Hogy mi a véleményem a téli fürdőzésről általában és azokról az
emberekről, akik havas esőben, minusz tiz fokos hidegségben szakitják el
magukat a hivataluktól és a rendes társaságuktól, hogy a természet szüzi
fehérségével, vagy a délszaki vidékek aranyos napsugaraival cseréljék
fel a budapesti zsurokat és a füstös kávéházakat? Édes nagyságos
asszonyom, attól tartok, hogy engem is épp ugy le fog nézni, mint azokat
a csavargókat, akikről oly fensőséges lenézéssel beszél a levelében,
mert – mi tagadás benne – én, a fehérhaju öreg is, akárhányszor sárga
irigységgel gondolok szerencsésebb barátaimra, akik ilyenkor a nagy,
angol bőröndjeiket csomagolják, s távirati uton rendelnek egy jó
hálóhelyet a szentpétervár-nizzai luxusvonat egyik kényelmes fülkéjében.
Sőt: még azt is irigységgel hallom, ha ezek a csavargók – Ön nevezte igy
a téli fürdőzőket – egy-két hétre kiszabaditják magukat a rendes
igájukból, s a Tátra hótól és jégtől csillogó világában skiznek,
ródliznak és tobogánoznak. Akár csavargók, akár nem, én őszinte szivvel
irigylem őket, mert az a meggyőződésem, hogy voltaképpen valamennyien a
kószálásra születtünk, s hogy emberi hivatásukat talán leginkább
nyughatatlan vérü ősapáink közelitették meg, akik addig maradtak egy
helyben, amig lovaik és marháik a körülöttük zöldelő friss füvet
lelegelték. Az az ördögmalom, amelyben mi az életünket leéljük,
egyszerüen megöli a fantáziánkat, kipusztitja belőlünk a lelkünk
rugalmasságát, s időnek előtte megvénit és kiszárit bennünket. Ne
hozakodjék nekem elő a boldog és nyugodt öregekkel, akik halálukig se
hagyták el a kedves falujuk határát, mert ezek a boldog emberek még nem
ismerték az idegek intézményét, s bizonyára sohase gondoltak olyan
együgyüségre, hogy rostélyos és töltött káposzta helyett bromnatriummal
kinozzák a gyomrukat. A mi idegrendszerünk más, mint az övék, még pedig,
fájdalom, a mi hátrányunkra. Mi nemcsak, hogy belepenészesedünk a
mindennapiságba, hanem egyenesen fizikai szenvedések között éljük le
monoton életünket, ha néha-napján a rendes környezetünknek bucsut nem
mondunk. Nem is beszélek most az irókról, a müvészekről, s azokról az
egyéb szellemi foglalkozásokat üző emberekről, akik időnek előtte
kimerülnek a munkájukban; de azt mondom, hogy manapság e lázas és
tülekedő világban még a hivatalnoknak, a kereskedőnek vagy az iparosnak
is szüksége van arra, hogy egyszer-másszor uj milieuben frissitse föl
elernyedt lelki képességeit. Ennek a változatosságnak a vágya oly
élénken él mindnyájunkban, hogy akárhányszor sirva, tehetetlen dühvel
forgatjuk a vasuti menetrendet, s anarchista vérszomjusággal gondolunk a
boldog kiváltságosokra, akik ilyenkor az aranytapétás express vonatokban
szelik át a tavaszi szellőktől illatos Itáliát, s kupéjuk ablakából
ragyogó pillantást vethetnek a Cote d’azur narancserdeire, a zöld lombok
közül kifehérlő villákra, a Földközi-tenger olvasztott fejérhabjaira, s
a virágoktól, ezüsttől csillogó nagyvilági pensiókra, ahol dekolletált
asszonyok kacagásában fürödhetik a frakkosok és szmokingosok hada.
Dehogy is szabad csodálkoznia, ha a szivem már a gondolatára is kalimpál
annak a gyönyörüségnek, hogy én is ott lehessek ebben a paradicsomban, s
ha megvetés helyett olajsárga irigységgel bucsuzom azoktól a
csavargóktól, akiknek ilyenkor, havas tél derekán is módjuk van hozzá,
hogy ezt a nagyszerü milieut megvásárolhassák maguknak.
Persze más kérdés – s itt rögtön egy nézeten leszünk – az, vajjon
helyes-e, hogy manapság már nemcsak a gazdag emberek, de a szerényebben
szituáltak is rendszeresen beállanak a téli fürdőzők mind jobban
megsokasodó gárdájába? Ennél a pontnál már nem térnek el véleményeink,
mert magam is azt mondom, hogy nagy átlagban bizony nem ugy élünk, ahogy
a vagyoni viszonyaink megengednék. Ez különben egyáltalában nem ujság,
hiszen akik társaséletünket figyelemmel kisérik, régóta tudják, hogy
percentuális tekintetben talán mi közülünk kerül ki a legtöbb szédelgő
Európában. Nem azokat a szédelgőket értem, akik hiszékenyebb
embertársaikat rászedik és megkárositják s akik a számlájuk és a
podgyászuk hátrahagyásával távoznak az elegáns hotelekből, hanem azokat,
akik minden reális alap nélkül játszszák a dusgazdag és könnyüpénzü
utazót. Ezt a tipust mi képviseljük a legsürübben, amiről mindenki
tanuságot tehet, aki télen Nizzában vagy Cairóban, nyáron Ostendében
vagy Aix les Bains-ben megfordult. A belga tengerparton, vagy a
montecarlói kaszinóban lépten-nyomon összetalálkozunk olyan
honfitársainkkal, akiknek tudomásunk szerint nemcsak hogy vagyonuk
nincs, de akik évi jövedelem tekintetében se igen mehetnének tul a
ránk-herlányi fürdő határain. Gyanus alakok, akiknek semmi látható
kenyérkeresetük nincs, elsőrangu hotelekben laknak, pezsgőt bontatnak
fel az ebédjükhöz, s olyan összegekben játszanak, amilyet a középsorsu
államhivatalnok legfölebb csak álmában lát. Honnan szerzik meg ezek az
urak a passzióikhoz szükséges pénzeket? Csak a jó isten tudja. Ha
hölgyek volnának, – mert azok még nagyobb számban vannak – könnyen meg
tudnók fejteni a nagy titkot, de hol az a zsilip, melyen át e
férfi-szédelgők ölébe hull az aranyak és bankjegyek zuhatagja? Ezt
sohase tudtam kitalálni, de annyit, ugyebár, jogosan sejthetek, hogy
derék honfitársaim nem idegenkednek a szelidebb fajtáju szédelgésektől,
s hogy nem mindenki szükségszerüleg gentleman, aki frakkot és fehér
nyakkendőt ölt, ha a Palace Hotel-ek diner-jein megjelenik?
Ezért, nagyságos asszonyom, azt ajánlom, egyezzünk ki ötven százalékra,
s mondjuk ki határozatilag, hogy a téli fürdőzés igen okos divat, de
csupán azok számára, akik a kellő óvatossággal választották meg annak
idején a kedves szülőiket, vagy akik legalább is három nagy bankban
huzzák az igazgatói tantiéme-eket.