Egy vidéki fiatal ember, aki – a levele szerint – gyakran megfordul a
fővárosban is, azzal a kérdéssel fordul hozzám: mi a legujabb divat a
kézcsók dolgában, s igaz-e, amit neki egy igen előkelő uriember mondott
a kaszinóban, hogy t. i. a comme il faut gavallér mindig kezet csókol a
hölgyeknek. Az uriember, aki annyira kardoskodott az obligatorius
kézcsók mellett, állitólag Pesten, a Nemzeti Szinházban, gyakran tanuja
volt annak, hogy Mihályfi Károly nemes eleganciával csókolta meg a
márkinők és a hercegnők kezét, mikor a dráma második felvonásában a
főuri szalonba belépett.
Szivesen foglalkozom a kézcsók kérdésével, mert ebben a dologban még
talán nagyobb a bizonytalanság nálunk, mint abban, hogy fekete vagy
fehér csokrot csatoljon-e a társaságbéli ur a gallérjára, amikor előkelő
hölgyek között megjelenik. Akárhányan vannak, akik elvileg megnyalják
minden csinosabb uriasszony kezét, sőt a fiatal leányoknak is kezet
csókolnak, azzal a megokolással, hogy ez a mulatság „nagyon jól esik a
magyarnak.“ Szép hazám kávéházaiban gyakran láttam, hogy egy-egy fiatal
ur, akit négy vagy öt uri hölgynek bemutattak, mindegyik asszonynak
megnyálazta a jobb kezét, tekintet nélkül arra, hogy ezek a szegény nők
egész a homlokukig elpirultak zavarukban. Mások a kávéházban nem
csókolnak ugyan kezet, de a szinházban már, ha a mellettük ülő hölgy
régi ismerősük, nem vonják meg maguktól ezt az élvezetet, abszolute nem
törődve azzal, hogy egy egész zsufolt nézőtér a tanuja parlagi
udvariasságuknak. Ismét mások a szinházban is megőrzik diszkréciójukat,
ellenben a zsurokon valóságos körcsókolózást végeznek a jelenlevő
asszonyok kezén. Sőt olyanok is akadnak, akik egyenesen faragatlan
fráternek minősitenek minden férfit, aki az ismerős asszonyok kezét nem
hozza érintkezésbe az ajkizmaival.
E viharos nézeteltérések ellenére én nem habozom azzal a kijelentéssel,
hogy a kézcsók a legtöbb esetben határozottan illetlenség. Nem tudom,
hogy viselkedik Mihályfi ur a főuri szalonokban, lovagias ügybe se
óhajtok bocsátkozni ama tiszteletreméltó kaszinói uriemberrel, akire
névtelen levéliróm hivatkozik, de kimondom és megállapitom, hogy sehol a
nagyvilágban nem grasszál annyira ez az izléstelen szokás, mint nálunk.
Nem a divatra hivatkozom – a Mode-Journal áprilisi füzetét még,
fájdalom, nem olvastam – de arra az ösztönszerü jó izlésre, melyet az
igazi uri emberek már születésükkor magukkal hoznak erre a tökéletlen
világra. Az igazi gavallér csak azoknak a hölgyeknek csókol kezet, akik
már kétségkivül tul vannak a flirtelés korán, mert ezt a kézcsókot
senkise magyarázhatja tolakodó és neveletlen léhaságnak. A fiatal, szép
asszonyokkal szemben csak akkor engedheti meg magának valaki ezt a
bizalmaskodást, ha erre világos felhatalmazást kapott. Akarata ellenére
senkit se lehet arra kényszeriteni, hogy a kezét egy idegen férfi
ajkával benyálaztassa. Kezet csókolhatunk ezenfelül a menyasszonyunknak,
annak a jó barátunk feleségének, aki ezt a lovagias hódolatot
szemmelláthatólag szivesen veszi tőlünk, de idegen hölgyeknek, vagy
azoknak, akiket csak felületesen ismerünk, ilyen módon sohase szabad a
tudtukra adnunk, hogy ez a közvetlen érintkezés mennyire jól esik
nekünk.
Tudom, hogy ez a kijelentés nem pályázhat valami nagy népszerüségre,
mert mi tagadás, mindenkinek jól esik, ha egy finom, fehér, puha kezet
egy pillanatig odaszorithat az ajkához. Még nekem, a vén embernek is jól
esik, s akárhányszor bizony szivesen elengednék az elmult életemből tiz
esztendőt, ha egy bájos, fiatal teremtés plasztikus kezét
megcsókolhatnám. Sőt teringettét, attól se riadnék vissza, hogy a forró,
piros ajkát megcsókoljam. De amint nem tehetem meg ez utóbbit, épp ugy
nincs jogom az előbbihez sem, bárhogy is kalimpál ez a vén szivem attól
a vágytól, hogy ilyen édes, ingerlő közelségbe juthassak a jó barátaim
feleségeivel.