Őszintén szólva, nagyon szeretnék a szemébe nézni a mai levél irójának,
mielőtt pikáns, de közérdekü levelére a választ megadnám. Mert – ha be
szabad vallanom az igazat – nekem az a gyanum, hogy ennek a szép
asszonynak a megbotránkozása nem egészen komoly, bár én, akit afféle
morálcsősznek tartanak, nagyon örülnék, ha csakugyan egy haragtól
csillogó szempár rejtőznék az érdekes levél mögött. De a tapasztalásaim,
fájdalom, arra tanitottak, hogy az effajta panaszok többnyire csak
elméleti alapokon nyugszanak, s hogy a divatos asszonyok egyáltalában
nem veszik rossz néven, ha a gavallérjaik kissé megfeledkeznek arról a
tiszteletről, melyet a régi, naiv illemkódexek előirtak.
Beszéljünk világosabban: egy csinos hölgy – aki önjellemzése szerint
hüséges feleség és jó anya – az iránt panaszkodik, hogy a társaságokban,
amelyekben az urával megfordul, a fiatal urak olyan tónusban
beszélgetnek vele, amely neki, a szerény és jólnevelt teremtésnek,
mindig az arcába kergeti a vért. „A szinházban még csak megjárja ez a
hang, – mondja szép levéliróm – mert ott az előadás alatt, nagyon
bölcsen, elhomályositják a nézőteret s a szinészek, akik
kétértelmüségeket mondanak és cselekesznek, nem csupán nekem, a
zsöllyémen diszkrétül meghuzódó asszonynak beszélnek, hanem mind a
kétezer embernek, aki a földszintet, a páholyokat és az emeleteket
megtölti. Ott legalább a szemem elé tarthatom a gukkeremet, vagy lázasan
belemerülhetek a szinlap tanulmányozásába, szóval: meg van hozzá a
módom, hogy elterelhetem magamról a figyelmet. Nem tagadom, hogy a
szinházban jól is mulatok ezeken a pikantériákon, hiszen mi, becsületes
asszonyok is rászomjazunk némelykor egy kis elméleti erkölcstelenségre.
De a társaságban, a villamos lámpák ragyogó fényében, amikor
szemtől-szemben ülök egy idegen férfiuval, már egészen másképp áll a
helyzet: ott direkte nekem mondják a sikamlósságokat, s direkte azért
mondják, hogy zavarba hozzanak. És itt még a gukkert se emelhetem a
szememhez, még a szinlapot se tarthatom magam elé, hanem
kénytelen-kelletlen meg kell hallgatnom azokat az impertinenciákat,
amelyekkel ezek a léha urak mulattatnak. Sőt mosolyognom is kell, nehogy
ostobának, vagy prude-nek tartsanak. Mi erről az ön véleménye, tisztelt
globetrotter uram? Kénytelen vagyok-e eltürni ezt a haszontalan modort,
vagy megmondjam-e nyiltan azoknak az uraknak, hogy szemtelenül
viselkednek? Az uramnak semmi esetre se panaszkodom, mert ő, amilyen
hübele-Balázs, még képes lenne belekötni a gavallérjaimba, s arra már
igazán semmi kedvem, hogy ezt a derék embert lovagias affaire-ba
kényszeritsem.“
Azt mondtam az imént, hogy szeretnék a szemébe nézni a mai levél
irójának, s ime, ez a csinos és haragos asszony akaratlanul többet
mutat, mint amit kivántam: megengedi, hogy a lelkébe vethessek egy
pillantást. Elárulja ugyanis, hogy még a becsületes asszonyok is
rászomjaznak némelykor egy kis elméleti erkölcstelenségre s ezért nagyon
jól érzik magukat azokban a szinházakban, melyeknek szinpadján a
házasságtörő feleség rendes és szivesen látott habitüé. Tehát nem a
pikantériák ellen van kifogásuk, hanem a külső látszat ellen. Ott, ahol
óvatosan elrejtőzhetnek a nézőtér kétezer főnyi sokaságában, egyenesen
élvezetet okoz nekik, ha a szinmüvész ur vagy a szinmüvésznő ő nagysága
malacságokat beszél; de a társaságban ugyanezért már megbotránkoznak,
mert ott nincs szinlap és nincs gukker, amelylyel a közfigyelmet
elterelhetik magukról. A morál tultengésének ezt a felfogást bizonyára
nem mondhatom, de megérteni megértem, hiszen a legtöbb becsületes
asszony igy gondolkozik. Sőt elismerem, hogy a két eset közt van is némi
különbség, mert a szinész egy nagy, személytelen nézőtérnek beszél, mig
az a fiatal ur direkte egy-egy pironkodó nagyságos asszony zavarában és
szeméremérzékének feltámadásában keres valami kellemes izgalmat a maga
számára. De tulontul tragikusnak még ennek a fiatal urnak a viselkedését
sem tartom, mert – ismerjük csak be – a mai hölgyek rákapatták a
gavallérjaikat erre a tónusra, sőt majdnem provokálják, hogy igy
beszéljenek velük. A pikáns és kétértelmü beszélgetés: ez éppen a
privilégiuma szerintük a feleségi méltóságnak. Persze-persze, azok az
urak kötelesek lennének tekintetbe venni, hogy kivel beszélnek, de
istenem: miért bocsátkoznának szegények pszikologiai kutatásokba, amikor
majdnem bizonyosra vehetik, hogy a sikamlósságaikat minden asszony
szivesen meghallgatja?
Hogy mégis miképp védekezzenek a szolid asszonyok az eféle erkölcsi
orvtámadás ellen? Nagyon egyszerüen: ne csináljanak különös kázust az
esetből. Hallgassák meg, – mit tehetnének egyebet? – a gavallérjuk
kétértelmüségeit, de egyáltalában ne reagáljanak rájuk; se bájos
mosolylyal, se azzal, hogy – a vidék némely pontjain ez szokásos – a
legyezőjükkel ráüssenek az udvarlóik kezére. Hallgassák meg nyugodtan a
pikantériákat, aztán térjenek át minden megjegyzés nélkül egy más
témára: ennyi tökéletesen elég, hogy azok az urak a tónusukat
megváltoztassák. A védekezésnek ez az egyetlen módja, hogy nem szabad
táplálékot adni a megkezdett téma folytatásának: se nevetéssel, se
tiltakozással, se megbotránkozott pillantással. De ez a mód mindenesetre
veszedelmes, mert ezektől az uraktól csakugyan kitelik, hogy nem
mondanak többé egyetlen pikantériát se.