Egy elmés, de nagyon haragos fiatal hölgy ma hosszu levelet ir nekem,
amelyben szörnyen kikel a budapesti szinházlátogató közönség ellen. Nem
azzal az immár banálissá lett panaszszal hozakodik elő, hogy nálunk
minden második ember későn jön a szinházba, hanem egy másikkal, melyben
csakugyan sok az igazság: azzal, hogy a mi szinházaink nézőterén
ugyszólván légyottot ad egymásnak a náthás és influenzás közönség.
– Ez már nem is szinház, mondja a levél, hanem valóságos szanatórium,
melyben négy-ötszáz ember szinte versenyt köhög egymással. Kérem, én
drága pénzen megváltom a földszinti támlásszékemet, hat-nyolc koronát
fizetek, csakhogy kényelmesen végighallgathassam az előadást s ehelyett
mi történik? Az történik, hogy a legjobb esetben csak minden
második-harmadik szót tudok megérteni, mert ez a köhögőlavina a legszebb
és legizgalmasabb jeleneteken is végighömpölyög. A P. Gazsi Mariska és
Tanay legszebb jelenetét, mikor már-már a meghatottság könyei
szivárognak a szemembe, egyszerre tulköhögi a szomszédom, s én kénytelen
vagyok részvéttel nézni rá, hátha megfullad a szegény, amikor
tulajdonképp az esnék jól, ha ugy a kedvem szerint arculüthetném. Nincs
szinház Budapesten, ahol ez időtájt ne ülne két-háromszáz köhögő, aki
tönkreteszi az előadott szindarabokat, s versenyt lármáz a zenekari nagy
dobbal. Azt hiszem, igazat ad nekem, ha azt mondom, hogy ez csunya
kiméletlenség a nem köhögő társadalom idegei ellen. Hiszen a tapintatlan
orrfuvásoktól is eleget kell szenvednünk, – még csak az hiányzik hát,
hogy az emberek köhögni is a szinházba jöjjenek. Miért nem marad otthon
az az ember, aki a rossz időjárás folytán meghült? Ki kényszeriti, hogy
a szinházba jöjjön, ahelyett, hogy Priessnitz-borogatásokat rakna a
mellére, s fiakkerporral, meg forró teával kurálná magát? Kérem,
figyelmeztesse az olvasókat, hogy ez épp oly kevéssé járja, mint az,
hogy ha valaki jodoformos vattába burkolózva jelennék meg egy szinház
nézőterén.
A hozzám intézett óhajtásnak készséggel eleget teszek, s ime,
figyelmeztetem az olvasókat, hogy ha meg vannak hülve, akkor maradjanak
szépen otthon a meleg kályha mellett, mert a gégénk vagy a hangszálaink
betegségéhez épp oly kevés köze van a nyilvánosságnak mint ahhoz, ha
reménytelenül szeretünk. Én ugyanis megengedem, hogy a köhögés kitünő
szórakozás lehet annak, aki köhög, de semmiképp se kitünő a másik
száznak vagy ezernek, aki a köhögést végighallgatni kénytelen. Mert
csakugyan nem kell éppen tulzottan neuraszténikusnak lennünk, hogy
ezeken a nézőtéri koncerteken felháborodjunk. Az ember nyolc koronát
fizet egy támlásszékért, hogy Hegedüs Gyulát, Varsányi Irént hallja, s
ehelyett egy jómódu kereskedőt, vagy egy öreg ügyvédet hall, aki két
percig hasztalan erőlködik, hogy a köhögését visszafojtsa, s a harmadik
percben szinte explodál ettől a visszafojtott indulattól. És az ügyet
még bonyolitja, hogy az ilyen köhögési rohamok, isten tudja miért, a
legnagyobb mértékben ragályosak, s ha a földszinten egy ur öblös basszus
hangon köhögni kezd, rögtön megjön a válasz az erkélyekről és a
karzatokról, s egyszerre olyan orkán zug végig az egész házon, hogy még
egy egész zenekar is beleveszne, nemhogy egy szalonhangon előadott
dialog. Még pedig – ez szintén a megfejthetetlen rejtélyek egyike –
mindig a point-t köhögik agyon, vagy pedig azokat a részleteket, melyek
okvetlenül szükségesek a cselekvény megértéséhez.
Én tehát mindenkinek ezennel szigoruan a lelkére kötöm, hogy a jövőben
csak egészséges gégével menjen a szinházba, de attól tartok, hogy a
figyelmeztetésemnek nem lesz sok foganatja, mert a budapesti ember csak
akkor marad otthon, ha már agonizálni kezd. Egy kis köhögésért, vagy egy
gyöngébb torokgyuladásért senki se hajlandó szobafogságban sinlődni,
mert az otthonlét rideg és unalmas, ellenben a kávéház, a szinház, a
hangverseny mulatságos és szórakoztató időtöltés. Mert mondani se kell,
hogy a köhögők táborkara nem csupán a szinházak nézőterét lepi el, hanem
a kávéházakat és a hangverseny-termeket is. Mindenki irtózik attól, hogy
egy egész napot – vagy, horribile dictu, esetleg kettőt – otthon
töltsön, a kártyázásról, a pletykáról, a szivarozásról lemondjon, s
herbateát igyék félbarna kapuciner helyett. Inkább tovább köhög néhány
nappal, de nem hagyja el a rendes szórakozásait, mert az kizökkentené a
rendes kerékvágásból. Arra, hogy nem csupán önmagának árt, hanem idegen
embereket is felboszant, a budapesti köhögő még csak nem is gondol, mert
az ő elve az:
– Aki nem akar köhögést hallani a szinházban, az maradjon szépen otthon,
ahol senkise háborgatja.
Sok reményem tehát nincs rá, hogy a cikkemmel az ügynek használni fogok,
mert a közfelfogás nálunk az, hogy a szinházban mindenki szabadon
köhöghet a pénzeért, s akinek ez nem tetszik, az ne menjen szinházba.
Aminthogy a jelekből itélve, tényleg ugy áll a dolog, hogy nem is megy
más, csak aki a köhögők hangversenyében résztvehet.