Az a kérdés, melyet egy olvasóm ma hozzám intéz, eszembe juttatja a
hires anekdótát, melyet a zsidó talmud-bölcsek ma is gyakran emlegetnek:
az anekdótát az eleven és a holt csukáról. A levél ugyanis, mely
természetesen négyoldalas (az emberek nem tudják megtanulni nálunk a
rövidséget), abban a kérdésben konkludál: miért van, hogy a legtöbb szép
asszony és szép leány nem szereti a nagyon is szép férfiakat? Mielőtt a
problémával foglalkoznám, elmondom a nagyszakállu zsidó bölcs esetét,
akihez hivei egy napon azt a kérdést intézték: miért sulyosabb a holt
csuka, mint az eleven csuka? A bölcs bezárkózott a szobájába, két hétig
bujta a könyveket és a szentirásokat, aztán kijelentette, hogy a meglepő
sulybeli differenciának a vér elváltozása az oka. A hivek megnyugodtak a
magyarázatban, de egy akadékoskodó hitsorsos ekkor hirtelen közbeszólt:
– De vajjon igaz-e, hogy a holt csuka sulyosabb, mint az eleven csuka?
A talmudtudós meghőkölt, s a hivek erre megmérték a csukát: és ekkor
kiderült, hogy az árnyékvilágból elköltözött csuka egyáltalában nem
sulyosabb, mint az eleven. A bölcset tehát egyszerüen felültették.
A levél, mely a mai problemát elibém terjeszti, élénken felidézi bennem
a régi anekdotát s én is azt kérdezem, amit amaz izgága hitsorsos
kérdezett:
– De vajjon igaz-e, hogy a szép férfiut kevésbbé szeretik az asszonyok
és leányok, mint a csunya férfit?
Az én alázatos nézetem ugyanis az, hogy ez az egész probléma hamis, mert
hiába filozófálunk, kedves atyámfiai, hiába hozakodunk elő a szép
emberek közmondásos ostobaságával, a dolog, fájdalom, ugy áll, hogy
ezeknek a délceg, csinos bajuszu férfiaknak sokkal nagyobb a
szerencséjük a nőknél, mint nekünk, elmésségtől sugárzó legényeknek. Az
átlag-nő (tehát a többség) bizony szó nélkül ott hagy bennünket a
faképnél, mikor egy ilyen ragyogó külsejü, szép fiu a látóhatáron
feltünik, s hiába a mi francia esprit-nk és egyéni
szeretetreméltóságunk, egy karcsu termet, egy domboru mellkas, s egy
szabályszerüen megkonstruált arc mindig többet nyom a latban, mint a mi
legjobb és legfrappánsabb ötleteink. Ne tartsuk mi az asszonyt
különbnek, mint a férfit: az első, ami a nőt megkapja, mindig a külső
megjelenés, aminthogy – terringettét, valljuk csak be! – mi se a szép
lelket keressük a korzón és a Váci-utcában, hanem a gyönyörü alakot, a
bájosan pisze orrot, s nevető buzavirágszin vagy éjfekete szempárt. A
szép nőnek (hiába a nagy bölcseségünk és elmésségünk) már a legelső
pillanatban nyert ügye van nálunk, amint hogy a nők se az én ragyogó
szellememmel fognak kokettálni a verőfényes tavaszi délelőttökön, hanem
a mulandó, de formás testi mivoltommal. A csunya férfinak, ha
érvényesülni akar, előbb diadalmasan meg kell küzdenie azzal a
kellemetlen impresszióval, amit külső megjelenése okoz. Nem mondom, hogy
ez lehetetlen: hiszen csakugyan elég példa van rá, hogy egy rosszabb
külsejü férfiu, a szellemi felsőbbségével, le tudja győzni azokat a
vetélytársait is, akik nála, testi megjelenés dolgában,
beszámithatatlanul különbek. De ez először is mindig sokkal nagyobb
időbe kerül, mint amennyit az ugynevezett szép emberek az
átlag-hóditásaikra rendesen forditanak. Másodszor: a csunya emberek csak
a szellemileg nagyon kiváló nőknél arathatnak igazi szerelmi sikert. Az
a leány, vagy asszony, aki az esztétikai érzés rovására a csunya férfiut
jobban kitünteti, mint a szépet: föltétlenül csak finom, előkelő
gondolkodásu, tartalmas nő lehet, akinek lelkében épp oly antipátiát
kelt a szép emberek nevetséges parvenü-gőgje és affektált szerénysége,
mint amennyire őszinte rokonérzésekre hangolják az igazi férfi nemes és
imponáló belső tulajdonságai. Hála isten, ilyen nő is elég van, s ez
éppen a legmeggyőzőbb cáfolata azoknak a frivol pszichológusoknak, akik
az asszony lelkét alábbvalónak mondják a férfiénál. A csunya, de elmés
férfiak szerencséje gyönyörü bizonysága a női lélek finomságainak, s
annak az igazságnak, hogy a magasabbrendü gondolkodás sohase a nemtől
függ, hanem az ember egyéni diszpozicióitól.