Egy vidéki kaszinóban két ur kártyázik. Az egyik nyer, a másik –
természetesen – veszit. Ez a másik egyébként igen jóravaló uri ember, de
nem tartozik ama gentlemanok közé, akik az Ohnet-mester regényeiben egy
szemhunyoritás nélkül fizetnek ki a partnerüknek tizezer aranyat, ha a
kártyaszerencse elfordul tőlük. Az Ohnet hősei ugyanis az ilyen esetben
nyugodtan leteszik a kezükből a kártyát, a zsebükből egy zöldboritékos
könyvecskét vesznek elő, aztán igy szólnak, miközben a havannájukból
bodor füstmacskákat eregetnek a plafond felé:
– Itt van, tengernagy, egy tizezer aranyról szóló cheque. Holnap majd
eljövök a revancheért…
Az én vidéki uriemberem nagyon szereti olvasni az Ohnet regényeit, de az
őrgrófok és tengernagyok példája nem hat reá: ő nem veszi elő a
cheque-könyvét, nem bocsát bodor füstmacskákat a levegőbe, hanem igen
dühösen fizeti ki a kilencforintos kártyadifferenciát. Sőt annyira nem
nyugszik bele a végzetébe, hogy igy szól fizetség közben a partneréhez:
– A fene ette volna meg azt az ötletemet, hogy magával kártyázzam.
– Hogy érti ezt? – kérdi a szerencsés nyerő.
– Ugy értem, hogy csak olyan emberekkel passzió kártyázni, akik szépen
és uri módon játszanak. Önt a hideg rázza félelmében, hogy esetleg husz
krajcárt elveszit…
Az ilyen beszéd rendes uzus az ugynevezett alrendi kártyázók között, s a
ravasz nagyvárosi játékosok nem is csinálnak belőle valami különösebb
affaire-t. De az áldott vidéken, ahol még hisznek a lovagias ügyek
szentségében, s ahol a kaszinó kigolyózza azt a gyáva egyént, aki a
rajta esett sérelmet nem torolja meg fegyveres kézzel, egészen más
megvilágitás alá esik az efféle kedélyeskedés. A boldog nyerő itt
hidegen zsebrevágja a kilenc forintot, majd begombolja a kabátját és igy
szól:
– Elég, uram, a többit majd elvégzik a segédeink…
Ezzel, mint egy modern Antonius, távozik a füstbe burkolt kaszinói
teremből.
Még aznap este két komor férfiu jelenik meg a sértegető ur lakásán, s a
nyerő nevében ünnepies arccal elégtételt kér. A sértegető azonban,
ahelyett, hogy a maga segédeit megnevezné, közömbös vállvonogatással ezt
válaszolja:
– Ilyen szamárságokba egyáltalában nem megyek… Nem vagyok én Bayard
lovag, hogy egy éles karddal hadonázzak… Elégedjék meg az az ur azzal,
hogy a kilenc pengőforintomat elnyerte…
Igy állnak most az ügyek s nagyon természetes, hogy a kisvárosban
egyébről se beszélnek, mint a megtagadott elégtételről. Némelyek már azt
az eszmét is fölvetették, hogy a lovagiatlan urat ki kellene golyózni a
kaszinóból, de mielőtt erre a rémes lépésre sor kerülne, hozzám, mint
világban járatos férfiuhoz fordulnak azzal a kérdéssel: vajjon nem
becstelen himpellér-e, aki sérteget, de gyáván elbujik, mikor a
sértéseit számon kérik?
Tisztelt uraim, én tudom, hogy mivel tartozom a közvéleménynek, s nagyon
érzem, hogy az elém terjesztett problémára az lenne az egyedüli, méltó
válasz, hogy: ki ezzel a salakkal a lovagias társadalom testéből! De nem
bánom, ha engem disztagnak is választanak a kaszinóba, csak azért, hogy
egyhangulag kigolyózzanak belőle, nyiltan, félelem nélkül kimondom:
annak a lovagiatlan himpellérnek igaza van. Nemcsak azért van igaza,
mert a párbaj felnőtt emberek között manapság már ugyszólván végképp
kiment a divatból. Tessék csak megnézni a társadalom ugynevezett
oszlopait: a politikusokat, államférfiakat, mágnásokat, előkelő kaszinói
tagokat: ezek immár évek óta se veszik kezükbe a vértől rozsdás, harci
szablyákat. A párbajokat e nobilis férfiak többnyire egy iv
miniszterpapiroson intézik el. De erre, amint mondtam, nem is
hivatkozom; mert ha a párbaj épp ugy a virágkorát élné ez idő szerint,
mint a középkorban, akkor is hüdéses butaságnak lehetne minősiteni, ha
valaki az ilyen kártyaügyből kifolyólag vágatna folytonossági hiányt a
bőrére. A vesztő mindig haragszik; ezt már a boldogult Tubalkain épp ugy
tudta, mint a mai kaszinótagok és kávéházi törzsvendégek. Nyugodt márkik
csak a rossz francia regényekben vannak; az eleven játékosok nem igen
tudnak beletörődni abba a gondolatba, hogy egy rosszabb kártyás (mert a
partner mindig kevesebbet tud, mint ők) nyerte el az ő finom
készpénzüket. A kártyaasztalnál mondott gorombáskodás tehát az okos
ember szemében nem számit, föltéve, hogy a szokvány-gorombáskodás
törvényes határait nem lépte át. Az ilyesmit az ember egy jókedvü
viszont-gorombáskodással intézi el, de nem küld gérokkos segédeket, ha
csak azt nem akarja, hogy kinevessék. A józan férfiu ugyanis nem teheti
kockára az életét azért, hogy több volt a quintje, mint az ellenfelének.
A bejött quintért – mint a költő oly szépen dalolja – az ember fölir egy
bummedlit, de nem áll ki érte, harci karddal a kezében, a lovagiasság
porondjára.
Az az ur egyébiránt még okosabban intézte volna el az ügyét, ha eleget
tesz a formaságoknak is s előzékenyen megnevezi a segédeit. A segédek
majd gondoskodtak volna róla, hogy egy iv miniszterpapir árán megmentsék
a veszélyben forgó becsületet.