Keserves panaszszal fordul ma hozzám egy uriember amiatt, hogy a rendes
nyári fürdőjében valami érthetetlen nagyzási mánia fogta el a szállodát
bérlő vendéglőst: az étterembe – amely a fürdőben a legelőkelőbb – csak
frakkban vagy smokingban engedik be az esti étkezéshez a vendégeket. Aki
szürke redingot-ban, vagy tisztességes utcai saccóban jön, azt a
főpincér diszkrétül figyelmezteti, hogy a _full dress_ kötelező, s aki
nem igy jelenik meg, azt legnagyobb sajnálatukra nem szolgálhatják ki.
„Mit szól ehhez a legujabb bogárhoz?“ – kérdezi az én ismeretlenem
felháborodva. Eddig – ha már egyéb kellemességük nem is volt a magyar
fürdőknek – az az egy megvolt, hogy az ember patriarchális
egyszerüséggel mozoghatott az étteremben és a terrászon. Most már ez az
egy sincs meg, – vitte volna el az ördög azt a sok külföldi fürdőt, akit
immár nálunk is majmolni kezdenek.“
Végtelenül rosszul esik nekem, hogy t. felebarátom haragjában nem
osztozhatom, s nem szedhetem le a keresztvizet arról a nagyképü
vendéglősről, – de őszintén be kell vallanom, hogy ez a férfiu egyenesen
imponál nekem, s ha irásban lehetséges lenne a tapsolás, hát én lelkes
tapssal fogadnám ezt az okos és nagyvilági ujitást. Mert bármennyire is
barátja vagyok annak a patriarchális egyszerüségnek, melyről a panaszos
ur oly melancholikus hangon emlékezik meg a levelében, az a nézetem,
hogy éppen ez a nagy és vidám fesztelenség rontotta meg évtizedeken át a
magyar fürdők tónusát. A borozgató, cigányozó, hangos urak, akik néha
fekete jaquetben, néha züllött lüszterkabátban telepednek le a vendéglők
asztalai mellé, különös és nyughatatlan jelleget adtak szép hazánk
fürdőhelyeinek, teljesen eltérőt attól, amelylyel a nagy és elegáns,
külföldi fürdőkben találkozunk. A pohárcsörömpölés, a poharakon való
hangversenyezés, a praepotens hang, melylyel egy-egy asztaltársaság a
legteljesebb magánügyeit megbeszélte, szerintem mind abban a bájos
fesztelenségben gyökerezik, mely a magyar fürdőket annyira
hasonlatosakká teszi a szilaj és mulatós vidéki városokhoz. A frakk és
smoking – bármily furcsa is a dolog – a temperamentumra is tompitólag és
finomitólag hat, s aki full dress-ben ül le a fehér asztal mellé,
nemcsak a külső megjelenésében lesz előkelőbbé, hanem a modorában és a
tónusában is. Ez a titka a nagy, külföldi restaurantok szinte templomi
csendjének és hangulatának, mely – mit tagadjuk? – százszor finomabb és
kellemesebb, mint a legkedélyesebb lárma és duhajkodás. Az a vendéglős
tehát, higyje meg, okos dolgot cselekedett, s igazán célszerü és
kivánatos lenne, ha a példáját minden jobb magyar fürdőben követnék.
Szivesen elhiszem, hogy ez a mindennapi öltözködés eleintén terhes és
alkalmatlan, de ha a művelt angol, francia, sőt orosz is megteszi,
egyáltalában nem tudom belátni, miért ne tenné meg a művelt magyar is,
aki föltétlenül van olyan uri legény, mint akármelyik a külföldiek
közül.
De ha már itt tartunk, én tovább megyek egy lépéssel, s nem elégszem meg
a frakkal és a smokinggal, hanem bátor vagyok azt kérdezni a vendéglős
uraktól: miért nem honositják meg a magyar fürdőkben is a table
d’hôte-rendszert, mely immár Európaszerte divatban van? Az á la
carte-étkezés ma már mindenütt szinte zsarolásszámba megy, de
eltörlésének, ettől eltekintve is van egy pszichológiai oka; a table
d’hôte-rendszer – ha másutt nem – de legalább a vendéglőben egyenlőkké
teszi az embereket, s megszünteti az a balkáni állapotot, hogy a pincér
csak azt tartja uri embernek, aki a legdrágább ételeket választja ki az
étlapból. Aki szerényebben költ, azt csak immel-ámmal szolgálják ki, még
pedig hátul, a mosogató helyiség közelében levő asztaloknál. Külföldön
ez a csuf osztályozás már régóta nincs meg; a table d’hôte-ért mindenki
ugyanazt az összeget fizeti, s igy a herceg, a gróf, az ügyvéd, a
kereskedő tökéletesen egyforma ur az étterem ajtaján belül. De, persze,
az ilyesmi nálunk még nem tetszetős, mert ugyan hogy tudnának megélni a
vendéglősök, ha a fürdővendégek nem azzal bizonyitanák uri voltukat,
hogy két forintot adnak egy adag sárga dinnyéért, s harmadfelet egy adag
amerikai befőttért. Azt azonban e derék férfiak elfelejtik, hogy egy
vendég megzsarolásával száz más vendéget elriasztanak a magyar fürdőből,
s igy végeredményben, az egész szezon alatt legalább háromszorosan
elvesztik azt, amit két hét alatt jogtalanul összeharácsoltak. A
pillanatnyi haszon még nem tiszta haszon, – ennek szomoru bizonyságai
azok a magyar fürdők, amelyeknek vendéglősei – bár öt koronát kérnek egy
adag rántott csirkéért, – a csőd viharos tengerén végzik be közéleti
szereplésüket.