A régi francia drámákból mindenki emlékszik a redingot-kabátos, előkelő
marquisra, aki a faragványos rokokó-kandalló előtt, melyben vigan égnek
a tölgyfahasábok, merev arccal veszi el a lakájtól az ezüst-tálcán
átnyujtott leveleket, majd igy szól ahhoz a hajporos, fiatal dámához,
aki lorgnonján át eddig egy selyemkötéses diszmüben lapozgatott:
– Marquisné, ez a levél a kegyedé…
A fiatal hölgy átveszi és felbontja az illatos levelet, futólag
végigszalad a sorokon, aztán egyszerüen a kandalló tüzébe dobja a
halványkék velinpapirt. A marquis ur pedig nyugodtan olvassa tovább a
Temps hireit, s ugyancsak nem jut eszébe az a dőreség, hogy a levél
tartalma felől tudakozódjék.
Igy volt a régi, francia drámákban és a nézőtér szép, polgári asszonyai,
akik irigykedő pillantásokat vetettek a szalon pompás butoraira, a
kandallóban égő hasábokra, s a lakáj aranyszegélyes frakkjára, meghatva
és elámulva gondolták:
– Istenem, milyen finomak és előkelők ezek a francia marquis-k és
marquisnék!… Egészen ugy viselkednek egymás iránt, mintha abszolute nem
lenne közük egymáshoz…
A szép polgári hölgyeknek ugyanis nagyon imponált, hogy a hajporos dáma
nem mutatta meg az urának a levelet s hogy az ura még csak nem is
érdeklődött az iránt, vajjon nem valami fiatal gavallér irt-e neki
lángoló szerelmi vallomást? Elvileg gyönyörünek találták ezt az
arisztokratikus bizalmat, de otthon, mikor a rokokó szalon milieujéből a
maguk ó-német ebédlőjébe visszatértek, ugyancsak más hurokat pengettek
volna, ha a férjek ezt az előkelő szokást a maguk házi tüzhelyénél
meghonositani próbálják…
A marquis-k és marquisnék párbeszéde abból az alkalomból jut eszembe,
hogy egy olvasónőm ma kérdést intéz hozzám az iránt, vajjon illő-e,
helyes-e, megengedhető-e, hogy a házastársak az egymás leveleit
fölbontsák és elolvassák? A levélből azt következtetem, hogy ő nagysága
már rég megoldotta ezt a problémát, még pedig oly módon, hogy ő minden
lelkifurdalás nélkül felbontja az urához érkező irásokat. Sőt azt is
tudom, hogy a polgári asszonyok legnagyobb része habozás nélkül
elolvassa az ura egész korrespondenciáját, részint nyiltan, minden
titkolódzás nélkül, részint a hajtü, horgolótü és egyéb tüfajok
segitségével. Az asszonyok ugyanis elég naivok ahoz, hogy ilyen egyszerü
és gyermekes módon akarnak hozzájutni a ravasz férjük titkaihoz.
Elfelejtik, hogy a férj – még az is, aki a legártatlanabbnak látszik
köztük – sokkal óvatosabb annál, semhogy a gyanus leveleket, ha ilyenek
egyáltalában érkeznek hozzá, a lakására cimeztesse. Menjen el ő nagysága
a kaszinóba, a kávéházba, vagy a férje hivatalába, ott esetleg elcsiphet
egy olyan levelet, amelyért az ura szemeit kikarmolhatja; de otthon
nyugodtan meg fogja érni az aranylakodalmát, annélkül, hogy valami
diszkrét titoknak a nyomára akadjon. A kalandor-férjnek ezer és ezer
módja van ahhoz, hogy gazságaihoz az előmunkálatokat megtehesse; s
nagyon ostoba legény lenne, ha galád cselszövése szálait a saját lakásán
vezetné keresztül. Ezért nincs praktikus célja annak, hogy a feleség az
ura levelei után kémlelődjék. Az ilyen szokás csak arra jó, hogy a
bizalmat a két fél köztt megrontsa, s a kölcsönös, nobilis tisztelet
helyett a gyanakodás méltatlan bázisára helyezze egymáshoz való
viszonyukat. Az én nézetem szerint az egész házaséletnek finomabb és
előkelőbb a tónusa, ha a férj és feleség a külső látszat szerint is
biznak egymásban. Az az asszony, aki nem nyul az ura postájához s az a
férj, aki gyanutlanul és – olvasatlanul adja át a feleségének még a
leggyanusabb levélkét is, okvetetlenül nagyot nő a másik fél
becsülésében. És ezt annál könnyebb megtenni, mert igazi, telivér
titkokhoz ugy se lehet hozzájutni a hajtü és a horgolótü utján.
A döntvény tehát, melyet a hozzám intézett kérdésben hoznom kell,
föltétlenül az, hogy a levéltitkot az okos házasoknak respektálniok
kell. Természetesen nincs kétségem benne, hogy a kiváncsi és ideges
feleségek az én döntvényem ellenére se fognak megváltozni s ezután is
izgatottan fogják kihuzni a frizurájukból a hajtüt, ha a levélhordó az
előszoba ajtaján becsönget.