Abból az alkalomból, hogy egy tisztességes, komoly, de nagyon naiv
fiatal ember hosszu levélben panaszolja el nekem a maga siralmas
helyzetét, szóvá kell tennem a tipikus pesti családot, mely számtalan
kollekcióban él, mulat és busul is néha ebben a szédelgő, nagyvárosi
sokadalomban. A tipikus pesti családot, mely ma még nem tudja
bizonyosan, hogy holnap mit fog ebédelni, de azért vidám, jókedvü,
optimista és szakasztottan ugy él, mintha egy pedáns jószágigazgató
hónaponként pontosan a postára tenné a vidéki nagybirtokai jövedelmét.
Itt van az apa, a derék, gondtalan csirkefogó, aki hajnali tizkor kel,
gondosan megborotválkozik, aztán reggelizni a kávéházba siet, ahol
csevegéssel és ujságolvasással tölti el a délelőtti órákat. Délben
megebédel, majd feketekávézni ujra elmegy a kávéházba, ahol estig
egy-egy jövedelmező tartli-partieval üti agyon a hosszu és unalmas időt.
Vacsora után természetesen ismét elsiet a kávéházba s napi programmjában
csak akkor áll be némi változás, ha a Lovar-egylet plakátjai megjelennek
az utcai hirdető-oszlopokon. Ilyenkor délután a totalizatőr és a
bookmakerek körül kószál, tipeket hajszol, gyanus alakokkal tárgyal s
néha tekintélyes bankjegyekkel tér meg családi tüzhelyéhez. Szóval: e
derék ember a kedvező véletlenek kivárásával tölti el az életét s ez nem
csupán a játékra vonatkozik, mert abszolute nincs elvi kifogása az ellen
se, hogy más uton szerezze meg azt a csinos összeget, melyre szüksége
van. Olykor váratlan jó üzletek akadnak a kávéházban is: alkalmi
ügynökösködések, megszorult gavallérok összehozása a kedélyes uzsorás
bácsikkal, sőt nem ritkán olyan kedvezően alakulnak az üzleti
konjunkturák, hogy egy-egy váltócskát is el lehet helyezni valamelyik
kevéssé skrupulózus szövetkezetben. Pénz tehát mindig cseppen valahonnan
s ilyenkor a lelkes apa – akiből a közszereplés nem ölte ki a családja
iránt érzett szeretetet – sugárzó kedvvel toppan be a háromszobás
lakásba s félóráig azzal tölti az idejét, hogy a magával hozott
csomagokat bontogatja. Ami e csomagokban van, az talán a néhai öreg
Esterházy herceget is sárga irigységgel töltené el; mert e derék
embernek semmise drága, csakhogy familiájának örömet szerezzen. Tengeri
rák, friss szőlő januárban, szamóca március közepén, sárga dinnye
áprilisban: mindez inycsiklandozó illatok kiséretében kerül az asztalra,
miközben a vidám családfő szemcsiptetve ezt mondja:
– Egye meg a fene, ugyis meghalunk, hát legalább éljünk jól!
Igaz, hogy némelykor marhahusra se jut pénz, hogy a végrehajtó hetenként
kétszer felirja a diófaszekrényeket és az ebédlői kredencet, hogy a
füszeres legénye olykor botrányokat csap az előszobában, – de ki törődik
az életnek ezekkel az apró és szórványos kellemetlenségeivel? Ha nincs
pénz, akkor az ember legfeljebb hitelbe tartlizik, de ha van, akkor
páholyba megy és ifju libákat ebédel, még pedig haragos zöld saláták
kapcsán.
Itt van a mama, a kissé elhizott, de még mindig mutatós asszony, aki
kettőkor már öltözködni kezd, nehogy a kávéházból lekéssék, aki a
hitelezők megnyugtatásában széditő virtuozitásra tett szert házasélete
huszonhat esztendeje alatt, aki a lelke harmóniáját nem áldozza fel
olyan csekélységeknek, hogy a mindenesleány nem tisztogat alaposan (mire
való az ágy alja, ha nem arra, hogy alája söpörjék a szemetet?) s aki
bámulattal és elragadtatással néz az urára, mikor meghallja, hogy ismét
szerencsésen elhelyezett egy háromszáz koronás váltót. Itt vannak a
fiuk, akik ellopják az ezüstnemüt (ha ugyan nincs zálogban) s annak az
árából játszszák meg a favoritokat a lóversenyen. Itt vannak a felnőtt
leányok, akik titokban az összes antikvárius-kiadványokat végigolvassák,
a lelkük mélyén arról álmodoznak, hogy egy magánsziniiskolába fölvétetik
magukat s az utcán ráütnek a fiatal emberek kezére, mert azok szemtelen
s nagyon is egyértelmü tréfákkal mulattatják őket. Nem édes, csillogó és
nagyszerü családi élet-e ez? Nem kell-e mindnyájunknak irigykedve
tekintenünk e jókedvü, okos, gondtalan és mulatós emberekre, akiknek
frisseségét, humorát, rugalmasságát, könnyü vérét ugyancsak nem
pusztithatja el az életnek semmi váratlan csapása?
Nekem és olvasóimnak is bizonyára imponál ez a szimpatikus pesti család,
de a fiatal ember, aki ma egy hosszu levélben fordul hozzám tanácsért,
nincs olyan könnyü helyzetben, mint mi vagyunk: ő ugyanis – szegény –
halálosan szerelmes egy csinos leányba, akit ebben a milieuben neveltek
fel s mivel ő maga komoly, derék és szorgalmas hivatalnok, most attól
fél, hogy örök életére szerencsétlenné lehet, ha ezt a szép leányt
feleségül veszi. Tőlem vár vigasztalást és bátoritást, de én – ha nem
lenne a levelében egy olyan passzus is, melyre azonnal vissza fogok
térni – fájó szivvel azt tanácsolnám neki: hogy fusson, de minél
gyorsabban fusson el ezeknek a jókedvü szédelgőknek a közeléből s inkább
vonuljon be trappista vagy ferencrendi barátnak valami kolostorba,
semhogy ilyen auspiciumokkal kezdje meg a családi életét. Ezek a
kisasszonyok ugyanis tényleg a magánsziniiskolák számára születtek, de
arra igazán nincsenek kvalifikálva, hogy egy pedáns és tisztességes
magánhivatalnok ingébe reggelenként a gombokat betegyék. Ezt felelném,
még pedig minden habozás nélkül, ha az én ismeretlen barátom még valamit
nem irna a levelében: azt, hogy a szóbanforgó fiatal hölgy egyáltalában
nem hasonlit a szüleire, mert mindennek inkább látszik, mint léha,
felületes és könnyüvérü teremtésnek. Sőt inkább: nagyon szolid, egyszerü
és házias leány. Őt nem is a kisasszony karaktere aggasztja, hanem a
szülei élete, mert azt hiszi, hogy az ilyen környezetben felnőtt
leányból később épp olyan haszontalan asszony lesz, mint az édes
anyjából. Tisztelt barátom, szabad kérdeznem, hogy miért etette meg Ön
velem a békát? Mért adott föl olyan problémát, mely nem is probléma? Azt
mondom Önnek, hogy siessen el gondolkodás nélkül abba a kávéházba, ahol
e derék kis teremtés édesapja tartlizni szokott s a vén csirkefogótól
minden gondolkodás nélkül kérje meg a leánya kezét. Mert abból a
gyermekből, aki egy ilyen házban szolid és egyszerü maradt, oly derék és
tökéletes feleség lesz, hogy a legszkeptikusabb szaldo-kontista is már
előre megnyalhatja a száját, ha az a jó kis leány a kezét elfogadja.