A sértődés, mely bizonyos tekintetben közös betegsége az egész
emberiségnek, aligha grasszál valahol oly hatalmas mértékben, mint
minálunk. A legtöbb ember napjában egyszer okvetetlen megsértődik,
függetlenül attól a poziciótól, melyet a társadalmi életben elfoglal. A
képviselő sértődötten vonul félre, ha a miniszter egy fokkal hidegebben
viszonozta a köszöntését, az ügyvéd megsértődik, ha a tárgyaló biró az
ékesszólása zsilipjeit egy brüszk közbeszólással elzárja, az orvos
morózus arccal veszi tudomásul, hogy a paciens nem tartja szentirásnak
mindazt, amit ő a betegágynál enunciál. Az uriasszony megsértődik, ha az
előkelő estélyre meg nem hivják, de esetleg akkor is megsértődik, ha
meghivják, mert a levél hangja nem felel meg teljesen az izlésének. A
kávéházi vendég a maga méltatlan lealázásának veszi, ha két másodpercen
belül nem kapja meg azt az ujságot, melyet a pikkolótól kért. A vidéki
fiatal ur haragos arccal veszi tudomásul, hogy a kaszinó
rendező-bizottságába nem választották be, de az arca akkor se lesz
barátságosabbá, ha beválasztották, mert igy meg abban lát célzatos
tendenciát, hogy nem ültették bele az alelnöki vagy a főpénztárosi
méltóságba. A nyárspolgár panamáról beszél, ha nem választják meg
iskolaszéki tagnak, az iskolaszéki tag csuf mellőzésről beszél, amiért
nem vették fel a bizottsági tagok listájába. Akit egy estélyre, egy
eljegyzésre, egy esküvőre, egy névnapra meg nem hivtak, akinek a
köszönését nem ugy viszonozzák, mint az abruzzói hercegét, akinek a
szerelmi vallomására nem csókkal és lázas öleléssel válaszolnak, akinek
a villamos kalauz nem „parancsoljon nagyságos ur“ – megszólitással adja
vissza a husz fillérjéből kijáró nyolc fillért, az mind a legkomolyabban
megsértődik, s föltétlenül meg van győződve a felől, hogy embertársai
viselkedése és tettei mögött határozott mellőzés és kisebbités rejtőzik.
Mindezt régen tudom, s polgártársaimnak e csuf betegség iránt való
fogékonyságát jól ismerem, de mégis meglep az a levél, melyet ma egy
intelligens uri asszony intéz hozzám. Ez a fiatal és szeretetreméltó
hölgy keservesen panaszkodik amiatt, hogy őt érzékenyen megsértették, s
mivel nem tudja, hogyan szerezzen magának elégtételt, hozzám fordul,
hogy tanácsaimmal a szolgálatára legyek. Panaszának az a lényege, hogy a
törvényszéki elnök, a város egyik legtekintélyesebb polgára, a minap
meghalt s gyászbaborult özvegye, aki a halálesetet diszes partecédulában
tudatta a kisváros értelmiségével, őt – bizonyára szándékosan – nem
tisztelte meg a gyászjelentéssel. „Mindenki kapott partét, – irja
izgatott levelében – mindenki, aki csak valamit is számit az idevaló
társaságban. Én azonban, aki vagyok annyi, mint akárki, nem kaptam, még
pedig bizonyosan azért, mert az a felfuvalkodott nő örömet talált abban,
hogy ilyen módon megsértsen. Roppantul lekötelezne, ha megirná, hogyan
viszonozzam ezt a szemtelen és bizonyára tendenciózus mellőzést.“
Merem állitani, hogy engem már a legnagyobb abszurdummal se lehet
kihozni a sodromból, de ez a levél megtette azt, amire immár hosszu idők
óta nem vagyok képes: őszintén és a legnagyobb mértékben megdöbbentett.
Hogy a sértődés még a koporsó mellett is grasszálhat, ezt még én se
hittem, aki pedig mindent elhiszek, s aki szeretett polgártársaimat még
a legőrültebb lehetetlenségek elkövetésére is képeseknek tartom. Ő
nagysága szakasztottan ugy ir, mintha egy vidám és kedélyes mulatságon
mellőzték volna, s mintha valami nagy kitüntetés lenne, ha valakit egy
temetésre meghivnak. A gyászszertartásnak ez a batyu-bállal vagy névnapi
mulatsággal való összetévesztése már csakugyan több a soknál, sőt több
mindannál, amit eddig nálunk a sértődés terén produkáltak. Pedig az
európai rekord ezen a téren ősidőktől fogva állandóan a miénk volt.
Ugyan mondja csak, kedves, érzékeny lelkü, nagyságos asszonyom: nem
gondolt egy pillanatig se arra, hogy a mellőzésnek más oka is lehetett,
mint az, hogy Kegyedet tudatosan megsérteni akarták? Nem gondolt például
arra, hogy egy gyászbaborult özvegynek az ura koporsója mellett talán
más egyéb is járhat az eszében, mint a temetésre meghivandók névsora? És
nem hiszi, hogy lehetnek pillanatok az életben, mikor valaki ártatlan is
lehet abban, hogy az etikett szabályai ellen véteni merészelt? Én azt
ajánlom, tegye jégre a haragját addig a napig, amelyen a törvényszéki
elnökné majd a legidősebb leányát férjhez adja, s Önt, aki minden
tiszteletre érdemes, elfelejti meghivni az esküvői ebédre.