Mostanában, amikor még az is utazási tervekkel bibelődik, aki még a
zálogház esedékes kamatait se tudja kifizetni, nagyon aktuális az a
kérdés, amelyet egy „gazdag, budapesti magánzó“ intéz hozzám: hogy mit
visz magával a praktikus ember, ha négy-öt heti időre fürdőkkel és
idegen városokkal cseréli fel a megszokott otthonát. „Eddig ugyanis –
irja az óvatos magánzó – sem én, sem a feleségem sohase tudtuk teljesen
élvezni azt a gyönyörüséget, amit az ilyen céltalan kóborlás nyujt; mert
habár mindig kitünően éreztük magunkat, s a sok uj látnivaló nagy lelki
élvezetet okozott mindkettőnknek, volt valami, ami következetesen
elrontotta az örömünket: a podgyász. Nem beszélek a vámvizsgálatokról,
ahonnét az ember mindig agyonhajszolt állatként kerül vissza a kupéjába;
nekünk az ugynevezett kispodgyász is mindig elkeseritette az életünket.
Az a két-három kézi koffer, az utitáska, a kalapskatulyák, az
esernyőtartók: mindez oly pokoli gyötrelmeket okozott az átszálló
állomásokon, hogy akárhányszor még azt a percet is megátkoztuk, amikor
az utazásra elszántuk magunkat. Nem is akarok most azzal előhozakodni,
hogy a temérdek hordárdij jóformán megkétszerezte az utazás költségeit,
mert ebben még csak megnyugodtam volna, de azt a sok vesződséget,
izgalmat, futkosást, amivel az ilyen aprólékos podgyász szállitása jár,
csakugyan nem birja ki az olyan ember, akinek nincsenek hajókötelekből
az idegei. Higyje meg, hogy inkább lemondok az utazásról, semhogy még
egyszer ezeket a borzasztó és türhetetlen izgalmakat átszenvedjem.“
Ha van kérdés, melyhez illetékesen hozzászólhatok, ugy ennek a levélnek
a problémája bizonyára az, hiszen a Kegyetek öreg szolgája ugyszólván az
élete háromnegyed részét a vasuti kupékban és a nagy hajók födélzetén
töltötte. Mint elsőrangu szakember mondhatom tehát, hogy szeretett
honfitársaim abszolute nem is konyitanak az utazás müvészetéhez.
Akárhányszor megtörtént velem, hogy belső részvéttel néztem a szegény,
verejtékező magyart, aki a vasutról a hátán vitte át a podgyászát a
hajóállomáshoz – hordárt tudvalevőleg nem mindig kap az ember – mig a
felesége könnyes szemmel tipegett mellette a gyalogjárón. Az ilyen
pillanatokban mindig elhatároztam, hogy nyilttérben fogom figyelmeztetni
turista-honfitársaimat a praktikus utazás törvényére, de az ilyen
fogadalmakat öt perc mulva, fájdalom, mindenki elfelejti. Most tehát
jóváteszem a mulasztásomat, s ideirom azt az aranyszabályt, mely csupán
egyetlen §-ból áll, de amelynek megtartásával temérdek pénzt,
vesződséget és gyötrelmet megtakarithatunk, s mely igy hangzik:
„Az okos ember mindig csak annyi podgyászt visz magával, amennyit
végszükségben sajátkezüleg is el tudna vinni két kilométernyire,
anélkül, hogy ezt a hátidegei megsinylenék.“
Kegyetek ezt az aranyszabályt még némi kételkedéssel olvassák végig, de
az amerikai, az angol, sőt ujabban a francia utas is már teljesen
tisztában van vele, hogy a kényelmes utazásnak ez a paragrafus a
legfontosabb biztositéka. A kultur-utazó ma ugyanis kétféle módszer
szerint utazik: másképp, ha például egy fényüző fürdőben akar eltölteni
nehány hetet, – és másképp, ha egyik városból a másikba siet, vagyis, ha
jóformán naponként más és más szállodában akarja nyugalomra hajtani a
fejét. Az első esetben egyszerüen mindazt becsomagolja, amire a
reprezentációs helyen szüksége lehet, s az egész podgyászt feladja arra
az állomásra, amelyik a vasuti utjának a végcélja. A második esetben
csupán a legszükségesebb holmit viszi magával, vagyis: a hölgy némi
fehérnemüt, két bluzt, s egy esti parádés ruhát, az ur egy jó és finom
uti ruhát, – ez rajta van – s egy tisztességes smoking-öltözéket.
Ezenfelül két puha inget, négy kemény inget, a többi elengedhetetlen
fehérnemüt, s egy fogport, kefét s egyebeket magában foglaló
utinecessaire-t. Minden más holmi teljesen fölösleges. Uton a
legelőkelőbb hölgy is állandóan bluzban jár, s a legelegánsabb ur is
szürke öltözetben nézheti végig a képtárakat, a templomokat és az egyéb
látnivalókat. Öltözködni csak este kell, a diner-hez, s ehhez a hölgy
egyetlen estélyruhája s az ur egyetlen smokingja tökéletesen elegendő. A
fehérnemüt minden jó hotelben huszonnégy óra alatt megtisztitják, s ha
még valamire hirtelen szükség van: ezt utközben bizvást meg lehet venni
abból a pénzből, amit az ember a hordárokon és a kocsikon megtakarit. Az
amerikai milliárdosok kivétel nélkül ennek a principiumnak az alapján
utaznak, s józan észszel igazán nem lehet belátni, hogy mi, a szegény
emberek, miért lennénk előkelőbbek, mint a newyorki vasutkirályok és
szilvaizhercegek.
Persze, mindezt könnyebb leirni, mint betartani, mert a mi hölgyeink még
mindig valami lealázkodásfélét látnak abban, ha nem öt kalappal, három
napernyővel és nyolc elegáns toilette-tel száguldnak végig a svájci vagy
az olaszországi hoteleken. De arra való a férj, hogy az ilyen
kérdésekben egész a késhegyig energikus legyen. Mint udvarias férfiu,
halálomig azt vallom, hogy a házassági konfliktusokban föltétlenül a
férj kötelessége a kapitulálás, de e szabály alól van egy kivétel: az a
konfliktus, mely az utipodgyász ügyében támad. A férj, aki ebben a
kérdésben enged, kihallgatás nélkül megérdemel hat hónapi börtönt, vagy
– ami ezzel egyenértékü – két esztendei szanatoriumot.