Az a fiu, aki ma egy hosszu levélben a kölcsönkérés technikája felől
tudakozódik nálam, nem tartozik a humor nélkül szükölködő szegények
közé. A fiatal ur előbb bizalmasan beavat abba a titokba, hogy ő
tizennyolc éves kora óta állandóan pénzzavarban szenved (nyolcvan forint
fizetésből nem élhet meg egy pesti gavallér, aki társaságba jár és
tisztességesen öltözködik), aztán nemes nyiltsággal igy folytatja a
levelét:
Lehet, hogy könnyelmü fickó vagyok, lehet, hogy nem vagyok rosszabb,
mint a többi, de annyi bizonyos, hogy nem emlékszem olyan időre, amikor
három napig mentes lettem volna az anyagi gondoktól. Ha ma nem is volt
gondom az ebédre és a vacsorára, ha a hatalmas istenek egyszer meg is
engedték érnem azt a gyönyörüséget, hogy a szabószámlámat pontosan
kifizethessem, – a következő nap már kétségtelenül nehéz gondok közt
virradt rám s a kávéházban, reggelizés közben, már azon kellett törnöm a
fejemet, hogy, jó isten, miből fogok ma borravalót adni a képviselőék
szobalányának, aki a zsur után a kabátomat fölsegiti. Három napig
egymásután még sohasem örvendtem ugynevezett konszolidált
pénzviszonyoknak s igy Ön, aki – legalább eddig ugy vettem észre – nem
holmi pedáns smokkoskodással kezeli a fiatal urak könnyelmüségét –
bizonyosan nem itél meg valami sulyosan azért, hogy amióta az eszemet
tudom, jóformán mindig kölcsönből élek. A pénzügyi politikámnak az az
alapja, hogy – az egyik lyukat állandóan betömöm a másik lyukkal.
Vagyis: ma azt fizetem meg, amit tegnap kölcsön kértem, s holnap azt
fogom megfizetni, amivel jószivü barátaim a mai napon kisegitettek. Ez a
politika egészen célszerü is lenne (hiszen utóvégre én is el fogok
egyszer jutni abba a nyugodalmas révbe, amelynek hajóhidján egy jószivü
após várakozik a kikötni készülő fiatal emberre), ha nem lenne egy
borzalmas tulajdonságom, mely állandóan Damokles-kardjaként függ a fejem
fölött: az, hogy még mindig ostoba módon zavarba jövök, ha valakit arra
kérek, hogy tiz forinttal kisegitsen. Ebben a tekintetben hasonlitok
Blaha Lujzához, aki emlékirataiban megirta, hogy bár gyermekkora óta
folytonosan a szinpadon mozog, még mindig halálos lámpaláz gyötri, ha a
kulisszák közt a jelenésre várakozik. Talán szemtelenség tőlem, ha a
nemzet csalogányához hasonlitom magamat, de bizonyos, hogy én is ugy
vagyok, mint ő: bár innen-onnan tizenöt esztendeje lesz, hogy a
kölcsönkérési müveletekben a drámai hős szerepét játszom, még mindig
összeszorul a torkom a lámpaláztól, amikor a kulisszák közt a
jelenésemre várakozom. És ez – bármennyire mulasson is rajtam, öreg
tanácskofa – nagy, igen nagy, sőt borzasztóan nagy szerencsétlenség reám
nézve, mert a kölcsönkérés átka, mint egy indus bölcs már kétezer és
egynehány évvel ezelőtt megállapitotta, föltétlenül abban rejtőzik, hogy
micsoda ábrázattal s a biztosság milyen mértékével tudom meghóditani a
leendő hitelezőmet. Ha sápadtan, reszketve, izgatott dadogással adom elő
a kérésemet, tiz eset közül nyolcszor okvetetlen tagadó válaszban van
részem. Ellenben, ha mosolyogva, nyugodt nonchalance-szal (mint a
boldogult Degré Alajos hiszi) s az előkelő ember könnyedségével kérek
holnapig huszonöt koronát, alig akad még a fukar férfiak közt is olyan
cinikus fickó, aki könyörtelenül kosarat adna. A nyugodt hang tehát a
kölcsönkérőnél szinte exisztenciális kérdés, mert e nélkül ezen a pályán
csak a legritkább ember boldogulhat. Mit tegyek hát, hogy ezt a
nyugodtságot elsajátitsam? Már tiz nyilt brosurát elolvastam, melyeknek
ez volt a cimük: Wie werde ich energisch? – de, fájdalom, egyik se
használt. Végső zavaromban hozzád fordulok hát egy jó tanácsért s
biztositlak róla, hogy még a legutolsó váltóm aláirásakor is hálával
fogok visszagondolni rád, ha most az egyszer a bölcs utbaigazitásodat
meg nem vonod tőlem.
Az imént azt mondtam, hogy a levél irója nem szükölködik minden humor
nélkül, de a dolog tulajdonképpen ugy áll, hogy ezeknek a soroknak a
látszólagos humora alatt komoly és érdekes pszikhológiai igazságok
rejlenek. Régi tapasztalás, hogy a kölcsönkérő akció sikere sohase a
szenvedő féltől függ (vagyis attól, akit a sors hitelezőnek
predesztinált), hanem mindig attól, aki mint adós készül szerepelni a
keletkező ügyletben. Egy öreg barátom, aki negyven évig a barátai
jóvoltából élt – még pedig jól és előkelően élt – a bizalmas vallomások
egy pillanatában egyszer elmesélt erről nekem egyet-mást, a maga
tapasztalatainak gazdag és érdekes tárházából.
– Ha azzal a szándékkal megyek valakihez, – mondta ez a vidám kóbor
lovag – hogy a tárcáján eret vágjak, én már a lépcsőházban
csalhatatlanul megérzem, vajjon sikerrel vagy kudarccal fogok-e távozni
a kiszemelt áldozat lakásáról? Ebben az érzésemben még sohase csalódtam.
És tudja, hogy miért nem? Azért, mert a siker mindig és kizárólag az én
pillanatnyi diszpoziciómtól függ. Ha inspirálva vagyok (hiába nevet, a
kölcsönkéréshez épp olyan inspiráció kell, mint a lirai költemények
irásához), nincs az a fukar kutya, aki ellent tudna állani a kérésemnek,
– viszont bizonyos, hogy a leghitványabb kifogással is le tud valaki
rázni a nyakáról, ha gyáván, minden ihlet nélkül adom elő a dadogó
kérésemet. A szuggerálás ereje seholse nyilatkozik meg oly elemi erővel,
mint a kölcsönkérés gyönyörü és magasztos perceiben…
Igy szólt a legklasszikusabb pumpoló, akit világéletemben megismertem, –
nálam inkább tehát senkise tudja méltányolni azt a panaszos levelet,
amelyet ma ez a fiatal ur hozzám intéz. De ha méltányolom is a bánatát,
segiteni nem tudok rajta, mint ahogy az orvos se tud segiteni azon a
betegén, aki tüdővészes lázában igy szól hozzá:
– Mentsen meg, – és én még a haló porában is áldani fogom…
Hogyan mentse meg, ha a halál már eljegyezte magának? Uj tüdőt még a
világ legnagyobb doktora se adhat a betegének, – aminthogy uj energiát
se lehet adni annak a szerencsétlen embernek, akit a természet gyávának
és izgatottnak alkotott, vagyis: aki nincs inklinálva arra, hogy a
közadósi pályából megéljen. Fáj a szivem, de én megjósolom, hogy az én
fiatal barátom betegsége gyógyithatatlan s hogy egyszer – oh, rémes nap!
– el fog érkezni az az idő, mikor a szegény fiu arra lesz utalva, hogy a
fizetéséből megéljen. Ez ugyan borzalmas perspektiva, de istenem, a
halandó ember mindig kénytelen belenyugodni abba a szörnyüségbe, hogy a
végzet egy értékes talentumot megtagadott tőle.