerencsétlen koldusfészket. Olyan emberek, akik nyolcvan forintot
keresnek havonként, fiakkeren hajtatnak a lóversenyre, s a legszerényebb
polgári családok programmjából se hiányzik a vasárnapi gummirádlizás.
Csak akkor hiányzik, ha egyáltalában nem kapnak fiakkert, ami sokkal
gyakoribb eset, mint az ellenkező, mert a kövér és pirosarcu budapesti
fiakkeres ugyancsak megnézi azt a legényt, akit ünnepnapon a kocsijára
fölenged. Bizvást el lehet mondani, hogy a gondos családapa, aki a
legkedvesebb leányát akarja férjhezadni, távolról se végez olyan
pszikhológiai kutatásokat a leendő vőlegénynyel szemben, mint amilyennel
a bakon ülő ur a pironkodó utasnak a veséjébe tekint. És ennek az
előzetes vizsgálatnak nagyon is megvan az oka; a derék fiakkeres csak
akkor csördit a lovai közé, ha két órai hajtással bőven megkeresheti a
lovai két hétre való abrakocskáját. Miért menne olcsóbban, mikor ezt az
árat is szivesen megfizetik neki? Istennek hála, a sikkasztók még nem
haltak ki a világból, – és ahol a sikkasztási ipar virul, ott a szegény,
kétlovas bérkocsis is hozzájuthat néha-napján egy-egy havanna-szivarhoz.
Hogy ez nem tulzás, azt minden budapesti ember tudja, – és mégis: a
jóravaló, becsületes, makulátlan uraknak egész sokasága él közöttünk,
akinek az az ambiciója, hogy a sikkasztókat utánozza, s aki egyenesen
dehonesztálónak tekintené, ha fényes napvilágnál egylovas bérkocsival
hajtatna végig a Kossuth Lajos-utcán vagy a Kristóf-téren. Sőt egyenesen
megborzong arra a gondolatra, hogy az előkelő szálloda portása egy
nyomorult konflis belsejéből segitené ki a gyalogjáró aszfaltjára. Nem
gondolják ezek a tiszteletreméltó uri emberek, hogy felfogásuk nagyon is
balkánízü? A művelt nyugaton még az előkelő urak is csak akkor járnak
kétlovas kocsin, ha ez saját maguknak élvezetet szerez; nálunk a
portások, a pincérek, az utcai járókelők kedvéért ülnek az emberek a
gummirádlis párnájára. Nem hasonlit-e némiképp ez a felfogásuk annak a
vidéki gavallérnak a tempójához, aki rántott békát rendelt az
étteremben, hogy előkelő urnak tartsák, – pedig bizonyosan tudta, hogy
vacsora után nagyzolási mániába fog esni, összetévesztvén magát az öreg
Vézuvval, a szobája padlóját pedig ama kisded falvakkal, melyek az
illetlen hegy lábainál meghuzódnak?…